Kovács Lajos könyve 2016-ban jelent meg, de a napjainkban zajló egyházi változási folyamatok aktuálissá teszik azt, hogy egy online folyóiratban recenzió és méltatás szülessen a könyvről. 2023 október 4-én kezdte meg ugyanis munkáját Rómában a püspöki szinódus, melyet Ferenc pápa nyitott meg a Szentlélek hangjának felismerését hangsúlyozva.[1] A nyitóbeszédben szó van a meghallgatásról, és a beszédről, de a közösség fontosságáról is. A Római Katolikus Egyházra alapvetően a fentről lefelé irányuló kommunikáció a jellemző, a kezdeményezés az alulról felfelé irányuló kommunikációra és szinodalitás (közös úton levél) erőteljes megélésére szólított fel. A szinódus intézménye nem az elmúlt években jött létre, hiszen azt 1965-ben a II. Vatikáni Zsinat lezárásaként hozta létre VI. Pál pápa. 56 évvel később, 2021 októberében Ferenc pápa ünnepélyes keretek között ismét lépéseket tett a szinodális Egyház megvalósulásáért, amikor „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés” címmel elindítja a 2023-as püspöki szinódushoz vezető utat. A szinodális Egyház meghirdetése mögött kommunikációs szándék állt, még pedig az, hogy az egyházat alkotó hívek véleménye meghallgatásra találjon és közösen lehessen Isten akaratát teljesíteni.
Kovács Lajos könyvének megjelenését több évig tartó kutatómunka előzte meg és a kutatásba fektetett évek alatt még nem lehetett ennek a fentiekben ismertetett kezdeményezésnek a létrejöttét sejteni. Ugyanakkor mégis, a teológus tájékozottsága és értő hallása az egyházi kommunikáció fontosságát hangsúlyozza, amely kommunikációt akkor tart hatékonynak és megfelelőnek, ha az kommunikáció által válik teológiai valósággá, vagyis kommunióvá. A szerző a kötet bevezetőjében könyve témáját a probléma megjelenése címmel mutatja be ezekkel a mondatokkal: „Az egyház egyfelől társadalmi szervezet, kommunikáció. Másfelől teológiai valóság, kommunió.”[2] Mivel is foglalkozik Kovács Lajos könyve? Azzal, hogy megpróbálja feloldani, hogy egy társadalmi szervezet, amely a társadalom különböző színterein kommunikál[3], vagyis társadalmi szereplőként viselkedik és a társadalmi kommunikáció szabályszerűségei vonatkoznak rá, egyúttal hogy lehet teológiai valóság, vagyis kommunió. A szerző munkájával az elmúlt időszakban intézmény és karizma[4] címszó alá tartozó irodalmakat kívánja áttekinteni, az egyház önértelmezéséhez hozzájárulva. Arra is választ próbál adni, hogy miért is került a téma az érdeklődés középpontjába. A különböző megközelítések között releváns irányként jelent meg a társadalomtudomány, ezen belül is a kommunikációkutatás, ennek a megközelítésnek unikális példája a szerző könyve. Unikalitása mögött a szerző szakmai beágyazottsága áll, egyfelől teológus, másfelől pedig kommunikációkutató, aki nemcsak kutatja a kommunikációt, de tevékenyen műveli, különböző egyházi médiumoknál. De van unikalitása a kommunikációs szemléletnek is, amit alkalmaz és képvisel, ez pedig a participációs modell alkalmazása, aminek relevanciáját egy a communió eszméjét és működésmódját bemutató kötetben nem kell igazolni.
Az elmúlt évtizedekben több könyv jelent meg mind a teológia, mind a kommunikációkutatás oldaláról, amely a teológia és kommunikáció kapcsolódási területeit kutatta, a szerzők között vannak mindkét szakma képviselői. A kommunikációkutatás kevésbé mer bátran a témához nyúlni, sokkal inkább jellemző az, hogy a teológusok nyitottak vagy nyitnak folyamatosan a társadalomtudományok, ezen belül is a kommunikációkutatás felé. Kovács Lajos ezen szerzők között félúton áll, hiszen mindkét szakterületen belül komfortosan mozog, ennek megfelelően tud újat alkotni a területen. A rendszerváltozás után Magyarországon nagyon sok konferencia és tanulmánykötet foglalkozott az egyház és kommunikáció témakörével[5], de a téma kutatása iránti érdeklődés az utóbbi időben csökkent, illetve áttevődött az egyházak és az online tér kutatása irányába.
A kötet az alapos, részletes bevezetéssel együtt négy részből áll. A bevezetésben a szerző bemutatja a problémát és a communió fogalmának egyházi értelmezését. Ezt követi szintén a bevezetés részeként a leírás módszertana. Kovács Lajos elemzése során a kommunikáció participációs elméletét (továbbiakban PTC)[6] használja, amelynek népszerűsítéséhez és teszteléséhez mint Horányi tanítvány ő is hozzájárult.[7] Leírása módszertanaként két keretet jelöl meg. Az első keret a tradicionális ekkléziológiai módszertanok felől közelít, ezen belül is bemutatja a felülről jövő és az alulról jövő ekkléziológia alapjait. A PTC-t pedig mint egy lehetséges új ekkléziológiai módszertant használja, vagyis nem mint kommunikációs keretet, hanem mint érvényes teológiai leíró módszertant. Ezt természetesen több fejezetben is megindokolja: „A legfontosabb kérdés pedig az – írja – hogy miként is kell (vagy lehet) értenünk ezt a kommuniót mint kommunikációelméleti terminust az egyház esetében.”[8] A PTC ugyanis a közös, kölcsönös tudást feltételezi az ágensek egymás közötti kommunikációjában, amit a szerző kommunióként értelmez. Megközelítése érvényességét így vezeti le: Kommunió=kommunikáció, Kommunikáció=participáció, Kommunikáció=egyház. „Minden társadalmi valóságot, beleértve a vallási (egyházi) jelentéskonstrukció létrejöttét és fenntartását, (participációs) kommunikáció hozza létre. Ez a szignifikációs folyamat akkor éri el teljességét, ha az ágensek olyan szinten részesülhetnek a közös tudásokban (felkészültségekben), hogy közös akciókra lesznek képesek, és létrejön közöttük a kommunió, a kommunikáció legfőbb normája.”[9]
A leírás módszertanát bemutató és igazoló fejezetek után a szerző összehasonlító egyháztani vizsgálódásai következnek, melyek különböző teológusok ekkléziológiai koncepcióját mutatják be. A könyv ökumenikus szemléletének köszönhetően azonban nemcsak a római katolikus egyház különböző önértelmezéseit ismerheti meg az olvasó, de képet kaphat az ortodox, a protenstáns és a pünkösdi-karizmatikus egyházakról is. A fejezetet a II. Vatikáni Zsinat egyháztanának ismertetésével kezdi, fókuszban a communió dimenzióival. A fejezetben
Johann Adam Möhler és Friedrich Schleirmacher munkásságát az újkori kommunió-ekkléziológia kezdeteiként írja le. A II. Vatikáni zsinatot előkészítő kommunió-ekkléziológiához Charles Jornet és Yves Congart kapcsolja, míg Henri Lubac-ot, mint arany középutat értelmezi. A zsinat utáni időszakból Karl Rahner és Hans Urs von Balthazar teológiai elképzeléseit kapcsolja be. A Társadalomközpontú megközelítést Joseph Ratzinger és M. és K. Himes képviseli, ezt követi Hang Küng és Leonardo Boff felszabadítási és reform kommunió-ekkléziológiáinak bemutatása. A továbbiakban megismerkedhet még az olvasó a Hittani kongregáció szempontjaival, az alternatív és ökumenikus kommunió-ekkléziológiával, illetve az Egyházak Világtanácsának elgondolásaival is. A teológiai megközelítések bemutatását a tapasztalatok leírása követi, melynek keretein belül kommuniió-típusú tapasztalatokként az ortodox ekkléziológia és a neoprotenstáns egyházak, míg nem kommunió-típusú tapasztalatokként a tridenti modell és a lutheri ekkléziológia kerül bemutatásra.
Ezt követi a szerző bátor vállalkozása, amikor is a bevezetőben ígért speciális összehasonlító egyháztant alapján elemez egy tradicionális egyházi modellt, illetve egy újabbat. Az első vizsgálat tárgya a felülről jövő önértelmezésű római katolikus egyház (tridenti), amelyet erős, felülről irányított hierarhia, struktúra és jogrendszer jellemez. A másodikként bemutatott egyházi modell alapja pedig az alulról jövő szemléletmódú pünkösdi-karizmatikus egyház, amelyet a laza hierarhia, az erős belső kommunikáció és a közösségi részvétel, vagyis a participáció jellemez. Mindkét modell esetében a leírás logikája megegyező. Először az egyház önértelmezését ismerhetjük meg, ezt követi a szervezeti struktúra bemutatása, majd a tagságról ír a szerző. Ezt követően az egyházak belső tevékenységét mutatja be (szolgálat, misszió), végül pedig a világhoz való viszonyukat. A fejezetet összegzés és a következtetések zárják, amelyek csak az utolsó fejezetre vonatkoznak. Így van egy kis hiányérzetünk, hogy a részletes bevezető után a könyv teljes egészére miért nem kapunk egy összegzést.
A hiányérzet azonban a könyvnek csak ezen részére vonatkozik, hiszen a kötet minden szempontból elismerésre méltó teljesítmény. Elismerésre méltó a kommunikációkutatás szempontjából, hiszen ahogy írtam korábban, a kommunikációkutatók nagyon kis számban merészkednek a téma feltérképezésére. Elismerésre méltó a teológia szempontjából is, hiszen egy olyan kísérleti megközelítést olvashatunk, amely figyelembe vette a teológiai előzményeket és ezeket értő módon tolmácsolja, de van bátorsága ezen teológiai munkákhoz érdemben hozzászólni és új megközelítést javasolni. Kovács Lajos könyvére mindkét szakterület képviselői fontos eredményként tekinthetnek.
[1] Ferenc pápa a szinódus megnyitóján: A Szentlélek hangjának felismerése a legfontosabb!
https://www.magyarkurir.hu/hirek/ferenc-papa-szinodus-megnyitojan-szentlelek-hangjanak-felismerese-legfontosabb
[2] Kovács Lajos SJ: Az egyház mint kommunikáció. Budapest, Jezsuita Kiadó, 2016, 9.
[3] Horányi Özséb-Szilczl Dóra: Az egyház(ak)ról. In Buda Béla-Sárközy Erika (szerk.) Közéleti kommunikáció. Budapest, Akadémiai, 2001, 79-92.
[4] Tomka Ferenc: Intézmény és karizma az egyházban, Budapest, OLI, 1991.
[5] Korpics Márta: Vallások és egyházak a nyilvánosságban. Jelkép, 2020/2, különszám, 74-89. Andok Mónika: digitális vallás. Az új információs technológiák hatása a vallásokra, vallási közösségekre Magyarországon. Budapest, Ludovika, 2022. Kovács Lajos (szerk.): A transzcendens mutatkozása. Tanulmányok. Budapest, Jezsuita, 2020.
[6] Horányi Özséb (szerk.): A kommunikáció mint participáció. Budapest, AKTI-Typotex, 2006.
[7] Demeter Márton: Konstruált világok – a jelenségek kommunikatív természete. Budapest, Typotex, 2015.
[8] Kovács Lajos im 48.
[9] Kovács im 58.
Be First to Comment