Időpont
Date(s) - 2019.11.04
17:00
Helyszín
Duna-part és a Markó utca találkozása
Kategóriák
Donáth László emlékbeszéde a Bibó-szobornál 2019. november 4-én
Kedves Gyülekezet,
November 4-én reggel, amikor Bibó István a mellettünk álló épületbe ment, engem az édesapám a jugoszláv követségre vitt el. Ez a nap számomra nem gyászünnep, hanem a csak azért is élni akarás ünnepe. Ennek jegyében inkább szekuláris áhítatot tartok, ami azt jelenti, hogy minimálisra korlátozom a saját szövegemet, és olyan embereket idézek meg – Bibó Istvánt, édesapámat, Kemény Istvánt, halottaimat – akiknek a szava máig súlyos és érvényes mindnyájunk számára, egyben: vigasztaló és bátorító is.
Bevezető zsoltár gyanánt Ady Endrét idézem:
A hőkölés népe
Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró kánok
Révén minden igának barma,
Sohse harcolt még harcot végig,
Csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig,
Sohse szegzett erőt erőnek.
Betyár urai így nevelték,
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rugott a magyarba,
Szinte kedvet kap a rugáshoz.
Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szivét kobozzák
S ha nehányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet,
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri, kis kiméletlenséget.
Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát – akarja
Békesség nektek, akik idén is eljöttetek Bibó István szobrához emlékezni rá, meg emlékezni ’56 november 4-ére, és azért is, hogy szót válthassunk egymással ügyes-bajos dolgainkról.
„Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége, abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell el tudja kergetni… A demokráciához a nép tudatában kell lennie valaminek…: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Ahhoz, hogy egy nép ezt a tudatot megszerezze…, először az emberi méltóságnak egy alapvető felkelésére van szükség, melynek során a jobbágyi alázatban és a fennálló hatalmasságok megingathatatlan tiszteletében élő nép megtapasztalja a maga erejét és megtanulja azt, hogy neki joga és kötelessége a maga fölött álló hatalmasságokat megválogatni és szükség esetén elkergetni.”
Amit itt Bibó A magyar demokrácia válságáról 1945-ben megfogalmazott, az következett be 1956-ban. A méltóság forradalma, amit nem volt elég sóvárogni, amihez meg kellett tapasztalnia a népnek a saját erejét. Bibó 1945-ben még a határolt forradalomról gondolkodott, megjelölve azt a négy területet (közszolgálat, önkormányzat, oktatás és szövetkezet), amelyeken leginkább megtapasztalhatja az embert, mi is a hatalom, és azt is, hogyan kell ezzel szembeszállnia. Másképp: ez az a négy terület, s közülük is a legfontosabb, az önkormányzat, ahol az átlagemberek leginkább birtokukba vehetik a maguk fölötti igazgatást. Eötvös és Bibó – ahogy ezt Kemény István egy 1978-as esszéjében (Bibó István emlékezete, Bibó nyugatról éltében, holtában, EPMSZ, 1991) írja – abban a felismerésben volt közös, „hogy a helyi önkormányzat az államhatalommal szembeni egyéni szabadságnak talán legfontosabb garanciája. Az emberek számára az egyéni szabadság a legfontosabb. Ha képességeiket, adottságaikat szabadon ki tudják bontakoztatni, akkor boldogok, ha ebben korlátozzák őket, boldogtalanok. Az egyéni szabadság egyik legfontosabb területe a nemzethez való tartozás. Vannak pontok, törekvések, amelyek összekötik az egy nemzethet tartozó embereket. Ha ezeken a pontokon, ha ezekben a törekvésekben korlátozzák őket, akkor e korlátozás mindennél sérelmesebbé válik számukra, és felszabadulási vágyukat elsősorban a nemzeti küzdelemben juttatják érvényre.” (Kemény, 113.p.).
De miben látta Bibó István a magyar demokrácia válságát 1945-ben?
Legfőképpen abban, hogy félbemaradt a forradalmi átalakulás. Az, amely akkor magától értetődően eltakarította azt az emlékművet, amelynek javított, második változatát négy nappal ezelőtt, okt. 31-én papi áldás kíséretében felavatott az Országgyűlés elnöke, mondván, a nemzeti vértanúknak 1934-ben felállított emlékművet a kommunisták 1945-ben lerombolták, majd fél évszázad múltán a posztkommunisták az elődeik által kivégzett kommunista szobrával foglalták el a helyét, mintegy azt üzenve: a kommunisták által meggyilkolt nemzeti mártír maga is osztozott a kommunisták bűneiben. Semmi kétség, Kövér László szerint Nagy Imre akkor is bűnös kommunista volt, amikor élére állt a forradalomnak és a szabadságharcnak, akkor is, amikor emiatt kivégezték, de még az emlékezetére állított szobor is a kommunista bűnök mementója. Kövér László, ha egyáltalán olvasta Bibót, semmit nem értett meg belőle, vagy talán – kriptokommunistának vélvén – gyűlöli őt is. Annak idején könnyebb volt a szobrokat és a feudális magyar társadalom egyéb relikviáit lebontani, mint komolyan venni a felszabadulást. Bibó „számára a demokrácia több volt, mint népképviselet, amelyet a demokratikus pártok – akár a legtisztább választásokkal – hatalomra jutott, mégoly jó szándékú, népbarát vezetői valósítanak meg –írja apám, Donáth Ferenc a Bibó-emlékkönyvben megjelent nagy tanulmányában –. Nem egyedül volt, aki így gondolkodott. De az egyetlen volt akkor, aki hangot adott annak, hogy az átalakulás célja a nép uralma.” (Bibó István és a magyar demokrácia alapkérdése, Bibó-emlékkönyv I., Századvég–EPMSZ, Budapest, 1991, 328. p.) A népé, amely „vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.”
Apám szerint „A mondat három igéje közül a harmadik a figyelemre méltó.(…) Nem azt írja, hogy a nép a nem megfelelő vezetőit vissza tudja hívni – a politikai irodalom a visszahívás jogáról beszél, mint a demokrácia egyik fő biztosítékáról –, hanem hogy ’el tudja kergetni’. S ezt következetesen teszi. A különbség nyilvánvaló. A népuralom e biztosítékánál nem az eljárás szabályozottságára helyezi a hangsúlyt. Persze a szabályozást minden kérdésben fontosnak tartja. Ám ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk, Bibó szemében mindennél fontosabb, hogy a nép tudatában legyen annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik. Nem a jogszabály, az ünnepélyesen kihirdetett alkotmány a demokrácia igazi biztosítéka, hanem a milliók benső magatartása, amely a mindennapok viselkedését megformálja, és képessé teszi a népet, hogy ha kell, elkergesse azokat, akik a demokráciát fenyegetik.”
Három héttel ezelőtt „a hőkölés népe”(Ady) néhány napra a nép vezetőit hőköltette meg. És éppen azon a területen, a helyhatósági választáson, amelyet Bibó a legfontosabbnak tekintett az 1945-ben félbe maradt forradalom belelkesítésére. Nem tudom ezt másnak látni, mint annak, ami nélkül sem egykor 1945-ben, sem 1956-ban, sem ma, 2019-ben nem lehet demokrácia: „az emberi méltóság alapvető felkelésének”. Ez az, ami sem 1989-ben, sem azóta nem ment végbe. Mintha arra a rövid időre, amely az ember élete a földön, csak a győzelemnek, a másik leverésének vagy éppen megalázásának lenne jelentősége. Az elmúlt 30 év egyben biztosan közös az azt megelőző 40 évvel: minden önmagát nemesnek hirdető politikai szándék eltorzult. Pontosabban: hirdetői lelki-emberi torzsága gonosszá tesz nemzetit és konzervatívot, liberálist és keresztényt egyaránt. Bibó István 63 évvel ezelőtt egyedül maradt az országgyűlés épületében, hogy elvégezze, amit vállalt, és nyilvánvalóvá tegye a forradalom ethoszát. Ma is egyedül van. Példáján nem vett diadalt az idő. Ebben az országban nem lehet másképpen tisztességesen politizálni, mint ahogy ő tette. Úgy, hogy élete történései és tanításai, felismerései és kritikája érvényes legyen a körülötte levőkön. Mi azonban nem vagyunk egyedül. Minket az is összeköt, hogy demokraták vagyunk, akik újra és újra kezükbe veszik Bibó István írásait, ezekből merítve erőt a görnyedt hátak kiegyenesítéséhez. Az emberi méltóság forradalmához ez is hozzá tartozik, miképpen a részérdekeket egyetemes érdekké hamisító pártvezérekkel szemben a méltányosságon alapuló megegyezés a más érdekűekkel és a másként gondolkodókkal.
„A történelem nem igazodott Bibó koncepciójához. Ám igazolta egész magatartását.”
Végezetül és bátorításul a tegnapi igehirdetési textust idézem Pál apostol filippikhez írott levele 2. fejezetéből:„Ezért tehát, szeretteim (,,,)most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.”(Fil 2,12–13)
Olvasóink figyelmébe ajánljuk Tihanyi Károly fényképeit az eseményről:
Meghívó
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület, a Magyar Pax Romana , az Egyház és Társadalom c. folyóirat – hagyományainak megfelelően –
2019. november 4-én, hétfőn 17 órakor koszorút helyez el Bibó István Duna-parti szobránál.
Az emlékbeszédet Donáth László evangélikus lelkész tartja.
Mindenkit szeretettel várunk a Parlament közelében álló rakparti emlékmű előtt!
A helyszín: Ide kattintva
Ifjabb Bibó István
Máté-Tóth András
Be First to Comment