Press "Enter" to skip to content

A következő lépés

 A Magyar Pax Romana vitaestjei a Kossuth Klubban 2002-ben

 

A magyar társadalomtörténet még le sem zárult közelmúltja (a közép-európai társadalmak kontextusában) világosan mutatja, hogy a jogállamiság létrejötte és megszilárdulása roppant fontos ténye a magyar társadalom fejlődésének, ami önmagában is jelent még megannyi tennivalót, de – természetesen – nem tekinthető a fejlődés azon végállapotának, ahonnét már nem szükséges és nem lehetséges tovább lépni. A jogállamiság koncepciójának megvalósítása esélyt adott és ad arra, hogy a társadalom azon tagjainak közös kiindulópontja legyen a magunk mögött hagyottnál élhetőbb világ megteremtésében, akik kultúrájukban és értékeikben elbizonytalanodtak; de azoknak is, akik számára a mai magyar társadalom olyan ellentmondások foglya, amelyek becsvágyak és teljesítmények, önérzetek és tényleges magatartások között feszülnek, és akik úgy látják, hogy maga a társadalom hozza ezeket létre elhallgatásokkal, önámításokkal, a valóságos viszonyokra vonatkozó konszenzusok helyett a kendőző, a megszépítő értelmezésekre vonatkozó konszenzusokkal.

A soron következő lépésekhez azonban már más eszmékre is szükségünk van a jogállamiság eszméje mellett. Például arra, hogy a konszenzusnak, az együttműködésnek az is az alapja, hogy nem csak bizonyos eszmék elfogadásában egyezünk meg, de ezek érvényesítésében is; vagyis nem egyszerűen ezen eszmék hangoztatásában és folyamatos megsértésének eltűrésében kellene egyetértésben lennünk, mint manapság. Azt a következmények nélküliséget kellene magunk mögött hagynunk, amely a mai viszonyokat javarészt jellemzi: ennek szükségét mintha a mai magyar társadalom jelentős része nem is érzékelné még.

A MPR vitaestjei lehetőséget kívánnak biztosítani a (MPR szerint is) szükséges eszmék felmutatására, annak reményében, hogy sikerül is ezeket a magyar nyilvánosságban tematizálnia. A MPR a maga szerény eszközeivel ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy társadalmi méretű egyeztetési folyamat bontakozzon ki arról, hogy mik azok a szükséges eszmék (mondhatnánk: etikai maximák), amelyek társadalmi státustól, vallási meggyőződéstől, világnézettől, pártszimpátiától és sok minden más elköteleződéstől függetlenül mindannyiunk boldogulását képesek szolgálni a magyar társadalomban. Konszenzusnak kellene alakulnia abban is, hogy miféle erkölcsi normák keretei között lehet elszámolnunk saját múltunkkal is. Voltaképpen a magyarországi társadalmi párbeszéd jelen helyzetét, erősségeit és gyengeségeit, sikerességének előfeltételeit tennénk témává egy-egy mindennapi életünket is meghatározó kulcskérdés felvetésével, amely megközelítéstől – természetesen – nem lehet idegen a kitekintés sem olyan társadalmakra és tapasztalataikra, ahol a társadalmi párbeszéd jobban működik, mint a mai Magyarországon. A MPR vitaestjeivel segíteni szeretné ezen igények tematizálódását a társadalomban és nem gondolja azt, hogy vitaestjei önmagukban bármennyi keveset is, de megoldanak megoldatlan konfliktusainkból.

A MPR azt reméli, hogy e vitaesteknek lesz hozama a maga számára is. A vitaestek ugyanis reményeink szerint hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy a magunk mondanivalóját világosabban, szakszerűbben fogalmazzuk meg.
Egy-egy vitaestet (kedden 16.30-19.30) előzetesen egy-egy rövid előre közreadott tematizáló írás vezet be. Síklaki István ugyancsak előre közreadott sajtóelemzéseken keresztül az egyes témák jelenlétét és ennek módját mutatja be a mai magyar nyilvánosságban. A vitaest ténylegesen a megértést segítő (és nem feltétlenül a valamiről való meggyőzést célzó diagnózisokkal kezdődik, amelyek esettanulmányszerűen mutatják be a téma mai magyarországi jelenlétét. A dignózisokat mindhárom esetben vita követi (amelyeket Horányi Özséb vezet), majd a MPR részéről hangzik el rövid tentatív összefoglaló (mindhárom esetben Scharle Péter megfogalmazásában), amelynek az a célja, hogy a MPR saját vonatkoztatási rendszerében helyezze el az elhangzott véleményeket, amelyek nem feltétlenül sajátosan pax-románás vélemények lesznek, de egyrészt mindenképpen keresztény szempontúak, másrészt pedig azt erősítené, hogy a vitaesték célja egyfajta etika, a nyilvánosságban való tematizálásnak és a nyilvánosságban megjelenő tematikák megvitatásának etikája és nem az “igazság-osztás.”

 

2002. október 29-én Kooperáció vagy kompetíció címmel

Konszenzusra kell jutni előbb-utóbb arról, hogy mikor szolgálja a társadalom integrációját (és így tagjainak boldogulását) a kooperáció, az együttes erőfeszítés és mikor a kompetíció, a vetélkedés. Vajon egymást kizáró stratégiák-e ezek? Mely esetekben ‘kifizetődőbb’ a kompetíció, mint a kooperáció és fordítva? Feltételezhető-e, hogy járható út csak az egyik (manapság úgy látszik: a kompetíció) mentén előmozdítani a társadalmi fejlődést? Van-e reális esélyük a kooperációra épített társadalomfejlesztési stratégiáknak? A kooperáció mellett a szolidaritás, a versengés mellett pedig a politika fogalmainak elemzése elvezethet egy versengésre hangolt társadalomban az atomizáló politizálás jelenségeinek értelmezéséhez is.

    • témafelvető: Schlett István
    • Schlett István: Kooperáció és/vagy kompetíció
    • diagnózis: Csányi Vilmos és Dessewffy Tibor
    • Síklaki István: Egy eset a sajtóból

 

2002. november 12-én A kooperáció feltételei címmel

Konszenzusra kell jutni előbb-utóbb arról, hogy milyen feltételek teljesülése esetén reménykedhetünk abban, hogy a társadalom tagjai között, illetőleg egyes részei között valódi kooperáció indul meg. Észre kellene vennünk jelenleg is létező, lokális és parciális kooperációkat. Észre kellene vennünk, hogy mi indukál, mi tesz lehetővé, mi tart fenn kooperációkat, milyen hozamok maradnak el vagy válnak elérhetővé a kooperativitás függvényében? Lehet-e egyáltalán ennek olyan feltételeiről beszélni, amelyek témafüggetlenek, vagyis nem egy-egy konkrét helyzet függvényei, de általában vagy legalábbis igen sok különböző esetben működni látszanak? Lehet-e ilyennek tekinteni az igaz-mondás reményét vagy annak reményét, hogy az adott megszólalás releváns hozzájárulás a téma kifejtéséhez és így tovább? Vajon van-e esélye annak, hogy a tagolt magyar társadalomban kooperációra kész felek megtalálják egymást; hogy képesek megvitatni egymás nézeteinek érvényességét, miközben maguk a nézetek különböznek; hogy ezek az igyekezetek a témától függetlenedjenek?

  • témafelvető: Felkai Gábor
  • Felkai Gábor: Az ésszerű együttműködés formális feltételei és szociális-politikai korlátai
  • diagnózis: Buda Béla és Wildmann János
  • Síklaki István: A kooperáció feltételei

 

2002. december 10-én Az önkorlátozás, mint a kooperáció esélye címmel

Konszenzusra kell jutni előbb-utóbb arról, hogy a kooperációnak csak akkor van esélye, ha elköteleződünk amellett, hogy az első lépéseket magunk tesszük meg és nem más(ok)tól várjuk. Hogyan lehetséges önkorlátozó módon élni úgy, hogy ezzel ne hozzuk saját magunkat hátrányos helyzetbe? És mikor célszerű vállalnunk akár a hátrányt is? Hogyan működik az önkorlátozás az olyan EU által befogadott elvek esetében mint a szolidaritás vagy a szubszidiaritás? Az EU egyik fontos, talán leglényegesebb ‘mondanivalója’ az egyeztetés iránti elkötelezettség. A versengést ugyanakkor ez a paradigma nem zárja ki, mivel a játékszabályok kialakítását és betartását helyezi az egyeztetési mezőbe. A magyar társadalomnak viszont egyik legjellemzőbb (évszázadok óta túlélésinek tekintett) vonása a játékszabályok öntörvényű értelmezése, megszegése, a versenysiker és a fair play viszonyában az előbbi iránti vonzódás.

  • témafelvető: Farkas Beáta
  • Farkas Beáta: Az önkorlátozásról
  • diagnózis: Ungváry Rudolf és Janáky István
  • Síklaki István: Az önkorlátozás mint a kooperáció esélye

 

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .