Press "Enter" to skip to content

Előadás

Jövőbeli események

  • Nincs esemény ebben a kategóriában
  • Legyen Öné az első észrevétel!

    1. janka janka 2012.06.06

      Nagyon gondolatébresztő előadást volt, legalábbis nekem, aki szintén „maga módján”. Kérdés, hogy vajon azoknak, akik nem így, azoknak is…?
      Hosszan akartam írni arról, mitől lettem „magam módján”, mint ahogy sokan és arról, miért nem kíváncsi az egyház ezekre a – valószínűleg mindenkinél más – válaszokra. (Már ha fontos neki, hogy a kebelében tudjon.) Aztán rájöttem, hogy nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy van-e társadalmi igény a kereszténységre. És akkor azt mondanám, hogy nincs.
      Amiről az előadó beszélt, azt én is érzem. Hogy jó lenne néha valami támasz. Valószínűleg nem mi ketten vagyunk így ezzel. Viszont a társadalom sem mi vagyunk. Sok embernek lenne jó valami… Maga sem tudja mi. Ki itt találja meg, ki ott. Ahhoz, hogy egy templomban vagy egy közösségben találjam meg, tudnom kell róla. Amit Babarczy Eszternek felróttak, hogy rossz helyen keresgél – nem az ő hibája. Ennek a lehetőségnek magától értetődően kell(ene) elénk tárulnia. Olyan természetesen kellene megtalálnunk ezeket a helyeket, mint amilyen természetesen bemegyünk egy étterembe, ha éhesek vagyunk.
      Persze abban sem vagyok biztos, hogy ha ezek a helyek/közösségek láthatóak és elérhetőek lennének, az generálna valamiféle társadalmi igényt. Pontosabban az generálná-e, ha vannak. Vagy először az igénynek kellene kézzelfoghatónak lennie?

    2. tjános tjános 2012.06.08

      Nem tudtam ott lenni az előadáson, de az utólagos meghallgatás alapján az a benyomásom támadt, hogy az előadó valami egészen másról szeretett volna beszélni mint amire a cím alapján számítani lehetett. A bemutatott felmérés eredményei a kereszténység iránti “társadalmi igény” szempontjából kevéssé relevánsak, hiszen egyéni preferenciákat vizsgálnak. Társadalmi igényről inkább akkor lehetne beszélni, ha az igények azon formáit vizsgálnánk, amelyek már eljutottak az intézményesülésig, ugyanakkor hirtelen nem tudnék mondani egyetlen olyan alapítványt, egyesületet, jogvédő szervezetet stb. sem, amely valóban ezt az igényt testesíti meg, de nem eleve valamiféle egyházi (legalábbis: felekezeti) megalapozottsággal rendelkezik. Ezen a szinten igény esetleg a vallásos élet egyes, különállóként elérhetőnek elgondolt járulékaira lehet, ami viszont nem valódi igény, nem a kereszténységre való valódi igény.

    3. Demeter Demeter 2012.06.11

      Valószínűleg a rendkívül bátor előadásmódnak köszönhetően érezheti úgy a szöveg hallgatója, hogy számára is ismert kérdésekről van szó – és itt most talán másodlagos az a kérdés, hogy ebben tévedhet-e. Mindenesetre most úgy teszek, mintha az ismeretségben bizonyos lennék.
      Mivel többféle társadalomfilozófia létezik, maga a cím is megszorítást eszközöl. kizárja ugyanis azokat a társadalomképeket, melyek szerint a társadalom nem (ontológiailag vagy legalábbis konceptuálisan) önálló entitás, hanem az egyének valamely iparkodásának következtében kialakult relációstruktúra. Jómagam – talán sajnos – nem tudok másképp tekinteni a társadalomra (ha egyáltalán van ilyen), de konkrétan a magyar társadalomra sem, csak mint relációstruktúrára (miközben magam is tanítom azokat a társadalomfilozófiákat, melyek szerint a társadalom valami a priori az egyénekhez képest). Így számomra a társadalmi igény komplex kifejezés sem értelmezhető (személyes tapasztalatként legalábbis), hiszen nem gondolom a társadalmat önálló entitásnak. A személyeket, akik (így vagy úgy, de végeredményben) létrehozzák a társadalmakat ellenben igen könnyen tudom önálló, és totális szabadsággal megáldott entitásnak gondolni (ennek áldásos voltát olykor-olykor nehéz tudomásul venni). Így a kérdés számomra inkább az (pontosabban: csak az tehető számomra kérdéssé), hogy vannak –e személyes igények a kereszténységre? Ebben a tekintetben a kereszténység, mint egy lehetséges igény tárgya, nincs különleges helyzetben, hiszen például – szerintem – élelemre vagy biztonságra sincs társadalmi igény, viszont személyes igényei lehetnek erre néhányaknak (ha ezek a néhányak elég sokan vannak, hajlamosak lehetünk a jelenségeket együttesen társadalmi igénynek hívni).
      Így a személyes igényeknél maradok inkább ebben a kommentben. A „valaki mondja meg mit kell tennem” kérdés, ha határhelyzetekben is, de valószínűleg mindenkiben felmerül alkalomadtán. Mit tud ez jelenteni? Valóban azt szeretnénk, ha ilyenkor választ kapnánk? Mi alapján fogadnánk el ezt a választ? A(z önmagában vett) tekintély esete gondolom az előadó esetében is kizárt (én ezt nevezném vakhitnek). Elfogadhatjuk-e a minimális kognitív disszonanciát okozó válasz elvét, mely szerint azt a választ fogadjuk el, amelyik megerősíti azt, amit tenni szándékoztunk volna? Én ezt nevezném fogyasztói hitnek (és minden érvényes rá, amit a marketingesek tudnak arról, amiről mi csak azt hisszük, hogy megtenni szándékozunk). Vagyis a kérdés: mit várunk pontosan az Egyháztól, aki, egyébként, mi magunk is vagyunk: mit várunk hát önmagunktól? Szerintem az előadó meg is adta a választ a saját kérdésére: valószínűleg igazából szabadságot, ami pedig az evangéliumok tanúsága szerint máris a miénk (ha eléggé keressük). Lehet, hogy ez a szabad kérdésfelvetések szabadsága, ami szabad arra a lehetőségre is, hogy a megkérdezett nem úgy, vagy nem azt válaszolja, amit épp hallani akarunk. Vagy épp nem válaszol. A legnagyobb szabadság lehet: ilyenkor szabadon lemondani a szabadságról. De ebben , sajnos, nekem nincs tapasztalatom.
      Visszakanyarodva végül még egyszer: az egyház mi magunk (is) vagyunk. Például én is. Ahogy a kérdéseimet felteszem, ahogy válaszolok másokéra. És ahogy nem teszem fel őket, és nem válaszolok. Ahogy hallgatok és meghallgatok, és ahogy túlbeszélek és nem-hallgatok. Magamra is, magamra se. És nem szeretném, ha nem így lenne.
      Ha nincs adekvát egyházkép, arról valószínűleg nem, vagy nem csak a társadalmi intézményként értett egyházak (hierarchiák, egyházi kommunikátumok, egyházi nyelvek stb.) tehetnek, hanem mindenki, aki nem tud személyes válasz lenni személyes kérdésekre. Aki viszont tud, az személyesen képviseli Krisztus egyházát; talán ezért tanítják olykor a szerzetes atyák, hogy szerezd meg te a Szentlelket, és körülötted ezrek üdvözülnek.
      Nekem tehát az lenne a fő kérdésem Babarczy Eszterhez, hogy el tud-e képzelni pontosan egy esetet, amikor azt mondja: „valaki mondja meg….”, és a dolog úgy alakul, ahogy lennie kellene. Mi történik? Ki válaszol, és miért hallgatna rá?

      PS1 valószínűleg itt csak pragmatikai válasz adható, de ha már James, akkor ez nem meglepő.
      PS2 nagyon remélem, hogy Dan Dennett nem az egyik legnagyobb élő filozófus :)

    4. Kamarás István Kamarás István 2012.06.18

      Kamarás István OJD:
      Keresztény értelmiség a pluralista társadalomban

      Egy szociológus szól most. Elore figyelmezteti hallgatóit arra, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat:
      “Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább a beszéd, annál világosabb. A butaság szerény és oszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” Mintha Aquinói Szent Tamás is megerosítené ezt az elso hallásra értelmiség-ellenes álláspontot, pedig ot aligha lehetne a buták közé sorolni: “Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit az értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Persze, a buta és a ráérzo is lehet gogos, agressziv vagy sótlan. Akárhogyis, a szociológusnak, mint bármely más szakembernek a tudománya csak részhorizont. Márpedig az értelmiségi legfobb kritériuma – amely még a jelértelmezésnél és a kritikánál is fontosabb – az egészben látás képessége és felelossége kell legyen. Szociológusként szólok, de nem steril szaktudomány, amit közreadok, hanem egyházam tagjának gondolatai a megváltozott, a másságokat egyesíto társadalmunkban élo keresztény (s ezen belül is elsosorban a katolikus) értelmiség helyzetérol, hangula-táról és feladataíról, ami persze a kritikát is magába foglalja, az “érted haragszom, nem ellened” szellemében.

      Szakemberek, funkcionáriusok, értelmiségiek

      Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis toló-
      ablak elott. Mindössze kétfélét kérdeznek tole:
      – Merre vannak a Montex irodái?
      Erre így válaszol:
      – Az elso emeleten balra.
      A második kérdés így szól:
      – Hol található a Ruggyanta Hulladékfeldolgozó?
      Amire o így felel:
      – Második emelet jobbr az elso ajtó.
      Tizennégy év óta sohase tévedett, mindenki megkapta
      a kello útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy
      ablakához odaált egy hölgy, s feltette a szokásos kérdések egyikét:
      – Kérem szépen, merre van a Montex?
      Erre o kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
      – Mindnyájan a semmibol jövünk, és visszamegyünk a nagy, büdös semmibe.
      A hölgy panaszt tett, a panaszt megvizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
      Tényleg nem olyan nagy eset.
      Akik Örkény novellájában elejtették a panaszt (vagyis nem vették észre a rendkívülit, az értéket, a lényeget, a transzcendálást) a poziciójuk és a nomenklatura szerint értelmiségiek, szerintem azonban a portás inkább értel-mségi, ok meg (a szakemberek) inkább funkcionáriusként viselkedtek, miként a A Mester és Margaríta c. Bulgakov-regény Pilátusa. Aki olvasta ezt a regényt, talán szintén úgy gondolja, hogy ez a mu többek között roppant fontos üzenet az értelmiségrol az értelmiségnek. Berlioz, az ateista folyóírat foszerkesztoje például kituno szakember (profi vallástörténész), de mégis inkább funkcionárius (a TÖMEGÍR elnöke), és vele szemben még a Iván, a bugris költo is inkább értelmiségi, mint o. A regénybeli Lévi Máté huséges tanítvány, de o sem igazi értelmiség, mert bigott, mert fekete-fehér gondolkodású, mert hiányzik belole a rálátás. Ami Ivánt illeti persze csak azután válik igazán értelmiségivé, hogy Wolanddal találkozik (aki ebben a muben nem annyira az ördög, mint inkább az “ero része”). Az o szerepe aztán valóban az értelmiségé: világméretben minosit. Mégis ebben a regényben a Mester az igazi értelmiségi. Nem az ideáltípus – hiszen roppant esendo -, hanem vállalt feladata (az értelmiségié) értelmében.

      Adalék a keresztény diplomások természetrajzához

      Jelentos részük hétfotol péntekig szakember, szombaton telkén kapálgató kispolgár, vasárnap misét hallgató és szentségi szolgáltatásokat igénybe vevo hívó.
      Nagyobb részük testileg-lelkileg fáradt, ideges, mind egészségük és mind egész-ségük rossz állapotban van.
      Jelentos részüknek még mindig kisebbségi érzésük van, ezért visszahúzódnak a szerepléstol, a közélettol, a politikától.
      Nem kevesen vannak, akik identitásukban gyengék, és ezért állandóan azt bizonygatják, hogy ok azért, mert vallásosak, még normális emberek, sot még rá is tesznek egy lapáttal: olykor még ok botránkoztatják meg környezetükkel felvett “lezser” modorukkal, szabados stilusukkal, gusztustalan vicceikkel.
      Mások kultúrfölényüket érzékletetik, ám hamar kide-rül, hogy Babitsnak, Adynak és József Attilának csak istenes verseit ismerik, ezzel szemben istelennek vagy legalább is nem katolikusnak való olvasmánynak minosítik Marquez,
      Böll, Esterházy, Weöres és József Attila muveit.
      Vannak köztük szép számmal nehézkesen, csikorogva becsületes, szögletes keresztények, akik minduntalan felhorzsolják felabarátaikat.
      Vannak, akik visszasírják a nem is olyan régi szép idoket, amikor még istenigazából mártiromkodhattak.
      Akadnak jöztük szép számmal, akik úgy érzik, most végre eljött az o idejük, a megpróbálják 1992-ben valahonnan az 1938-as évtol folytatni.
      Akadnak – belolük is van boven -, akik tilalomfa-ültetéssel foglalkoznak, kijelölik, mit szabad, mit nem egy jó katolikusnak. És akik másképpen viselkednek, hamar megkapják a “nem katolikus”, az “eretnek”, a “liberális” vagy a “szabadkomuves” cimkét.
      Bizony nem kevesen akadnak olyanok is, akikre ráillik Tarkovszkij Stalkerének megállapítása: “És még ezek nevezik magukat értelmiségieknek?! Nem hisznek semmiben. A hit szerve elsorvadt bennük, mert nem használták.”
      És természetesen akadnak – szerencsére ok is szép számmal vannak – értelmiségiek is a keresztény diplo-mások között, talán még valamivel nagyobb arányban is, mint a nem keresztények körében.

      A szellem embere

      Az értelmiségi értelmezésre, tehát távolságtartásra és rálátásra rendeltetett ember. Ha ezt jól is csinálja, akkor sem csinálhatja jól, hiszen, ha felemelkedik szellemiekben, óhatatlanul eltávolodik a tömegektol, a mindennapoktól, bizonyos realitásoktól. Az értelmiségiben öszhangban kell lenni szavainak hangsúlyaival, eszének szívével, pszichéjének pneumájával (vagyis a hit szer-vével). Ennek az összhangnak a hiányát érzik meg a diákok tanáraikban, a betegek orvosaikban, a beosztottak fonökeikben, a hívek papjaikban. Nem könnyü létrehozni az összhangot. Nagyon tudom tisztelni például a muszaki diplomások között az értelmiségieket, hiszen ok – ha valóban értelmiségiek, s nem csak diplomások – nem mondhatják azt a humán értelmiségieknek, hogy amazok is értsenek annyira a robbanómotorokhoz, mint ok az emberhez. Akárhogy osztjuk-szorozzuk: az emberismeret, a jelismeret és az istenismeret a robbanómotorok ismereténél is fontosabb.

      Az értelmiségi kultúraközvetíto. A kultúrát nem sormintának vagy szobadísznek tartja, hanem – mint Lotman – létfeltételnek, s tudja, hogy létezni annyi mint jelként szolgálni. Rahnerrel együtt vallja, hogy a a muvelt ember “szellemi megismerésére és szabadságára támaszkodva maga alakítja önmagát és világát”, Pilinszkyvel pedig azt, hogy a kultúra és az imádság azonos indítóoka halandóságunk és halhatalanságunk egymásba fonódása. Az értelmiség muvelt ember, vagyis viszonyban lévo ember: aki érdemi kapcsolatban van önmagával, társaival, a természettel ésa transzcendenssel, aki tehát
      egész-séges.
      A kritikusság és a kritika nem annyira tulajdonsága, mint feladata az értelmiségnek. Nem ellenzékieskedésrol, hozöngésrol és kekeckedésrol van szó, hanem arról, amirol Hankiss Elemér beszél: “Szemem van a jóra, borömön is érzem, de szót nem vesztgetek rá, mert a jó megléte kézenfekvo és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendo elsosorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban és a világban a meglévonél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”
      Németh László a szellem emberérol ír, én most ezt az értelmiségre vonatkoztatom: “A szellem emberét mindig nehéz elviselni, mert nem takitikában, kis lépésekben, nyers prakticizmusban gondolkkodik, hanem jövoben, távlatokban, világdiplomáciában. Nemzete sorsát az emberek sorsán méri le, anyagi javaik, szabadságuk és demokráciájuk kultúrája alapján. A szellem embere optimista, bizik is még az emberben, hogy teljesíteni fogja régtol vállalt küldetését, hogy az ember képét végre emberivé formája, a világot végre emberlekuvé teszi és az embertol való félelem minden formájától, akár rendori, akár köznapi, akár nemzetközi, akár külso, akár belso eredetu, örökre megszabadul.” Hogy a szellem embere bárki lehet, aki a test, a lélek és a szellem egész-séges egysége? Valóban ez az értelmiségiség minimális feltétele, s ehhez még diploma sem kell. Az értelmiség tehát olyan egész-séges ember, akit amellett, hogy szakmájában mester, érdeklodo és nyitott, aki fejlett áttekinto, értelmezo és közvetíto képességgel rendelkezik, aki folyton megújítja és átlépi önmagát, aki
      a Lét titkai körül is sürgolodik, aki ügyek és értékek elkötelzettje.

      Másságok testvérisége

      A keresztény értelmiség fo feladata a plurális társa-dalomban az lehetne, hogy a másságok békés egymásmellett élését fokozatosan a másságok testvéri egységévé alakítsa. Ez azzal kell kezdodjék, hogy felteszük magunknak a kérdést: tartom-e a kommunistát vagy a liberálist akkor is testvéremnek, ha lényeges kérdésekben különbözik véle-ményünk? Erre határozott igennel kellene válaszolni, s tiltakozni a “Miben vagyok különb kommunista, liberális stb testvéreimnél?” kérdés ellen. Egy keresztény értelmiségi egy plurális társadalomban a legtöbbször egy kisebbeség, de mindig az egyik lehetoség képviseloje. Kiválasztott, de nem a többiek fölé emelve, hanem a többiek mellé rendeltve felbarátnak, testvérnek. Természetesen fontos, hogy a keresztény értelmiségi világosan lássa a nézetek és érdekek közötti különbséget, de legalább annyira lényeges, hogy önmagával azonosan lépjen a társadalmi porondokra. Nem csak a keresztényeket szükséges a többiektol megkülönböztetni, hanem azt is világosan kell látni, hogy a keresztények sem egységes tömb. A keresztények (iiletve a katolikusok) a legkülönbözobb jelmezekben fellépo, különféle érdekeket és értékeket képviselo keresztényekkel találkozhatnak össze. Meg kell jeleníteniük a keresztény alternatívát, vagyis inkább a illetve a keresztény alternatívák valamelyikét, felelosséget kell érezniük azért, hogy megfelelo legyen a képviseletük az élet legkülönbözobb területein (miként a televizióban, ugyanúgy az adópolitikában is). Nem csak a létszámok, forintok és percek részarányos kiporciózásáról van szó. Nem csak az a fontos például, hogy X perc járjon a katolikusoknak a televizióban, hanem az is, hogy mivel, hogyan és milyen minoségben jelenjen meg a képernyon a kereszténység.
      Ha nem is kizárólagos, de jellegzetes képviseloje lehet a keresztény értelmiség egy pluralista társadalomban az emberi tényezonek, a segítésnek, a kisebbségeknek, a perem-helyzetueknek, a környezet védelménének, az emberséges politizálásnak, a tisztes iparnak. Jelen lehet mint az egész társadalom által értékelt másság (amely esetleg mások számára is mintául szolgálhat) jó iskolákkal. Manapság azonban sajnos elofordul, hogy gyenge pedagógusok próbálnak keresztény iskolát csinálni. Pedig az igazi keresztény iskola keresztények által – természetesen keresztény szellemben – kigondolt és megvalósított jó iskola. Jelen lehet – mint professzionális irgalmas szamaritánus – kisebbségek szószólójaként. Nem hinném, hogy a keresztény értelmiség hathatós közremuködése nélkül a cigányság otthonra találhatna ebben az országban. “Nem szabad egy-ügyunek lennünk – figyelmeztetett egy pap barátom. – Az abortuszon és a pornográfián kívül küzdhetne egyházunk és értelmiségünk az antiszemitizmus és mindenféle kirekeszto izmus ellen, a lélektelen prakticizmus,, a szegénység, a teológiai provincilaizmus, a vállakozás-ellenesség, és még hetvenhét egyéb rossz ellen.”
      Ha nincs is ma keresztény kurzus hazánkban, akadnak boven ilyen szellemu gesztusok. Az idenditásválságban szenvedo keresztények közül sokan kurzus-ihletlésu elképzelésekben, emklékekben keresnek fogódzót. Ez ellen fellépni elsosorban a keresztény értelmiségnek a feladata lenne. Ám legalább ennyire az övé, hogy a magukat liberá-lisnak nevezo vallás- és egyházellenes eroket arra fi-gyelmeztesse, amikor azzal járatják le hirdetett eszméjüket, hogy keresztény kurzust kiáltanak ott, ahol csupán egy vallásos kisebbség önszervezodése indul meg. Többségként viselkedni is meg kell tanulni a keresztényeknek. Jelenleg még csak 2-3 százalék a keresztény iskolák aránya, mégis több száz településen elofordulhat, hogy az ottani iskolák többsége keresztény kézbe kerül. Ez esetben a többségi érdek képviseletén kívül a kisebbség érdekeit is képviselniük kell, ha komolyan veszik saját világnézetüket.
      Egy igazi keresztény értelmiségi lehet önérzetes, és büszke is lehet eredményeire, de csak akkor, ha ezt tapintattal és alázattat teszi. Nem sajátithatja ki magának azt, amit társzerzoségben muvelt, például a kommunizmus megdöntését. De még augusztus huszadikát is. Nem hinném, hogy egy igazi katolikus értelmiségi jól érezné magát a borében, ha a televizió csupán a misét és körmenetet közvetítené. Szent István ugyanis nem csak a katolikusoké, többféleképpen lehet ünnepelni s ebbol többfélét is sugározhatna a televizió. Ám mint megrögzött utópista el tudnék képzelni olyan központi ünnepséget is, amelynek koreográfiájában harmóikusan (testvériesern) ötvözodnék a harangzúgás és a koccintás, a körmenet és akörtánc, az úrvacsora és a új kenyér ünneplése, a miniszter és a ministráns, ahol áldást ad a papra a politikus, és áldomást mond a pap a póliszra, ahol egybefonódik az agapé és az agóra, ahol az asztalnál, s nem az emelvényen, egymás mellett ülnek Paskai László és Tölgyessy Péter, és liberális politikus majd a felszabadítás teológiájáról faggtja a fopapot, pedig o inkább jó egyházi vicceket mesélne, mennyei deruvel. Mindez történhetne akár a Bazilika, akár a Parlament elott, illetve itt is, ott is.

      Homo politicus christianus

      A keresztény értelmiség, aki az ügyek embere is, szükség-szerunen kell hogy politizáljon, vagyis – természetesen ki-ki képessége, állapotbeli kötelessége, vérmérséklete és lehetosége szerint – a pólisz, vagyis a köz ügyeivel foglalkozzon. Keresztény diplomásaink nagy része ma ha-talom-undorban szenved. A hatalmat (és így a politikát) mocskos dolognak tartja, nem gondolva arra, hogy az ember az a lény, akinek lehetjékre lehet, hogy mindenki rendel-kezik több-kevesebb hatalommal, hogy a hatalmat vissza-utasító a felelosségétol is szabadulni akar, hogy a hata-lom nélküli ember nem adhat, hogy – bár nagyon nehéz – nem csak visszaélni, hanem élni is, sot éltetni is lehet a halatommal. Igen nagy fokú a bizonytalanság egyhá-zunkban és értelmiségünk körében ebben a tekintetben. Sokan távol tartják magukat még a közélettol is, mások a közéletre igennel, a politikára nemmel szavaznak (ami persze fából vaskarika), ismét mások csak a pártpoli-tikától határolják el magukat. A még a pártokat is elfogadók nagyobb része csak “keresztény” pártokban gondolkodik, kisebb részük bármilyen, az alapveto emberi értékeket tiszteletben tartó pártokban el tud képzelni keresztényeket. Ma még csak egy kisebbség vallja együtt Mihálffy Lászlóval, hogy “a társasdalmi élet irányításában nem jó, ha valamely világnézet vezeto szerephez jut, mert ez egyrészt hátrányos helyzetet teremthet a többi számára, másrészt saját nézetrend-szerének a felhigulásához vezet a politikai hatalommal való szövetség.” Erre éppen a közelmúlt szolgált meg-döbbento példákkal, amikor szélsoségesen antihumánus kijelentések hangzottak el ugynevezett keresztény pártok és politikai csoportosulások magas poziciójú, magukat kereszténynek nevezo képviseloitol. Mi sem jellemzi jobban egyházunk és keresztény értelmiségünk bizonyta-lanságát, hogy például Csurka István irására a történelmi egyházak vezetése hallgatással válaszolt, de hallgattak még sokan mások, például keresztény értelmiségek szövetségei is. A tiltakozó katolikus Zsinati Kör tagjai nevében nyilatkozó Balassa Péter jól látja, hogy “a katolikus egyháznak bizonyos pillanatokban egyszeruen evangéliumi kötelessége, hogy politizáljon. A Szent-írásból levezetheto a politizálás kötelessége. Azt gondolom, hogy most ilyen pillanat van. Máris késésben van a katolikus egyház püspöki gyülekezete. (…) Késégtelen, a hallgatás bizonyos ponton túl a belegyezés látszatát kelti, és ez annál súlyosabb, mert itt a ke-reszténység örve alatt történik az, ami történik. (…) Úgy gondolom, hogy az egyháznak azok az idonként kollaboráló tendenciái, amelyek a 70-esés 80-as években jellemzok voltak, öszefüggenek mostani magatartásával is. (…) Amikor szélsojobboldali veszély van keresztény jelszavakkal megspékelve, igen-igen sok, nagyon derék, demokratikus és liberális érzelmu hívo nem tud hangot adni véleményének. Szerintem a demokratikus és liberális értékek, valamint a keresztény értékek nagyon is egymásra mutatnak.” Azért idéztem hosszabban Balassa Pétert, mert úgy vélem, nem csak az ominózus eset, hanem a Zsinati Kör válasza is paradigma értéku: minta lehet a keresztény értelmiség számára.
      H. Büchele szerint a tökéletes társadalmat megcélzó forradami út, és a kisebbik rossz logikáját követo evo-lutiv út is zsákutcának bizonyult. Az általa javasolt alkotó cselekvés “rendelkezik ugyan utópia-horizonttal (mint a forradalmi út), de ez csak amolyan tájékozódási pont, hogy mikor és hol kell utat törni: ebbol áll az alkotó cselekvés semmiféle ideális rend képzetébol le nem vezetheto feladata”. Erre az alkotó cselekvésre van hívatva a politizáló keresztény értelmiség. Ehelyett ma sokan meglégszenek azzal, hogy ellenség-képekkel (ez ma nálunk elsosorban a liberalizmus) bástyázzák körül ma-gukat, s onnan lövöldözzenek mindarra, ami más, holott
      a politikai ellenfelet – mint Szent Ferenc a gubbiói farkast – ellenzék-testvérként kellene kezelni, vagyis szeretni.

      A katolikus értelmiség egyházában

      A szerkesztoség megjegyzése: Örömmel közöltük Kamarás István válaszát, hiszen személyében olyan valaki vitázik Giczy Györggyel, aki életét és muködését a magyar katolikus egyház belso életének tisztázására tette fel. Oszintén reméljük, hogy atisztázó munkája során továbbra is egyházunk keretei között marad, mint megújulásának alázatos munkása.

      Hosszasan lehetne kommentálni ezt a szöveget, mely az egyházunkban uralkodó bizalmi válság tanpéldája. Úgy tunik, mintha honi egyházunk nem igazán igényelné az értelmiséget. Mintha a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás protestáló, kritizáló és okoskodó értelemiségének rossz emléke befo-lyásolná. Pedig amaz esetekben nem az egyház és az értelmiség álltak szemben, hanem érteliségiek értelmiségiekkel, hiszen a klerikusok is azok voltak. Mivel az egyház intézmény is, legitimációra (igazoló magyarázatra) van szüksége, mint ezt Tomka Miklós is fejtegeti. Az o (és persze P. Berger, Th. Luckmann és M. Weber) gondolatmenetét követve megállapíthatom, hogy az állandó megújulásra ítélt egyháznak szüksége van tomácsolásra: például az egyház és a amunkásság, az egyház és a muvészek, az egyház és a fiatalok, a kereszténység és más vallások stb között, és az elsorenduen értelmiségi feladat. Az egyház nem nélkülözheti a hagyomány állandó újraértelmezését sem. Más megrendelések is érkeznek az egyháztól az értelmiségiek számára. A közösségi jellegu keresztény kultúra – mivel a történelembené – új és új szimbólumokat igényel. Az egyház mint szervezet szervezéshez és menedzseléshez érto szakemberekre szorul, légyen szó akár a vatikáni fohívatalról, akár a legalsószentbenedeki filiáról.
      Honi egyházunk a klerikalizmus és a centralizmus betegségében szenved. Papságunk jelentos része elbizonytalanodott és sérült. Helyzetük javításában a gyógyító Lélek munkatársai lehetnének az ehhez érto keresztény értelmiségiek is, de csak akkor, ha odaengednék oket a bajhoz, ám sajnos a magyaroszági katolikus egyhás vezetése meglehetosen értelmiség-ellenes. Nem szükséges ezt hosszasan bizonygatni. Elég csak megemlíteni például azt, hogy több fopapunk is kezdeményezte saját szellemi agytrösztjüknek, az Országos Lelkipásztori Intézetnek a megszüntetését. Jó néhány katolikus értelmiségi kapta meg a közelmúltban püspökeitol és papjaitól, a “nem katolikus” és a”nem kereresztény” címet.
      Az egyházunkban használatos nyelvezet igen gyakran kioktató, ítélkezo és személytelen. Paternalista ez a vezetés, de oly módon, hogy a gondoskodó atya helyén eléggé gyakran fobürokratát, szakfelügyelot vagy nevelo tanárt találunk.
      Egyre gyakrabban figyelmeztetik “fentrol” értelmi-ségünket, hogy a katolikus egyház nem demokratikus szer-vezet. Ez igaz, ám egyfelol olyan hierarchiának kellene lennie, ahol a legalázatosabb szolgálók vannak felül, ahol a fejmosásnál fontosabb a lábmosás, másfelol a sze-retet egyházát nem gyengítené, hanem csak erosítené a fokozódó demokratizálódás. A magyar katolikus értelmiség új helyzetbe került, hiszen egy demokratikus társadalmat építhet, miközben egy hierarchikus (és több vonatkozásban még csak merevedo) egyház tagja. Ez a kettos kötés nagy-ban ronthatja közérzetét, gyengítheti identitását és nehezítheti szerepe betöltését. Nem ez az egyetlen kettos kötés, amely arra kényszeríti, hogy gúzsbakötve táncoljon: ilyen még a világi és egyházi hivatás szerepkonfliktusa, de ütközhet még egy értelmiségi tanítóhíva-talokkal, spiritualistákkal, szakralizátotkkal, egy-házközségi aktivizmussal és prakticizmussal, kisközösségi köldöknézéssel és egyebekkel.
      Karácsony Sándorral mondhatom, hogy minden kapcsolat nyelvi kapcsolat, s ennek fényében kijelenthetjük, egyházunkban kommunikációs zurzavar van. “Jellemzo, hogy Isten népének legfelso szolgáját Szentatyának nevezzük, míg Istent csak Atyának, bár o arra bíztatott minket, hogy Abbának, vagyis Apucika nevezzük”, dohog egy diplo-más hívo, “Isten elott mindenki egyenlo, de a papok egyenlobbek és legegyenlobbek”, magyarázza egy másik, “Plébánosom a szószékrol harsányan tegez minket, de teljesen lekonyult, amikor négyszemközt visszategeztem”, meséli egy harmadik. Persze ha egy diplomás keresztény csak misét “hallgat”, ha “szentségi szolgáltatásokat vesz igénybe”, akkor összejátszik azzal, ami ellen tiltakozik. Torz istenkép, emberkép, egyházkép: lenne mit tisztázni, akadna értelmezo feladat elég.

      Teendok

      Mindezek után mit tehet egy katolikus értelmiségi?
      Eloször is katolikus diplomásból katolikus értelmiségivé válik. Ez egyben lelki megújulást is jelent.
      Az alkotó cselekvés jegyében ad, a szakmában és az eklézsiában egyaránt. (Az arányok persze egyénenként különbözoek.)
      Segíti a helyi társasdalom erosodését, benne termé-szetesen a keresztény értékeket is képvielve, egyszerre két – egybeépülo – ország (hazánk és Isten országa) polgáraként.
      Bátran és szeretettel kritizálja az állami és társadalmi szervezetek és intézmények fogyatékos-ságait, valamint egyháza klerikalizmusát, konzervati-vizmusát, félénkségét, butaságát, rendetleneségét és bigottságát.
      Segít közelmúltunk (beleértve egyháza történetét is) feldolgozásában, nem az elszámoltatás, hanem a helyretevés szándékával.
      Segít feltérképezni a bennünk (katolikusokban, keresztényekben) meglévo eloítéleteket, igyekszik megakadályozni az eloítéletes visekedlést, harcol a keresztény körökben még mindig felbukkanó antiszemitizmus és egyéb kirekeszto izmusok ellen.
      Szakszeru, versenyképes és nyereséges gazdasági vállalkozások keretében a tisztes ipart üzve kamatoztatja akapott talentumokat, segití a gazdasági intézmények eti-kai kódezxeinek kidolgozását, szorgalmazza a környezet-kímélo, humanista gazdálkodást és fogyasztást.
      Tapintattal és szakmai felvértezettséggel vesz részt a hívek tanításában, nevelésében és ízlésük formálásában.
      Segít elorelépni a keresztény felnott-képzésben és értel-miség-nevelésben.
      Magával viszi – elsosorban élete példájával – a keresztény szellemet az oktató-nevelo intézményekbe, a lehetséges pedagógiai rendszerek közül igyekszik a legjobbat választani, azt az adott helyzetre alkalmazni, és a legszínvonalasabban megvalósítani.
      Politizál, vagyis a köz ügyeivel foglakozik, értékek és érdekek képviseletében, ki párttagként, ki parlamenti képviseloként, ki a szüloi munkaközösség tgjaként.
      Közvetít, tolmácsol kényes ügyekben állam és egyház, hívek és az egyház vezetoi, katolikusok és protestánsok között és minden más esetben, amelyben felelosséget érez.
      Keresi a helyét a helyi, az országos és az egyházi nyílvánosságban és tömegkommunikációban.
      Mint demokrata keresztény önérzettel szolgálja egyházat, szeretettel vissza-tegezi felebarátait püspökéig bezárólag.
      Törekszik az egész-ségre, levetközi a teljességet akadályozó izmusokat.

      Fohász

      Mi lehetne manapság a keresztény értelmiség imája? Talán ilyesmi: Uram, letargiámat gyógyítsd liturgiával! vedd le rólam a szemellenzot! Adj nekem teret, energiát, ihletet és hitet! Óvj meg attól hogy gogös porszem legyek, hadd válhassak alázatos világítótoronnyá, ahogy ezt Te elrendelted! Amen!

    5. Kamarás István Kamarás István 2012.06.19

      Kamarás István OJD:
      A keresztény értelmiség feladata
      (Felszólalás a Rendezzük közös dolgainkat konferencián)

      Ha a teremtés alapvető minősége a jóság, akkor nincsenek keresztény értékek, figyelmeztet Balázs Zoltán keresztény társadalomfilozófus, majd így folytatja: vagyis csakis kizárólag keresztény értékek vannak, hiszen mindaz, ami érték, ami jó, ami istentől akart, az mind belefér a kereszténységbe. És ekképpen beleférnek a nyilatkozatunkban felsorolt konszenzus-értékek is. Természetesen vannak olyan értékek, melyeket a kereszténység különösen magáénak érez. Ilyenek az ember megváltottsága, az egyház, megbocsátás, a jog, a férfi és nő egyenrangú kapcsolata, a szabadság, a szabad választáson alapuló házasság, az egyetemes emberi szolidaritás, a betegek gyógyítása, a filozófia, a tudomány az egyetemek, az intézmények által fenntartott társadalom és az erkölcsileg is elszámoltatható hatalom, a bölcsesség, az igazságosság, a bátorság és a mértékleletesség. Nyilatkozatunk értéklistája jelentős mértékben átlapolja ezeket.
      Egy kiváló piarista hittanár, Szabó László mesélte, hogy szakiskolások számára afféle beszélgetős hittant szándékozott tartani, csakhogy rá kellett döbbennie, tanítványai nem tudnak beszélgetni, így aztán változott a program: előbb megtanítja őket beszélgetni. És azóta is ezt teszi. Ez lenne szerintem a keresztény értelmiség egyik fontos feladata: segíteni a beszélgetést, a diskurzust, animátorként, tolmácsként, nyelvújítóként, méghozzá (Horányi Özséb kifejezésével) a participatív kommunikáció jegyében.
      Másik fontos feladata a keresztény értelmiségnek (Herwig Büchele szóhasználatával) alulról építkezve államon és egyházon belül kisebb-nagyobb kontraszttársadalmakat létrehozni, principiummorál helyett az alkotó etika jegyében, elkerülve a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodell buktatóit, ugyanakkor a jézusi utópia-horizont szellemében. Ez pedig nem más, mint (Gerd Theissen terminusával) a jézusi erőszakmentes értékforradalom, melynek lényege a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése, ugyanis ezekben a kontraszttársadalmakban szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió összekapcsolása. Ami az alkotó etikát illeti, szemben a törvény-erkölccsel, a felelős cselekvés etikája, mely felszabadítja az ember teremtő, vállalkozó és fantáziadús cselekvését, aki homo politicusként abban fáradozik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak.
      Harmadik fontos feladatunk a megbékélés és a kiengesztelődés, ám ennek érdekében az ütközést jelentő dialógust is fel kell vállalni. Az ütközés azonban nem eredményezhet kizárást, sőt, Szalézi Szent Ferenccel valljuk, hogy mindenkit elfogadunk útitársnak.
      Negyedik feladatunk (ahogyan Horányi Özséb írja), értékorientált reflexió és jövőre orientált ajánlattétel társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem már az evilágban küszöbönálló és sürgető jövő, másképpen: közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás, ami persze nem lehetséges társadalomkritika nélkül.
      Mi, keresztény értelmiségiek tudomásul vesszük, hogy az úgynevezett „keresztény társadalom”, a keresztény kurzus ideje végképpen lejárt. Az ezután következő paradigmaváltó, valóban keresztény egyházban az evangélium nem lehet államtörvény vagy totalitárius ideológia. Így aztán számunkra a paradigmaváltó egyház immár semmiképpen sem monarchikus, hanem az egyetlen Atya gyermekeinek krisztokratikus testvérisége.

    6. jankosz jankosz 2012.06.20

      1. tézishez:

      „A vallási élet közösségformáló ereje Magyarországon csekély jelenleg.” – Valószínűleg a vallási életnek, mint közösségformáló erőnek az ELTERJEDTSÉGÉRŐL, a társadalom szervező erői között elfoglalt SÚLYÁRÓL szerette volna azt állítani a szerző, hogy „csekély jelenleg”. Hiszen a vallási élet közösségformáló ereje bizonyos közösségekben igen jelentős (is lehet) Magyarországon. (Vö. Hit Gyülekezete egy televízióval, és a hajdúsámsoni iskolával pl., vagy az utóbbi évtizedben, években sokasodó katolikus rádiók! Bár ez csupán EGY aspektus sok közül.) Azért nem mindegy.

      Érdemes lett volna arra is felhívni a figyelmet – ha már Rosta Gergely ezer fős, reprezentatívnak nevezett mintákat összesítő adatait idézzük -, hogy a “vallási önbesorolás”-nál, az 1. ábrán az 1991-es és 2000-es, 14-16%-os érték 2006-2008-ra 19-22%-ra emelkedik, ami azért pregnáns, hibahatárt meghaladó emelkedésnek látszik. Ilyen alapon ez is szolgálhatott volna kiinduló pontként….

      Egyébként íme egy, a felmérés megbízhatóságával kapcsolatos adalék:
      http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=aufbruch%20vall%C3%A1sszociol%C3%B3giai%20kutat%C3%A1ssorozat%20f%C5%91s%20minta&source=web&cd=2&ved=0CEQQFjAB&url=http%3A%2F%2Fwww.lib.uni-corvinus.hu%2Fphd%2Fhegedus_rita.pdf&ei=e-ThT5yCIY2Lsgam0Nlw&usg=AFQjCNGKIDz_ClIvniZW0wJB-4Z0Hq7iDg&cad=rja

      Hegedűs Rita: A vallásosság alakulása Magyarországon a kilencvenes évek kutatásainak tükrében (kivonatolt; 53. old., 26. számú lábjegyzet)

      “A kisebb — általában 1000 fős — minták használhatóságának korlátozott voltára utal többek között az, hogy azonos vagy szinte azonos időben készült felmérések ugyanolyan kérdésére kisebb csoportokra bontás esetén nem ritka a gyökeresen eltérő válaszmegoszlás. Például a megegyezően 1997/98-ban felvett, az ország felnőtt, illetve 18-65 éves lakosságát reprezentálni kívánó RAMP és Aufbruch kutatásban arra a kérdésre, hogy az illető milyen gyakran jár templomba, az első felmérés szerint a 18-19 évesek 5,4%-a, a másik szerint 13,2%-a válaszolta azt — csaknem azonos gyakorisági
      skála alapján —, hogy hetente! Vagy arra a kérdésre, hogy 12 évesen milyen gyakran járt templomba, az első esetben a 20-29 évesek 29,4%-a, a másodikban 20,8%-a mondta, hogy hetente. Ha figyelembe vesszük, hogy a hetente járók a társadalom 10-15%-át teszik ki, ekkora — 8-10%-os — különbségek igencsak nagynak tekinthetők. Ez tehát azt jelenti, hogy ha csupán egy szempontból — példánkban az életkor szempontjából — bontjuk kisebb csopoortokra a mintát, már nincs elegendő esetszámunk ahhoz, hogy megbízható adatokhoz jussunk.”

    7. jankosz jankosz 2012.06.20

      Az előadó maga is elismeri, hogy kiindulópontja (ti. a Survey-kérdőíves adatok) megkérdőjelezhető. Engem zavar, hogy a kérdőíveken szereplő “maga módján vallásos” kategóriát – ellentétben az összes többi kategóriával – kimondottan a társadalomkutatók alkották meg, ilyesmi önmagától egyetlen megkérdezettnek sem jutott volna eredetileg eszébe. Miután “maguk módján vallásos” emberekről (talán 15-20 éve?) a közbeszédben, médiában is már hallani, ezért ez persze elterjedt. Más kérdés, hogy míg a “rendszeresen templomba járó”, vagy a “vallástalan” kategória közkeletű és teljesen egyértelmű, addig a “maga módján vallásos…” feltáratlan heterogenitást tartalmaz(hat).
      Eljátszottam a gondolattal, hogy ha már vallásGYAKORLATRÓL is szól a felmérés, akkor miért nem kérdeztek rá arra, hogy “imádkozni szokott?” – Talán, mert ez mint személyes vallásgyakorlásra történő rákérdezés már túl intim lenne, az őszinte válasz biztos elkerüléséhez vezetne. A “maga módján vallásos” kategória ezt, ti. a felmérés helyzetében megvalósuló intimitás mértékét fedi el. Szelepként szolgál a kérdőíven (a kutatásban), és menekülőútként a válaszoló számára. Ezért nagy eséllyel e kérdésre gyakran ál-válaszok születnek.

      Ide kívánkozik az egész kérdéskör tárgyalásából bántóan hiányzó történelmi aspektus. Pedig azt a felmérésre is indokolt lenne vonatkoztatni. A megkérdezettek nagy hányada minden bizonnyal a szüleitől örökölt válaszadói attitűddel (is) rendelkezett/rendelkezik: ha van, amit a korábbi generációk még politikai okokból féltek bevallani egy kérdőív kitöltésekor, akkor annak elmélyítésére nevelték az utódaikat is (az nevelődött a példaadással utódaikba is) – a személyes vallásossággal kapcsolatos információ pedig biztos ilyen. Az utódgenerációkban már nemcsak reflex, hanem divatjelenség, talán társadalmi norma is lett ennek a tabunak a fenntartása, jelen esetben a vallás meg-nem-vallása és nem-vállalása.

      “Magyarországon senki nem hisz abban, hogy a bűn elnyeri büntetését.” – ez az előadás egyik kulcsmondata, amely a kereszténységre (vagy tágabban: vallásosságra?) való társadalmi igény hiányát hivatott magyarázni. – Miközben az előadóval ebben alapvetően egyetértek, érdemesnek tartom az elhangzottaknál sokkal továbbgondolni a miérteket. Megint csak a viselkedéspéldák átadását tartom döntőnek. Ha a közelmúltat tekintem, akkor van olyan családi hagyomány (tömegesen), amelyben a családfenntartók az egzisztenciális fejlődés sikertelenségei után negatív pályát választottak (elhagyom magam, a családom, elzüllöm, elzüllünk), illetve van olyan családi stratégia is, amely a kudarcsorozat után is a talpra állás egyéni, személyes válaszát adja (akkor is, csak azért is!). – A vallási csoportok társadalmi megtartó erejének vizsgálatakor azt hiszem, nem lehet mellékes a család megtartó erejének vizsgálata, ugyanis az egyház és a vallási csoport is mindig a tömegesen hozott családi attitűddel szembesül, azzal együtt éppen hatékony vagy azzal szemben éppen hatástalan társadalmi szervező erő.

      A bűn és büntetés, illetve az egymás iránti bizalom tágabb történelmi távlatainak felvillantásához pedig nem állom meg, hogy egyik kedvenc, lassan 500 éves történelmi relikviámból ide ne citáljak néhány sort:
      “Talán ha megvártuk volna Szapolyait.
      Talán ha jobban igyekezett volna, hogy ideérjen. …
      És most eljött megint a szultán, és mind tudják már, hogy nincs irgalom. …
      Egyedül vagyunk, segítséget, noha mindenkitől kértünk, mindenki ígért is, senki sem adott: sem a pápa, sem Ferdinánd, de nagybátyám Zsigmond sem.
      Csak mi nézünk szembe a halállal, ahogy a fiatal Perényi mondta: húszezer mártírjelölt.”
      (II. Lajos levele Habsburg Máriához)

      “Ma miért nem képesek az egyházak ilyen közösségeket alkotni?” – kérdezi többször az előadó. Tapasztalatom szerint egyre több ilyen közösség van (érdemes lenne ezt is felmérni). Nem országos, vagy globális, mint a cserkész-mozgalom volt a két világháború között (a Horthy-korszakban), amelyet Magyarországon (és máshol is) a keresztény kultúrpolitika támogatott, de sok kisebb – a résztvevők számára vonzó – iskola, tábor, plébániákhoz tartozó ilyen-olyan közösség, vallásos mozgalom, és internetes levelező-lista is létezik. A média persze általában nem ezekről szól (intimebb szféra ez annál), hanem a valláspolitikailag releváns esetekről, eseményekről, és persze botrányokról. Aki nem keresi, az csak ezt látja, ám aki keresi, az megtalálhatja a közösségeket. Én a fordítottját érezném veszélyesnek: ha ma is politikailag a mostaninál jobban támogatott egyházi csoportok léteznének, az a politikai résztvevők és a társadalom egy hányadának erős megbotránkozását váltaná ki. – Ugyanakkor belátom: egyfajta vallásos igény a társadalomban nincs kielégítve, amely korábban legalább két elmúlt rezsim alatt is ki volt: a homogén világkép tömeges kialakításának az igénye. Ebből én arra következtetnék csak, hogy miközben minden társadalomnak megvan az igénye a nagyobb fokú homogenitásra (és ez ma Magyarországon egyre erőteljesebb), aközben az individualizálódás igénye is tömeges mértékű maradt (amikor együtt vagyunk, közös a célunk, és abban segítek neked, de amikor külön vagyok, akkor magamat szeretném megvalósítani, és ennek érdekében akár ártani is képes vagyok neked). És azon egyének, sőt családok, mi több, közösségek, akiknél/amelyekben az egyik igény megnövekszik, azoknál/azokban egyúttal a másik igény is megerősödik. Hol együttállásunkban, hol egyediségünkben látunk nagyobb értéket. Hasadt tudatú társadalom ez, és nem is lehet más. – Nem tudom, mi mást kezdhetne vele az egyház, kezdhetnének vele az egyházak, mint amit kezdenek. Bár nem menteném fel őket a feladat alól, hiszen az ő reflexeik sem jobbak ebben az országban, mint a híveiké, vagy a potenciális híveiké. Hogy lehetne példát felmutatni egyéni vagy közösségi szinten, amikor az élet (vagy a túlélés) feltételei az egyházak és a családok, az egyének számára is egzaltált tempóban, egyre gyorsabban változnak? Mindnyájan ugyanannak a szabályrendszernek voltunk és vagyunk részei. És abban a mai napig minden szinten sokszor ellentmond a deklarált és a megvalósított cselekedet, ugyanis kritikus helyzetekben ezt tekintjük a túlélés zálogának. Félelem ez?

    8. tjudit tjudit 2012.06.25

      „Nem ismertük Nyugat-Európát…” nem is ismerhettük, mert nem volt szabad ismerni. Ha valaki ismerte, és ismereteket közvetített róla, az rendszerellenes volt, népi demokrácia-ellenes, ezeket az ismereteket iskolában nem taníthatták, nyilvánosan beszélni róluk nem lehetett. Gyaníthatóan azok, akik meglehetősen jól ismerték, két táborra oszlottak, ezek egyik része mélyen hallgatott, másik része pedig azon fáradozott, hogy ezeket az ismereteket az akkori hatalom javára megcáfolja.
      Igen, a cselekvés ideje pontosan a rendszerváltáskor kellet volna, hogy itt legyen. Ezzel szemben akkor ért véget. Eljutottunk a rendszer megváltoztatásáig, aztán mindent abbahagytunk. Győztek a demokratikus erők, és azt gondoltuk, hogy a váltással minden elkészült. Késznek gondoltuk azt, ami semmi más nem volt, mint egy alap, amin el kellett volna kezdeni építkezni, ehelyett egy befejezett egésznek gondolta a társadalom. Helyesebben szólva a cselekvés nem társadalmi, hanem egyéni szinten valósult meg – beköszöntött az individualizmus kultúrája, amelyben mindenki a saját networkjeit építgette, a maga hasznára dolgozott. A szabadságot csakis és kizárólag az egyéni szabadság értelmében fogtuk fel, a „végre csinálhatok, amit akarok” kultúrája lett a mienk. Az individualizmus kora jött el, de nem az építő, hanem a romboló individualizmus kora. A kollektívához, bármely csoporthoz való tartozás csak akkor valósult meg, ha az egyén érdeke összhangban volt a csoport érdekével. Nem tudtuk, mert nem tanultuk meg ugyanis azt, hogy hogyan kell felépíteni a demokráciát, a piacgazdaságot.
      „Amikor élménybeszámolóinkban a „nyugati tapasztalatokról” beszéltünk, akkor a külföldön élő rokonoknál, barátoknál tett látogatások, ösztöndíjas utak, vagy éppen turistautak benyomásaira támaszkodtunk. S ezek bizony nagyon esetleges képet nyújtottak.” Csak a felszínen mozogtunk, s nem néztünk a mélyebb rétegekbe. Nem tudtuk azt, hogy az, ami a kultúra felszínén van, azt mind azokból ered és táplálkozik, ami a mélyebb rétegekben rejlik (a kultúra hagyma-modellje). Azok a gyakorlatok, amik a felszínen manifesztálódnak, azokból a mélyebb rétegekben fekvő dolgokból erednek, amiket úgy hívunk: értékek. (Nem is szólva a „hősökről”, azaz azokról az emberekről, akikre egy nemzet példaképként tekint – mostanában égető kérdés!!) Meg kellett volna tanulnunk a Nyugattól, hogy mely értékekből lehet építkezni, de ezt nem tettük.
      Példaként véve Németországot: ott egy világégés után, a 2. világháború végén kellett a semmiből felépíteni az országot. Nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, ott az akkorit és a magyarországi 1990-est, mégsem nagy baj, ha megnézzük a nagy különbséget: ott először az országot építették fel. Nem csak fizikailag, a romokból, hanem a gazdaságot is, a hiánygazdaság romjaiból. Az emberek a részükre rendelkezésre bocsátott kétszer húsz márkás összegből üzletet nyitottak, termelő üzemeket alapítottak, az ország gazdaságának beindítása érdekében. Erre aztán Ludwig Erhard kitalálhatta és sikerrel alkalmazhatta a szociális piacgazdaság elvét, aminek lényege, hogy a „teljesítményt és a növekvő termelékenységet egyenesen a fogyasztó javára fordítja”(L. Erhard: Jólétet mindenkinek).
      „Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?”
      A tanulást, az ismeretszerzést nagyon mélyről kell kezdeni: tisztában kell lenni tehát az értékekkel, az érdekekkel. S hogy gyakran előfordul, hogy a miénk szemben áll a csoportéval, a társadaloméval. S hogy ennek mi az oka, és a következménye.
      Egy másik fontos tanulnivaló: tisztában kell lenni az egyén felelősségével is. Meg kell tanulnunk, hogy felnőtt, felelős egyének, állampolgárok vagyunk. Nem hozhatunk döntéseket a más felelősségére, hozzá kell szokni, hogy döntéseinknek súlya, sőt olykor súlyos következménye van, s hogy ne a segítségre támaszkodjunk, ha felnőtt állampolgárként rossz döntést hoztunk. A felnőtté válást, felelős döntéshozást mintha már tanulgattuk volna az utóbbi évtizedben, évtizedekben, de most teljesen le akarnak szoktatni bennünket róla, s ennek nagy a veszélye. A „segítés” ugyanis a cselekvés szabadságának megvonásában, s nem csak a vészhelyzetekben mutatkozik!!
      A multikulturalitás problémáját illetően is vannak bepótolnivalóink. A török-kérdés már nem új keletű Németországban, de a globalizáció felgyorsulása és a népek mozgásának minél nagyobb mérete olyan problémák elé állította egész Európát , amely előtt értetlenül állnak. S itt visszakanyarodnék az előbb felhozott kultúra-modellhez: hogy milyen cselekvések manifesztálódnak egy kultúrában, az nagyban függ attól (is), hogy – jelen esetben – kik azok a hősök, akiket tisztelünk, hirdetünk, újratemetünk, akiknek szobrot állítunk, s akiknek értékeit hirdetjük, zászlai mögé felsorakozunk. Azt hiszem, itt is van mit tanulni…
      Karácsony tanár úr azt mondja: „a tudásból ugyanis nem következik feltétlenül tett. Hiszen a tudás elbizonytalaníthatja a cselekvőt, mivel a tudás mindig arra is utal, hogy mi az, amit még nem tudunk”. De ez lehet gyümölcsöző is. Jöjjünk rá együtt, talán együtt el tudjuk dönteni, mi a helyes.
      A cselekvés ideje egyelőre tehát még a tanulás ideje. Építsük fel közösen ezt a tudást.

    9. tbokor tbokor 2012.06.27

      Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: “A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a “hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.

      Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: http://www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek “kibeszélésének” tekintetében.

      Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos “másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a “Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése “Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl “puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.

    10. tbokor tbokor 2012.06.27

      Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: “A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a “hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.

      Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: http://www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek “kibeszélésének” tekintetében.

      Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos “másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a “Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése “Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl “puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.

    11. Barlay Zsuzsa Barlay Zsuzsa 2012.06.27

      Néhány gondolatot fűznék csak hozzá az előadáshoz.
      “Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?” Biztos, hogy bepótolni semmit nem lehet, amit most úgy látunk, hogy korábban elszalasztottunk mint lehetőséget. Most a jelenlegi helyzetből lehet kiindulni, a cselekvés ideje csak a most lehet. Azt persze lehet (és kell is) vizsgálni, hogy miért történt, ami történt – hogy az okokból tanulva most jobban cselekedhessünk.
      Ami a nyugati élet idealizált képéből következő korábbi elvárásainkat illeti, ezek jórésze gyakorlatilag megvalósult mára (leszámítva talán a politikusainkra mint legkiválóbb polgártársainkra vonatkozó kitételt). Lehetséges a felsőfokú továbbtanulás, lehetséges az egyéni kezdeményezőképesség kibontakoztatása, akár a gazdaság világában is, és lehetséges a vallások szabad gyakorlása – még ha a méltatlan egyházi törvény az intézmények szintjén ellehetetlenítette is az egyházakat.
      A népességfogyás generációs kérdés, de véleményem szerint a trendfordítás záloga nem az életminőséggel, életlehetőségekkel van összefüggésben elsősorban. Mélyebben gyökerezik a probléma: a fogyasztói szemléletben. A népességfogyás trendjének megfordításához a fiatalok életről való elképzeléseinek, preferenciáinak megváltozására van szükség. Ez a társadalom tehernek nevezi a gyermekáldást, a lányok éveket, sőt évtizedeket töltenek a fogamzásgátlással – amire egyébként számos lehetőség kínálkozik. A gyermekvállalás, családalapítás olyan felelősségteljes, végleges döntés, ami nem könnyen illeszthető a modern társadalom önző és bizonytalan értékrendjébe.
      A romakérdésben teljesen egyetértek Karácsony tanár úrral, épp csak felvetem, hogy a kulturális integráció ugyanakkor a többség “győzelmét” jelenti egy kisebbség fölött, ami etikailag megkérdőjelezhető – de ezek olyan elméleti dilemmák, amik nem segítik, hanem hátráltatják a csoportok békés együttélésének gyakorlati megvalósítását. Az elmélet és a gyakorlat diszharmóniája esetén hol keresendő a megoldás?
      Az előadás végkicsengése számomra Erich Fromm társadalomkritikájára rímel: Fromm a szeretetről beszél, mint az egyén és környezete számára egyaránt legcélravezetőbb életstratégiáról. Azt gondolom, hogy a cselekvés mindannyiunknak lehetősége, sőt valójában szükségszerűen cselekszünk is minden pillanatban, hisz talán nem is lehet nem cselekedni. Nagyon fontos belátásnak tartom, hogy az “egymást támogató kis cselekedeteink” – és valójában csak azok – összeérnek, és kialakíthatunk élhető szigeteket, egy élhető világot.

    12. georgeo georgeo 2012.07.09

      Rainer M. János előadásának nem egy konkrét mozzanatára, hanem egy ténylegesen nem kimondott, de a háttérben érezhetően jelen lévő tendenciára szeretnék reflektálni. Ez nem más, mint maga az emlékezet és annak változása (ha csakugyan változik). Gondolataimat Jan Vansina alapján írom, aki az emlékezetet felosztotta kommunikatív és kulturális emlékezetre, valamint a kettő között húzódó sodródó hasadékra. Röviden összefoglalva kommunikatív emlékezet az, amiről még élőszóban tudunk hallani (véleménye szerint ez legfeljebb az elmúlt 80 év lehet), tehát maga az „oral history”. A kulturális emlékezet pedig amit az emlékművek szimbolizálnak és tankönyvek leírnak, a „hivatalos hagyomány”. A kettő között húzódik a sodródó hasadék, amely lényegében egy amnéziás pont az emlékezetben. Az olyan események, amelyek a kommunikatív emlékezetben erősen megjelennek, nagyobb eséllyel kerülnek majd át a kulturális emlékezetbe. Rainer M. János érdeklődési köre nagyjából pontosan a magyar nép kommunikatív emlékezetének határáig terjed, bár tagadhatatlanul kicsit korábbra nyúlik vissza, ugyanis ma már az 1914-es évekről aligha hallhatunk élőszóban.

      Ami engem igazán érdekel, hogy mi történik akkor, ha archiváljuk és intézményesítjük a kommunikatív emlékezetet. Erre a törekvésre tökéletes példa a Bokor Tamás által is említett Terror Háza, mely a maga nemében egy olyan intézmény, mely azelőtt nem létezett Magyarországon. Egy efféle törekvés nem lesz-e éppen akadályozója annak, hogy a Terror Házában megőrizni kívánt időszak, amely jelentős átfedésben van Rainer kutatásainak témájával is, ne tudjon átlépni a sodródó hasadékon és belépni a kulturális emlékezetbe? Egy dolgot ugyanis elvesz tőlünk ez az intézmény, ez pedig nem más, mint a felejtés. A felejtés az a képessége a társadalomnak (mely Elena Esposito és Niklas Luhmann szerint is a legfontosabb tényezője az emlékezetnek), amely megszűri és rendszerezi azt, amire emlékezni fogunk. Esposito és Luhmann szerint, ha nem tudunk felejteni, az emlékezet túltöltődik és rendszertelenné válik. De tudunk-e még felejteni, ha az Andrássy út 60-ba belépve lerohan minket maga a halványulni nem képes múlt, a kőbe vésett oral history, az újmédia mágiájával halhatatlanná (vagy élőholttá?) tett több évtizednyi borzalom? Az a célkitűzés, hogy mindenre emlékezzünk nem azt fogja-e előidézni, hogy száz év múlva nem fogjuk majd tudni, hogy mire emlékezzünk? Jan Assmann szerint például az egyiptomiak királylisták és annalisek formájában mindent dokumentáltak, ám ez később gátló tényezőnek bizonyult, ugyanis bár hozzáférhetővé tették a múltat, megvonták azt a képzelettől. Nem alakultak ki mítoszok és legendák, amikre mindenki emlékszik, csupán adatok hegyei álltak rendelkezésre. Vajon nem fog-e ilyesmit előidézni a Terror Háza is?

      Azt természetesen megértem, hogy miért fontos most a lehető legtüzetesebben felderíteni és dokumentálni az elmúlt 80-100 évet és ezt egy abszolút támogatandó törekvésnek tartom. Hozzászólásom lényege az, hogy nem biztos, hogy minden áron arra kell törekedni, hogy minden információt megpróbáljunk beépíteni a társadalmi emlékezetbe. Az ezzel foglalkozó szakembereknek talán szigorúbban kellene szűrnie a nyilvánosságra bocsátott tudásanyagot, nehogy közös emlékezetünk túltöltődjön és a sodródó hasadék után kulturális emlékezetünk hangfelvételek és dokumentumok sokasága legyen valóban élő és lüktető múlt helyett. Ahhoz, hogy a lényegre emlékezni tudjunk, muszáj felejtenünk is.

    13. Papp Ferenc Papp Ferenc 2012.07.09

      Elküldöm Kronstein Gábor írását, ami egyfajta hozzászólás-féle az előadáshoz, de a nyáron szándékozom leírni a saját véleményemet is és feltenni ide. Papp Ferenc
      Dr. Kronstein Gábor
      Egy kortárs eretnek halálára
      (Bulányi György, 1919–2010)

      A közelmúltban hívta fel az OFOE Ajánló rovata figyelmünket egy háromkötetes szakmai kiadvány első kötetére. Az összeállítás az új vallási mozgalmak, illetve a hagyományos egyházak belső megújító törekvéseinek pedagógiáit ismerteti a megértő elfogadás, esetenként azonban a megelőzés érdekében.

      E kétarcúságot ismerhetjük fel Bulányi piarista atya tanításaiban is, aki idén június 6-án hunyt el. Nevéhez fűződik a katolikus bázisközösségek mozgalma, amelynek alapítója, hálózatának kiépítője volt. Vele kapcsolatban három cikkre (1, 2, 3) utalok, amelyekből kollégáink tájékozódhatnak, ha munkájuk során találkoznak Bulányi György tanításaival.

      Nevével eddig én is mint az államszocialista diktatúra neves katolikus ellenállójáéval találkoztam. Ez így kevés. Tudni érdemes róla, hogyan kötött vele, az eretnekkel kompromisszumot a Szentszék. Ismerni érdemes továbbá teológiájának lényegi rokonságát az őskereszténység egyik – ma is élő – irányzatával, de azt is, hogyan érintkezik egyes pontokon e teológia a kortársi magyar szélsőjobb szellemi világával.

      Abban az időben, amikor pappá szentelték, a katolikus egyház csaknem államegyházi rangon állt. Gazdag volt, befolyásos és iskoláival, vallási szervezeteivel, sajtójával a lelkek ura. A magyar-német szakos piarista szerzetes, Bulányi szemben állt a Hatalom és a Tekintély egyházával. Rövidesen az ateista állammal is. A vallásüldözés idején a katolikus egyház a szegények egyháza lett, a megfélemlített, féllegalitásba szorított, elszigetelt csoportoké – népegyház.

      Akkor csak annyi látszott, hogy az alulról megszervezett kiscsoportok bensőségessége, amelyeket (már csak a paphiány miatt is) civil hívők szerveztek, adekvátak a totális elnyomás körülményeivel. Természetesnek tűnt, hogy hitéletüket az első keresztények módjára élik: evangéliumi szeretetben, krisztusi testvériségben, egyenlőség alapján, erkölcsileg megújulva.

      Páter Bulányit 1952-ben államellenes összeesküvés vádjával hosszú évekre bebörtönözték. A finomodott módszerek évtizedeiben – pontosabban 1982-ben – már nem csukták le, amiért hívei megtagadták a katonai szolgálatot, hanem – az állami kívánalmak iránt engedékeny – püspöki kar eltiltotta a templomi misézéstől.

      Fölterjesztették ügyét a Vatikánba, ahol a Hit tisztaságán őrködő Hittani Kongregáció, élén a mai pápával, Joseph Ratzinger bíborossal, másfél évtizedig foglalkozott Bulányi ügyével. Kompromisszumos döntés született. Nem nyilvánították eretneknek, miután a lázadó piarista aláírt tizenkét Róma által megfogalmazott hittételt, viszont munkásságáról és könyvekbe foglalt tanításairól leszögezték – a Népszabadság nyomán idézem a döntés szövegét –, hogy „úgy, ahogyan hangzik, téves, veszélyes és félrevezető”. Ezek után ismét misézhetett, gyóntathatott, áldoztathatott, tarthatott előadásokat. (Azt már nem tudom, hogy eskethetett-e, keresztelhetett-e, temethetett-e. Valószínűleg igen.)

      Bulányi tehát visszatért kisközösségei hálózatához tanítani, nevelni, szervezni. Figyeljük meg, hogyan definiálta nyolcvanöt éves korában gyülekezeteit: „Katolikus gyökerű, a jézusi szereteteszményt képviselő emberek testvéri társasága, erkölcsi megújulási mozgalma”. Katolikus a gyökérzet, de a maga egészében nem a katolikus kánonok szerint való.

      A piarista szerzetes teológiáját a maga teljességében talán csak a beavatott keveseknek tárta fel, mert eszméit magasabb szintű tudásnak: Tudásnak (Gnózisnak) tartotta, mint egykor a gnosztikusok, a katarok, a bogumilok is. És az az i.sz. 2. század első évtizedeiben élt püspök, Markion, akit Bulányi atya a legközelebb érzett magához. Ő bizony markionita volt a jelenben.

      Mit jelent ez? A korai kereszténység kánonja az i.sz. 4. századra kristályosodott ki. Előtte a keresztény gyülekezetek hosszú belső küzdelem után váltak ki végleg a zsidóságból. A zsidó főpapok és vallásmagyarázók kb. i.sz. 100 táján döntöttek: nem tekintik Jézust istennek, számos vele kapcsolatos vallásos iratot pedig igaznak.

      Erre a legélesebb választ a nem zsidó, hanem görög származású és hellenisztikus műveltségű keresztény gyülekezetek egy része adta. Köztük legnevezetesebb a szinopéi Markion volt, a hellenisztikus és óegyiptomi hatásokat a kereszténységbe magával hozó egyházatya. Világosan elvetette az Ószövetséget és az Újszövetségnek az Ószövetséget tükröző könyveit. Tétele szerint a zsidók haragvó, igazságot tevő istene kegyetlen és elfogult, tehát az Ószövetség sem az isten igéje.

      Ma úgy mondanánk, ahogy Bulányi György maga megfogalmazta: az Ószövetség csak egy nép, a zsidó nép eredetmondája, nemzeti kultúrája, Jézus előtti kultúrája. Értékes hagyomány, mint ahogy az más népek kultúrája is. Az Ószövetségben – olvashatjuk a mai markioniták írásaiban – szép aTízparancsolat, a zsoltárok jó része és a próféták könyveinek egyes részletei. Nagyjából a poézis, a szeretet szava. Más népek hitét tartalmazó történetekben, könyvekben is vannak szép és igaz részek. Mondhatni, sok-sok más népnek van még Ószövetsége. Ezek is azonban, legyenek Jézus előttiek, vagy származzanak a Jézus utáni történelem bármely szakából, tele vannak a hatalom szavával, elnyomással, más népek lenézésével, istenük áldásával elkövetett tömeggyilkosságokkal.

      A korabeli keresztény közvélemény ezt másként gondolta. I. sz. 144-ben Markiont kiközösítették. Ez a döntés apjának, Szinope püspökének műve volt. Amikorra a kereszténység a római birodalomban államvallás lett, a markioniták nem számítottak már tényezőnek. Azzal, hogy az Ószövetséget a Biblia részének fogadták el az egyházatyák, megvetették az alapját annak a felfogásnak, hogy a mai Európa meghatározó mértékben (bár nem kizárólagosan) a keresztény-zsidó kultúra szülötte.

      Ez a fejlődési vonal nem zárta ki az egyházi-vallásos antiszemitizmust, mint ahogy a polgári kor nacionalizmusa sem a modern antiszemitizmust. Semmi adatom nincs arra, hogy Bulányi atya antiszemita lett volna. Felfogásának két összefüggő tétele, hogy a szakrális hierarchia csúcsán álló Újszövetségbe vetett hit és az alacsonyabb minőségű értéket (de értéket) jelentő nemzeti – adott esetben a magyar – kultúra tisztelete kiegészítik egymást. Ehhez a tételhez csatlakozik egy harmadik tétel is, amely így hangzik az Új Demokratikus Koalíció Markion csoportjának megfogalmazásában: „A zsidó Ószövetség túl van terhelve az isten segítségével más nemzetek ellen elkövetett tömeggyilkosságokkal.”4

      A Markion csoport vezetői közé tartozik dr. Bégány Attila, aki ma a Jobbiktól is jobbra találta meg helyét. Az is tény, hogy Bulányi György számos írása a szélsőjobb sajtójában jelent meg. Ahogy az Ótestamentumtól megtisztult Bibliáról írja egy cikkében5, a templomban az evangélium mellett helyet kapna a világirodalomból mindez, ami rímel Jézus tanításaira, a magyar irodalomból pedig mindaz, amit már felolvasott prédikációi során. Wass Albert, Szabó Lőrinc, Sinka István, Sík Sándor, Hamvas Béla.

      Kulturális eklektika, a katolicizmus szempontjából eretnek nézetek, gyülekezeteiben itt-ott kezdeményezett, vagyonközösség tekintetében utópikus remények. A szeretet pedagógiájának Bulányi-féle értelmezése, átszőve a szektazártság jegyeivel. Azt hiszem, a báziscsoportok gyakorlatának kétarcúságára a fogadtatás kétarcúságával indokolt felelni: megértéssel, ahol lehet, elutasítással, ahol szükséges.

      Jegyzetek:

      1 Gerlóczy Ferenc: Téves? Veszélyes? Félrevezető? – Bulányi György öröksége. In: Népszabadság Online. 2010. június 16.

      2 Bulányi atya: Az Ószövetség nem isten igéje. In: NapÚt. (Átvéve a Magyar Mérce 2010. márciusi számából)

      3 A Markion csoport bemutatkozik. Az Új Demokratikus Koalíció Markion csoportjának vitaanyaga. http://yoda.lapunk.hu

      4 Lásd 3. jegyzet

      5 Lásd 2. jegyzet

    14. márton márton 2012.11.05

      Az ökumenében az idősebb testvér, a zsidók nincsenek benn?

      • horanyi.ozseb horanyi.ozseb 2012.11.08

        Nincsenek. Az ökumené a különböző keresztény konfesszionalitások közötti közeledést célozza. A zsidó-keresztény dialógusnak azonban ettől függetlenül nagy hagyományai vannak. Időről-időre a Magyar Pax Romana is részt vesz ebben. És egyre sürgetőbb valódi dialógus kezdeményezése Magyarországon is a muszlimok és a keresztények között.

    15. Havesi Márton Havesi Márton 2012.11.12

      Már nagyon várom, hogy végre megtörténjen az ajánlattétel (a cselekvésre)!
      Időnként nézem a tv-t: ma is; mértéket nem ismerő ádázkodás folyt a parlamentben! Mintha ráérnénk. Mintha a sok társadalmat építő napi szorgalom után még mindig annyi energiánk volna, hogy akármit is képesek volnánk romba dönteni. Micsoda illúzió!
      Hol vannak a kölcsönös megértés szavai? Hol vannak a közös erőfeszítéseket lehetővé tevő szavak? Hol vannak az egymást segítő szolidaritás szavai?
      Nincsenek (G. Steinernek alighanem igaza van): most már csak abban hihetek, hogy a keresztény ókor oszlopos szentjei jártak a jó úton (bár inkább ültek): amikor a mai ember számára nyilvánvalóan bizarr gesztusukkal, az oszlop tetejéről hirdették, avagy csak némán tanúsították, hogy van egy jobb világ, ahova érdemes törekednünk.
      Szavak helyett tettek: de vajon képesek vagyunk-e észre venni őket?

    16. Havesi Márton Havesi Márton 2012.11.12

      Szívesen hallanék az “egymást támogató kis cselekedeteink”-ről: mi is volnának ezek? Valamiféle antiglobalista ideológiáról van szó? Olvastam itt valahol a mezo-társadalomról: ezeknek a kis cselekedeteknek ebben volna szerepük? Hogyan tegyem ezt, ha mondjuk, én egy egyetemi oktató vagyok? És ha gyermekeivel otthon ülő szülő vagyok?

      • Symona Symona 2017.01.23

        Thanks for the reply Alok but I would then ask why Osho was proactive in asking Laxmi to leave her position, having done much better as a Secretary than Sheela over a previous 10 year period.Also “Trust in Existence’? if that was the case, is such trust justified? Not at all I am afraid. It can still be infallibly argued that some ordinairy sannyasins &#;2&08suffered2#8221; because of Sheela’s rule between 81 and 85, including a few who were told they had aids and did not. A terrible and criminal behaviour.

    17. Papp Ferenc Papp Ferenc 2012.12.07

      Bulányival kapcsolatosan úgy vélem egy fontos dolog van, amit tisztázni kellene mielőbb. Létrehozott a központi szeminárium tananyagát alapul véve egy “földalatti” akadémiát, melynek célja a nem hivatalos egyház papjainak kiképzése és felszentelése volt. Állítólag öt központista szeminarista is kijárt ezen tanító összejöveteleire s ezt megtudták egyházi feletteseik is.Két embert állítólag egy szlovák püspök pappá is szentelt az ezen iskolát elvégzők közül. Az érintettek erről nem akarnak nyilatkozni, ezért jogi rendezésük is elmaradt a rendszerváltást követően, pedig tudjuk, Szlovákiában is voltak titkos papszentelések, sőt, nőket is pappá szenteltek, de a rendszerváltás után ezek jogi helyzetét rendezték. Idehaza még a tudomásul vétel szintjéig sem jutottak el.

      Maga Bulányi írta valahol, hogy a rendszerváltás után utána akart nézni annak, hogy Páter Kolakovics horváth jezsuita valóban jezsuita volt-e. Írt a római jezsuita központba s azt a választ kapta, hogy ilyen nevű jezsuita szerzetes nincs és nem is volt nyilvántartásukban. Pedig Bulányi a Bokor mozgalom kezdetét, elindítását hozzá kötötte. Úgy vélte mégis, a horváth pap titkos pápai megbízatással végezhette munkáját, megbízatása tehát a pápától jött, amit persze nem foglaltak írásba sohasem.

      Mivel a vád földalatti egyház létrehozásának kísérlete volt, a közelmúlt vizsgálatának majd erre is ki kell terjednie, hogy a Bokor mozgalom tekinthető-e egy ilyen megosztó egyházalapítási kísérletnek vagy sem. Szerintem nem. De lehet, hogy a szankciók azért érték őt és követőit, mert ilyen szándékot tulajdonítottak neki. A piarista rendhez való kötődése is öszetett, de jó, hogy a végén megnyugtatóan rendeződött s saját lelki családjában halhatott meg.

    18. Horányi Özséb Horányi Özséb 2012.12.10

      A cselekvés ideje – tényleg elérkezett

      Úgy látom, hogy az elmúlt hetek, hónapok tapasztalatai – a kormányzat jóformán folyamatos és izgatott intézkedései – meghozták, egyáltalán nem váratlan eredményüket: diákok és tanárok kiléptek az előadók ajtaján, az egyetem falain. Igazuk van. De semmi meglepő nem volna abban, ha demonstrációjuknak, növekvő elkeseredettségüknek sem volna semmi pozitív hatása; az elmúlt hónapok – bár sokkal szelídebb – figyelemfelkeltéseihez hasonlóan.
      Legyen azonban világos: semmiféle kormányzaton kívülről jövő indíttatás, az egyetemi polgárok semmiféle jó szándékú és elkeseredett aktivitása nem tudja pótolni az elmélyült egyetemi munkát. Hiányának árát pedig majd évek, évtizedek múlva fizeti meg a társadalom a feladatára felkészületlen értelmiségiekben. És egyáltalán nem csak anyagiakban; de az elmaradt erkölcsi tartásban, az értelmiségi léttől távoli viselkedések további társadalmi eluralkodásában. Nem volnék meglepődve azt hallván, hogy már évtizedek óta fizetjük ezt, eleink jóvoltából.
      De úgy látszik: elég volt ebből. Ezért ne késlekedjünk tovább és tegyük meg azt, ami megtehető: hirdessünk egyetemi kurzusokat (talán nem függvényanalízisből és nem a Higgs-bozon viselkedéséről, nem is a kutyák nyelvi képességeiről; bármennyire is izgalmasak volnának ezek), hirdessünk arról, hogy mi a feladata ma, a válsággal küszködő Magyarországon a diplomásnak, a diplomára törekvőnek, az értelmiséginek. Repülő egyetemnek hívtuk ez néhány évtizeddel ezelőtt. Úgy látszik itt az ideje, hogy felújítsuk ezeket, mert szükségünk van az éthosszal élő kiművelt emberfőkre.
      Javaslatait és részvételi ajánlatait megteheti itt, E&T oldalainkon bárhol. Összegezzük őket és rövidesen lépünk.

      • Heaven Heaven 2017.01.23

        HeanT,ohllk you for posting your marketing material. I am looking to print a trifold CD folio and I cannot find anywhere to print them. What vendor do you use to print your CD trifolds?

    19. Gromon András Gromon András 2012.12.22

      Gyurka bácsi 1919. január 9-én született.
      Tisztelettel:
      Gromon András

      • Horányi Özséb Horányi Özséb 2013.01.01

        köszönjük a pontosítást

    20. Mikulás Domonkos Mikulás Domonkos 2013.01.08

      Bayer Zsolt megírta, mit gondol a „cigányság jelentős részéről”: “Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol. Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A cigányok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak” (Magyar Hírlap, 2013. január 5).
      Jó lenne Bayer Zsolt cikkét ignorálni. De nem tudom. Nem akarok a politikai vetületével foglalkozni. Az sem érdekel most, hogy mi a politikailag korrekt beszéd és mi nem az. Legerősebben, mint pedagógust szólít meg. Vajon hogyan lehet az iskolában kezelni egy ilyen szöveget? Ha ugyanis egy országos napilap vezércikkében ilyen mondatok vannak, akkor ezek egyfajta „normalitássá” válnak. És innen nincsen jó kiút. Ez a szöveg máris a politikai játszótér vonzó eszközévé vált.
      Mert vajon gondolhatja-e bárki is, hogy ez a cikk bármilyen vonatkozásban is hozzájárul a társadalmi integráció növeléséhez, segíti az előítéletek csökkentését, a legszegényebbek felemelkedését? Vagy segíti a befogadó légkör kialakítását? Aki ilyet ír, az tudja-e, mi van a társadalomban, és hogy amit ír, az merre mutat? Ez a szöveg súlyosan romboló. Bűnös. Jobb lenne, ha nem lenne. Ha meg sem születik.
      Mikulás Domonkos, tanár

    21. Aczél Petra Aczél Petra 2013.01.09

      Tényleg. Tényleg nem szeretem a “pöckölt” véleményeket, a kiváltott reakciókat, nem hiszek abban, hogy a kommunikáció “válasz egy ingerre”. Különösen akkor taszít a reagálás kényszere, ha az, amire válaszolni kellene, semmiféle önértékkel nem bír. Ha felvetéseiben közhelyes, pátoszában öntelt, stílusában középszerű. Ha a végletekig stilizált rossz-jó osztályharcos retorika gőzös hőbörgés marad, semmi más. Gyenge szövegekről, még nem oly régmúltat idéző provokációról kell mégis beszélni. Bayer Zsolt utóbbi két írásáról. És azért kell, mert elég volt a kultúra, emberség, polgári-értelmiségi szellem nélküli satnya közbeszédből. Minden fogalom üres, minden válasz számító, és a legtöbb vélemény korrupt.
      Azt hiszem a lényeg az, hogy Bayer Zsolt önmagáról ír. Saját magáról, aki intellektuális és közösségi értelemben váratlanul kezd el üvöltözni, aki mellett össze kell húznunk magunkat, és aki egészen érzékeny helyekre döf, ha nem tetszik neki valami.
      Egy olyan közösség, “társadalom”, védelmében szól, amelynek közösségiségét és kontrollját nem viseli el. Küldetésnek tekinti, hogy megmondja, amit gondol, és feladatának, hogy felrázza a sötétségben élőket, és meg sem fordul a fejében, hogy más véleménye is lehet fontos, vagy az, hogy ő nem látja még a fényt. A demagógia legfőbb hibája az, hogy elbűvöli az egyetértés és felháborítja a cáfolat. Ő támad, de az őt érő kritikát támadásnak tekinti. Harcol, de utálja, ha van kivel. Bayer ugyanilyen hevességgel írhatna a cigányok védelmében azokról, akik ilyen cikkeket írnak. Ez a prófécia nélküli kiáltozás bárki ellen és bárki mellett is szólhat. De végül is egyedül a szerzőről beszél.
      Tévedések elkerülése végett, Bayer sem állat, és nem kell megtorolni, kiűzni, likvidálni. Vele ellentétben én hiszem, hogy, a bűnösökkel együtt is, egy közösség vagyunk. Mégis, az írástudók felelőssége az – ahogy Babits mondja – hogy ne felejtsünk el felfelé, a csillagra mutatni. Azok számára különösen, akik nem látják az utat.

    22. Kovács Lajos SJ Kovács Lajos SJ 2013.01.12

      Az erőszakmentesség lényegét akkor értettem meg, amikor pár évvel ezelőtt Mahatma Gandhinak az önéletrajzát olvastam. Egy következetes élet az erőszak minden formája ellen egészen erőszakos meggyilkolásáig. Üzenete kristálytiszta: az erőszakmentesség nem a fizikai erőszaktól való mentesség csupán, ahogy gyakran és felszínesen értjük, hanem szavainknak és gondolatainknak az erőszak bárminemű formájától való mentessége. A tett (legyen az jó vagy rossz), csupán a jéghegy csúcsa, a szándék mely táplálja, az érzelem mely útjára indítja, a felszínről beláthatatlan.

      Ebben a spirituális értelemben gondolom azt, hogy Bayer Zsolt írása káros, mert hasonló tettekhez vezethetnek, mint amiket kárhoztat. Kizárom, természetesen, hogy ő maga valaha ilyesmire vetemedne, de mindig akadhat olyan ember, akit gyülöletkeltő sorai egy napon, egy adandó alkalommal hasonlóra késztetnek. Szavaink, ahogy életet adnak, éppúgy ölni is tudnak.

      Írom mindezt nagy szomorúsággal arra a sok szociális munkásra, lelkipásztorra és jó szándákú emberre gondolva, akik teszik a dolgukat a roma közösségekben, hogy semlegesítsék ‒ más dolgaik mellett ‒ ezt a strukturális bűnt, a gyűlöletbeszédet (mely éppen atttól bűnös struktúra, hogy egy embercsoportra kollektíven vonatkozik), és azon vannak, hogy elhitessék egy rossznak megbélyegzett kisebbséggel, hogy ők is jók, szerethetők és helyük van ebben a világban. Bayer Zsolt cikkét olvasva jövök rá, hogy ezek a romákat segítő emberek minden tiszteletet megérdemelnek miközben méltatlanul alacsony a társadalmi presztizsük!

      Jószándékú ember nem mehet el szótlanul és tétlenül olyan írások mellett, melyek erőszakra erőszakkal válaszolnak. 

    23. Lukács László Lukács László 2013.01.17

      Lukács László
      2013. jan. 17.
      Kovács Lajos – helyesen – dicséri a sok jószándékú embert, akik teszik a dolgukat, hogy – idézem – “semlegesítsék ezt a strukturális bűnt, a gyűlöletbeszédet (mely éppen attól bűnös struktúra, hogy egy embercsoportra kollektíven vonatkozik.
      Szétválasztanám a két kifejezést.
      A bűn elsődleges értelmében a személy, az egyén felelősségi körébe tartozik: olyan cselekedet (vagy akár beszéd), amellyel az illető áthág valamilyen erkölcsi törvényt (pl. lop, csal, bántalmaz másokat). – A személyes bűnök mellett viszont az újabb időben sok szó esik a strukturális bűnről: voltak, vannak olyan igazságtalan, embertelen, az egyének életét károsító, jogait eltipró társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, amelyek létrejöttéért és fennmaradásáért nem csupán egyetlen ember felelős (a történelmi példákat hosszan lehetne sorolni a görög demokrácia rabszolgatartó társadalmától a 20. századi diktatúrákig vagy a mára globalizálódott kapitalizmusig). Sőt, lehet, hogy valaki személy szerint “jó ember” (például emberségesen bánik a rabszolgáival), mégis részese egy bűnös társadalmi struktúrának (tehát valamilyen mértékben felelős is érte). Főleg a felszabadítási teológia hívta fel a figyelmet arra, hogy a szegények megsegítésére nem lehet beérni jószándékú karitatív akciókkal. Az elnyomottak, a kisemmizettek érdekében elsősorban a társadalmi-gazdasági igazságtalanságok felszámolására kell törekedni.
      II. János Pál pápa a Solicitudo rei socialis című enciklikájában részletesen beszél a bűn struktúráiról, és felhívja a figyelmet arra is, hogy a bűnös struktúrák nem választhatóak el a személyes bűnöktől. Két bűnt emel ki, amely jelentősen hozzájárult a bűnös struktúrák kialakulásához: a profit utáni kizárólagos vágyat és a hatalomvágyat.
      Nem tartozik ide annak elemzése, hogy hogyan alakult ki mára a cigányságnak az a helyzete Magyarországon, de Európa más országaiban is, amelyet joggal nevezünk strukturális bűnnek. Milyen történelmi körülmények, ojbektív tényezők játszottak ebben közre, és kinek milyen személyes felelőssége van ennek létrejöttében, továbbá, hogy mit lehet tenni e helyzet felszámolására, túl az egyéni, karitatív segítségnyújtáson.
      Úgy vélem azonban, hogy az országban napjainkban elterjedt gyűlöletbeszéd más kategóriába tartozik. Ezt nem nevezném strukturális bűnnek, hanem egy olyan – sajnálatosan elharapózott – jelenségnek, amely súlyosan megnehezíti a társadalmi együttélést, de senkit sem hoz olyan helyzetbe, nem kényszerít arra, hogy ennek akaratán kívül részesévé váljék. Aki gyűlöletet gerjeszt, az bizony saját személyes felelősségére teszi azt: bűnt követ el (nemcsak a keresztény erkölcs szerint, hanem akár még a büntetőtörvénykönyv értelmében is). S bűnös tette annál súlyosabb, ha “írástudóként”, a nagy nyilvánosság előtt ír vagy beszél gyűlölködően és gyűlöletet keltve – bárkiről is.

      • Mikulás Domonkos Mikulás Domonkos 2013.02.04

        Meglátásom szerint a nyelvi struktúrákat hasonlóképpen tekinthetjük bűnös struktúráknak, mint a társadalmi igazságtalanság más struktúráit. Ebben az értelemben tényleg beszélhetünk strukturális bűnről itt is. Legalábbis társadalmi, hétköznapi szinten, az “írástudók” szintjén persze aligha.
        Belenövünk egy nyelvi környezetbe, gondolkodásmódba. Valahogyan beszél a környezetünk arról a valóságról, ami körbevesz bennünket. És az, ha ezt a szocializáció során átvesszük, nem feltétlenül tekinthető személyes bűnnek. Sőt megkockáztatom: egyáltalán nem. Személyes bűn onnantól lesz, amint megéljük, észrevesszük, hogy hogy az, ahogyan beszélünk, másokat bánt, gyűlöletet erősít. Ennek átélése (ritkábban csak megértése) nélkül érthetetlen ennek a beszédnek a kritikája. Mint ahogy a szegénység megtapasztalása nélkül aligha merülnek fel kétségeink a gazdaság működésének igazságosságát illetően.
        Bayer szavai ezeket a bűnös struktúrákat erősítetik.

      • Dollie Dollie 2017.01.22

        Infaimotron is power and now I’m a !@#$ing dictator.

      • Have you ever considered publishing an e-book or guest authoring on other blogs? I have a blog based upon on the same subjects you discuss and would love to have you share some stories/information. I know my audience would appreciate your work. If you’re even remotely interested, feel free to send me an e mail.

    24. Papp Ferenc Papp Ferenc 2013.01.18

      Papp Ferenc
      2013-01-18
      Lehet-e misszionálni a plázákban?

      Bevezetés
      A jövő heti ökumenikus imahétre lelkiekben készülve nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ezt az utóbbi időben egyre többször előkerült vitatémát elő ne vegyem és gondolataimat másokkal is megosszam, azokkal, akiket érdekelhet. Úgy tűnik számomra, hogy ez a téma foglalkoztatja a hazai egyházak mindegyikét és sokkal összetettebb e kérdés megválaszolása, mint ahogyan az első látásra tűnik. Ugyanis ez az alapvetően missziológiai téma mára szinte az egyház és világ viszonyának összes problémakörét magába olvasztja és fókuszálja.
      Helyzetelemzés
      Orbán Viktor miniszterelnök tavalyi madridi egyetemi előadásában beszélt arról, hogy néppárti, keresztény-demokrata politikusként egyik fő gondja, hogy hogyan evangelizálható a magyar lakosság zöme, mely részben a rendszerváltás, részben a gazdasági válság hatására közömbösségbe és apátiába, azaz kilátástalanság érzésbe süllyedt. Mindenki tudja mára, hogy a hitelválság=hitválság relációja immár evidens igazságként fennáll. A szocialisták által még néha mostanság is hangoztatott „keresztény kurzus”, azaz előadás-sorozatok, lelkigyakorlatok révén aligha lehet tömegevangelizációt folytatni a mai magyar társadalomban.
      A magyarok legnagyobb ideológiai-világnézeti táborát immár a „maguk módján” vallásosak alkotják a hivatalos felmérések szerint is, azaz soha nem látott méreteket öltött a megkeresztelt, de hitét templomba járással nem gyakorló felekezeten kívüliek száma, akik azonban nem váltak ateistákká vagy agnosztikusakká és a felső-közép osztály szinglis hedonizmusa sem vált jellemzővé náluk, már csak alacsonyabb életszínvonaluk miatt sem. A „maguk módján” vallásosak kategóriája olyan szociológiai egyveleg, amit leginkább az „egyéb” szinonimájaként használnak a vallási kötődést firtató felméréseknél, legtöbbször hitbeli szinkretizmust, Kamarás István találó kifejezésével élve „barkácsolt vallásosságot” takar. Mutatja ez a tendencia, hogy a dogmákba, legfőbb hitigazságokba rendszerezett hit iránt csökkenni látszik az átlagemberek igénye. Persze, lehet ez egyszerű tudatlanság és vallási műveletlenség, igénytelenség is. Változó intenzitással, de mégis kötődnek ezek közül sokan vallási felekezetek közösségeihez vagy mozgalmaihoz, azaz megmaradtak az egyházak spirituális hatókörében. Sokan vannak olyanok is, akiknél a rendszerváltás utáni vallási felbuzdulás kérészéletűnek bizonyult, mert jogos igényeikre, problémáikra nem kaptak kielégítő választ és segítséget egyházuknál, s így kiábrándultak. De leggyakrabban személyes okokra vezethetőek vissza.
      A médiák szerepe
      A hazai egyházak első és látványos reakciója erre az volt, hogy növelték a tömegmédiákban a jelenlétüket abból kiindulva, hogy a legtöbb ember mára főleg az elektronikus médiákból tájékozódik, ezért honlapokat, rádiós, tv-s csatornákat kezdtek létrehozni és működtetni. XVI. Benedek pápa a hazai katolikus egyházmegyés püspököket a legutóbbi, szokásos „ad limina” látogatásukon szóbeli dicséretben részesítette az ezen a területen elért látványos előrelépéseik miatt. A pápa hangsúlyozta, hogy az evangelizáció mindig is alapjában véve kommunikációs kérdés volt, mivel Szent Pál meghatározásával élve „a hit hallásból ered”. Ugyanakkor mára nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az igencsak költséges befektetések (csak a Katolikus Rádió évi működtetése 2 milliárd forintba(!) került középhullámon) csak hosszabb távon válhatnak érzékelhetően gyümölcsözővé. Misszió helyett inkább annak előmozdítására voltak jók, hogy az egyházak a templomon kívül maradt híveikkel vagy csupán szimpatizánsaikkal tartsák a kapcsolatot, adományaikért, felajánlásaikért cserébe egyfajta vallási kultúraszolgáltatást nyújtsanak. De vajon mennyire hatásosak ezek a csatornák, ha sokan meg se nyitják, be sem kapcsolják vevőkészülékeiket és így eleve rétegigényeket szolgálnak csupán ki? A költségeket sokalló kritikusok állítják: a rádióhullámok hiába keringenek az éterbe, gyakorta mégsem érnek célba, inkább csak növelték a médiacsatornák mára már átláthatatlanná vált dzsungelét, és fölöslegesen vagy inkább túlzottan megterhelték az egyházak amúgy is szűkös anyagi forrásait. Az elektronikus médiák nem tudták megoldani a valódi, személyes interkommúniót, a betelefonálós és SMS-es vagy E-mail-es visszacsatolások a személyes kontaktusok puszta pótszerei. Nemcsak azért, mert nem látjuk, halljuk a másik ember hangját, arcát, szemét, gesztusait, ezek talán a háromdimenziós távszolgáltatással megoldhatóak lennének, hanem a másik ember lénye és lényege az, ami a távolba továbbíthatatlan, amire a keresztények a „lélek” szót, az ezoterikusok az „aura” kifejezést, a hétköznapi emberek pedig egyszerűbben a „ személyi kisugárzás” szókapcsolatot használják. Márpedig a hit csak személyes kontaktusokkal teremtődhet meg, nem utánzataival. A Mi-es csatorna vasárnap de.-i vallási műsorainak 10-15 %-os nézettségi indexe is bizonyítja ezt.
      A plázák, mint a fogyasztás emblematikus templomai
      Sokak számára már eleve provokatívnak hat a puszta kérdés-felvetés is: lehet-e misszionálni a plázákban? Olyan e kérdés számukra, mintha a hithű, jámbor, haszid zsidótól azt kérdezték volna, még a jeruzsálemi templom megléte idején, hogy lehet-e imádkozni a hegyek tetején felállított Baál-templomokban. Azaz erre a kérdésre csakis nemmel lehet a fundamentalista keresztények szerint válaszolni, sőt , az ilyen kérdésfeltevés már-már blaszfémiát, Isten-káromlást sugall. Mert eszükbe juttatja az ószövetségi próféták szavait, hogy ahogyan Jehovának nem lehetett köze Ásárhoz, és a többi kánaáni istenséghez, úgy a hívőnek sem lehet köze az Ady által csak Disznófejű NagyÚrnak nevezett Mammon istenség templomához, a pénz és fogyasztás plázabéli fellegváraihoz.
      Olyan számukra-e kérdés, mintha azzal a kérdéssel állítaná meg egy riporter az utca emberét, hogy jó lenne-e misszonálni a bankoknál, a banki ügyfelek, ügyintézők és felsőbb vezető döntéshozók köreiben? A válasz valószínűleg az ilyen tapogatózásokra az lenne, hogy erről meg kellene előbb kérdezni az érintetteket, hogy óhajtanak-e ebben a vallási tájékoztatásban, „ige-szolgálatban” részesülni. Mert például a vallási szórólaposztással próbálkozókat hamar elhajtják a plázákból és a bankokból a biztonsági emberek, a nagyritkán ügyfélnek álcázott hittérítőket pedig a banki konkurencia szándékosan idegesíteni akaró megbízott provokatőreinek nézik. Még a házallós missziós módszereikről közismert Jehova Tanúi, vagy a mormonok sem merik betenni a lábukat a közintézménynek minősített intézményekbe, a plázákba, bankokba, közhivatalokba, iskolákba, csakis az otthonokat látogatják. A köztereken tartott nagyobb missziókhoz köztudottan rendőrségi bejelentés, engedély szükséges már a szervezés fázisában. Ezért a katolikus püspökök az azzal próbálkoztak sokáig, hogy a politikusokat rávegyék: vasárnaponként szüntessék meg a plázák nyitva tartását , akkor a dolgozók és a vevők a vasárnapi istentiszteletre járnak majd s nem vásárolni.
      A fordulat
      Miután a katolikus püspöki kar politikai síkon indított kezdeményezése látványosan elbukott, mert sem a szocialisták, sem a fideszesek, sem az üzlethálózatok tulajdonosai nem látták kellően indokoltnak, azaz jogosnak a vasárnapi bezárást , mert a többségi, nem hívő vásárlók igényeire hivatkoztak, így a kezdeményezéssel annyit értek el, hogy a plázadolgozók vasárnap is az ünnepeknél alkalmazott dupla, vagy 50 %-os műszakpótlékot kaphatnak, kapnak. Ami a helyzeten semmit sem változtatott, legfeljebb a kereskedelmi szakszervezetek vezetői írhattak a püspököknek mezei piros pontnak számító köszönő leveleket, ha kaptak egyáltalán ilyesmit. Ezért katolikus körökben is ez a kérdés elő sem került egészen a budapesti városmisszió megszervezéséig és lebonyolításáig. Ekkor mintha megtört volna a jég, amikor Erdő Péter bíboros engedélyt kapott arra, hogy a budapesti Duna plázában misét mutathasson be, előre be nem jelentett, meg nem szervezett, spontán módon, a vásárlási forgatagban, a pláza-béli kultúrműsorok egyikeként, sokak meglepetésére nyilvános, katolikus szentmisét celebrált a járó-kelők között. Magam is csak a M1-es csatorna Katolikus Krónika című magazinjából értesültem a szokatlan, úttörő kezdeményezéséről, mely eltér a püspöki kar tagjainak korábbi hozzáállásától. De a fecske ezúttal sem csinált nyarat, nem lett ennek folytatása. Lehetséges, hogy a pláza vezetése ígéretei ellenére sem biztosított helyet a miséknek, megeshetett, hogy olyan bérleti díjat számoltak fel utólag, ami miatt a továbbiakban túl sokba kerülnének a plázás misék, de az is megtörténhetett, hogy a nem hívők agit-propos rendezvénynek tartották fellépését és a vehemensebbek kérték a pláza vezetésétől, hogy az ilyen akcióktól inkább tekintsenek el a jövőben.
      Erdő Péter más, idehaza még szokatlan módszereket is alkalmazott. Például a 2. Isteni Irgalom Találkozón a cisztercita Szent Imre plébánia templomába meghívott egy afrikai püspököt, aki egyszerű ritmusú és szövegű dalt és táncot tanított be a jelenlévőkkel, ami inkább tűnt tornagyakorlatnak, mint táncnak, de megmozgatta és feldobta az előadásoktól ellankadtakat. Ez volt az első s egyben utolsó alkalom, hogy katolikusokat láttam „önfeledten” táncolni templomban. Van már katolikus kulturális hét, a fürdők és múzeumok példájára a templomokat is megnyitják éjszakánként a belépő díjakat elengedve, de az igazi áttörés és nyitás mintha váratna magára. Mintha a hívők immár önszántukból maradnának templomaik falai között, nem kényszerűségből.
      Külföldöm mintha más lenne a helyzet. Például Milánó bíborosa egyenesen templomot építtetett egy új bevásárló komplexumban, azt állítva, hogy az őskeresztények is a vásárcsarnokokban hirdették az igét, akkor is, amikor a római korban ezek császári pantheonként a császárkultusz fő színterei voltak, később váltak bazilikákká, ezért ezt kell tenni manapság is. Az őskeresztényeknek nem volt lealacsonyító elmenniük ide és a görögök fórumaira, azaz a városközpontjaik köztereire, sőt itt keresték az alkalmakat, hogy vitába elegyedhessenek nem hívő kortársaikkal. Számos nagyobb légitársaság tart fenn manapság is imatermeket a várótermeik között, persze csak kiemelt ügyfeleknek. Tulajdonképpen nem kevesebb itt a tét, hogy a keresztények megmaradnak- e egy vallási szubkultúra, esetleg népi hagyományokat, folklórt őrző egyesület szintjén, vagy valóban kovásszá akarnak-e válni a széles társadalom szintjén.
      Módszerek és kételyek
      A plázabéli missziók elvi ellenzői szerint nem látványos akciókra, hanem csendes háttérmunkára van szükség, a tanúságtevő életre, mivel a lassú víz mos partot. De továbbra is fennáll a kérdés, hogy ha lehetségessé válik a plázákban a missziózás, akár kormányrendelettel, hogyan, milyen módszerekkel.

    25. Horányi Özséb Horányi Özséb 2013.01.23

      SZEMA-EST
      A Szabadelvű Egyesület és a Szabad Emberek Magyarországért – Liberális Párt meghívja Önt és barátait politikai beszélgetéseinek soron következő programjára

      Lennél-e cigány?
      címmel.

      A beszélgetés időpontja: 2013. január 25., 19 óra.

      Helyszín: Nyitott Műhely
      (Budapest, Ráth György utca 4.)

      Vendégek:
      Berki Judit tanodavezető,
      Szuhay Péter antropológus

      Moderátor:
      Ungár Kláraéb

      Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

      A rendezvényen jelképes, 400,-Ft-os belépőt szedünk, hogy ki tudjuk gazdálkodni a Nyitott Műhely terembérletét.
      Facebook meghívó: https://www.facebook.com/events/390118004411549

    26. András Máté-Tóth András Máté-Tóth 2013.01.30

      A megoldatlanság áldásáról
      Ilyen esetekben, mint a (magyarországi) cigányozás, zsidózás, jobb- és baloldalizás és társaik, tehetetlen vagyok. Nem vagyok tehetetlen a szó általánosan használt értelmében. Elhatárolódom, kijelentem, hogy nem, törlöm a listáimról, soha többet nem veszem kezembe, ha benne ír és társaik. Tehetetlen vagyok a szónak abban az értelmében, hogy ezek a cselekmények olyanok, mintha tennék valamit. Valójában pusztán verbális cselekmények, az értelmiségi semmittevés szakszerű álnevével jelölhetők.
      A valóságos cselekvés anyagmozgatás. Voltam raktáros, tudom, miről beszélek. Szeretném elmozdítani az erőszakosokat, a verbálisakat és a materiálisakat egyaránt. Nem csak annyit mondani, mint a régi zsinatok: ne legyen róla többé szó. Hanem annyit tenni, hogy ne legyen többé jelen. Nem, nincs hatalmam hozzá. Elvárásaim vannak, verbálisak: ne közöljenek ilyen írásokat. Ne hívjanak meg ilyen tartalmakat közlőket nyilvános szereplésre. Ne kapjon minimálbérnél többet állami forrásból. Nincs hozzá hatalmam, akiknek lenne, nem teszik meg. Még nem teszik meg, esetleg soha nem is akarják megtenni. Esetleg, éppen ellenkezőleg, ezt akarják, mert ilyen számukra az alkalmas szócső.
      Nos, ezeket érezve-gondolva, akár csak rutinból, kezemet összekulcsolom. A kitárására nem vagyok méltó. A megoldatlanság áldása, a Krisztusra koncentrálás gyújtópontja. Ő semmit meg nem oldott – megváltott. Mindent átélt és megszenvedett. Verbális jelenléte fenntartja az erőszakmentes fantázia és cselekvés terét. A farkasokkal legeléshez báránnyá kell válni.

    27. daniel deak daniel deak 2013.02.03

      Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
      Szuverén webhelyen lett közzétéve (http://www.szuveren.hu) Létrehozta Deák Dániel
      Létrehozva 2013. február 1.
      Miért van szükség egyetemi autonómiára?
      Társadalom [1]
      A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik.
      Az egyetemmel szemben megfogalmazható elvárás az, hogy olyan hallgatókat bocsásson ki, akik a munkaerőpiacon hasznosítani képesek tudásukat. A képzés minőségének fokmérője végső soron a társadalom visszajelzése. Különösen fontos ez akkor, ha az egyetemi képzést legalább részben közösségi forrásból finanszírozzák. A társadalmi visszajelzés nyers, de fontos formája a munkaerőpiac üzenete. A piac értékrendje azonban különbözik az egyetemétől: a piaci viselkedés hajtóereje ugyanis a nyereségszerzés, az egyetem pedig az elismert tudás maximalizálására törekszik. Ebből a különbségből következik az, hogy az egyetemi képzés értékelése, szervezése és finanszírozása nem tehető ki közvetlenül a piaci megítélésnek. A piaci értékelés alternatívája az egyetemi képzés bürokratikus értékelése lehet. A kormányzat hatalmi koncentrációs törekvései és a költségvetési hatékonysági szempontok azonban ismét csak nem esnek egybe az egyetem alapvető hivatásával és belső értékrendjével.
      Amikor a hallgató dönt arról, hogy melyik szakon kezdi meg tanulmányait, még a piac és az állami adminisztráció sem tudja, mire lesz a társadalomnak szüksége 5-8 év múlva, amikor a hallgató képzése befejeződik. A mai felgyorsult és globalizálódó világban a szakmák legalább felét nem lehet mintegy tíz évre előre látni. Hogyan lehet hát felkészülni a feltételezett változásokra? A piac és a központi államigazgatás egyaránt rendszeridegen szempontokat (üzleti hasznosság, hierarchikus illeszthetőség az államigazgatásba) kényszerít az egyetemek világára. A képzés megkezdése előtti feltételezett társadalmi elvárások és a képzés befejezésekor megtapasztalt valós társadalmi igények közötti rések áthidalására a legnagyobb esély akkor kínálkozik, ha az egyetem autonóm módon szerveződik, valamint maga dolgozza ki és alkalmazza a képzés értékelésének módszereit.
      Az egyetemi képzés társadalmi értékelése már csak azért sem lehet közvetlen sem piaci,
      http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 1/3 oldal
      Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
      sem pedig bürokratikus koordináció révén, mert amit kibocsát, az nem egyszerűen az egyetemi oklevél, amelyet a maga módján a piac és az állam is értelmezni és értékelni tud, hanem a mögötte levő szuverén tudás, amely viszont az öntudatos állampolgári cselekvés előfeltétele. E tudás az autonóm egyetem mikroközegében keletkezik, és az arra való reflektálás nélkül nem is értékelhető érdemben és átfogóan. Milyen lehet akkor az állami irányítás megfelelő formája a felsőoktatásban?
      Az állami irányítás első eleme az egyetemi szakmai és gazdasági vezetés felállítása. A rektor és a gazdasági főigazgató megbízásáról jelenleg a fenntartó dönt, ami az egyetemi autonómia alapvető akadálya. A másik fontos kérdés, hogyan biztosítható a fenntartó szakmai és gazdasági vezetésének demokratikus ellenőrzése. A jelenlegi jogrendben ennek keretét a Felsőoktatási Érdekegyeztető Tanács mint ernyőszervezet biztosítja, amelyet alulról tölthet fel bármely mozgalom, amelynek képviselői a választásokon mandátumhoz jutnak. Az olyan szervezetek, mint az OHA és HaHa létrejötte kapcsán fölvetődik a kérdés, hogyan érvényesíthetik befolyásukat az egyetemen. A jelenlegi jogrend adta lehetőségekből kiindulva feladatként az érdekérvényesítés határozható meg: ekkor szerveződhetnek akár alternatív szakszervezetek is, de ezek az új képződmények valójában nem a munkáltatói jogok gyakorlójával, hanem a felsőoktatási kormányzattal szemben kívánják meghatározni magukat, tevékenységük elsősorban a kormányzat felsőoktatás-politikájának bírálatára koncentrálódik. A kormány felsőoktatási politikáját illetően az egyetemi bázisdemokrácia új szerveződései többnyire közös platformon vannak a szakszervezetekkel, az egyetemek szakmai vezetésével és a Magyar Rektori Konferenciával is. Ugyancsak kezdeményezni lehet a fennálló keretek között új választásokat, amelyek eredményeként az új szerveződések képviseltethetik magukat a meglévő ernyőszervezetekben. Ezek mellett nem kell lemondani arról sem, hogy a hatályos jogrenddel szemben alternatívákat állítsanak: javaslatokkal álljanak elő „de lege ferenda”.
      A felsőoktatás irányítás legkényesebb pontja a finanszírozás. A jelenlegi magyar szabályozásról nagy vonalakban elmondható, hogy kínálati alapú, mert kiindulópontja az intézményi támogatás. Mivel a normatív szabályozás gyönge, és az alkunak nagyobb szerepe van, ez a finanszírozási rendszer tárgyalásosnak is nevezhető. A szabályozás a hallgatói bemenetre (nem pedig a kimenetként jelentkező oklevélre vagy teljesített kreditpontokra) irányul. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a minisztérium határozza meg az indítható szakokat és a hallgatói minimális pontszámot. A hallgatói felvételhez igazodnak ideális esetben a képzési és tudományos normatívák és a fenntartói támogatás.
      Mivel a kormány a jelenlegi rendszerben nem tartja tovább finanszírozhatónak a felsőoktatást, nagyobb súlyt kíván helyezni a kimeneti finanszírozásra. Ezt a szándékot már jelzi a kiválósági központok és a kutatóegyetemek kiemelt támogatása és persze a képzési normatíva drasztikus csökkentése. Úgymond a minőségre összpontosítva nagyobb szerepet biztosítanak a fenntartói finanszírozásnak. Több mint kétséges azonban, hogy ily módon megvalósítható-e a nyilvános, pontos, stabil és kiszámítható finanszírozás, ami pedig alkotmányos követelmény lenne.
      A keresleti finanszírozás lényege az, hogy a fogyasztó, vagyis a hallgató döntése a meghatározó, aki a választott intézménynek tandíjat vagy költségtérítést fizet. Ide sorolható a frissen bevezetett és nagy hallgatói ellenállást kiváltó hallgatói ösztöndíjszerződés is. Ellentmondásos az, hogy egyrészt a hallgatót hozzájárulásra kényszerítik – a képzés nem ingyenes –, másrészt azonban az intézményi kapacitás nem a hallgatói preferenciától függ, mert a hallgatók besorolását alapvetően a központilag meghatározott szakok és minimális pontszámok terelik az intézmény felé, és nem a szabad választás. A hallgatói hozzájárulás
      http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 2/3 oldal
      Miért van szükség egyetemi autonómiára? 2013.02.01. 11:03
      értelme éppen az intézmények közötti választás lenne, ha viszont ez nincs, akkor nehezebb megmagyarázni, miért kell a hallgatónak fizetnie. A hallgatói ösztöndíjas rendszer tehát éppúgy nem ingyenes, mint a tandíjas rendszer, de mégsem az dönt, aki fizet – a hallgató –, hanem az állam kerül helyzetbe a hallgatói kontingensek leosztása révén, és akkor még nem is említettük a tanulmányok befejezését követő kötelező munkavégzést.
      A mai helyzetben tehát nem a tandíjról szóló piaci döntés, hanem a központi kontingensek elosztása, vagyis a hallgatói létszám egyes intézményekre való lebontása – tervlebontás? – határozza meg az egyetemi kapacitást. A költségvetési képzési támogatás összege azonos a folyósított állami ösztöndíj összegével; a képzési támogatás intézményre lebontott összegét kormányrendelet állapítja meg. Mint látható, a hallgatói ösztöndíjszerződés alapján folyósított támogatás közvetlenül a felsőoktatási intézmény és nem a hallgató támogatása!
      A hallgatói ösztöndíjszerződésnek nevezett intézmény csak látszat, valójában az államilag finanszírozott képzés igénybevételének feltétele. A hallgató számára ez a szerződésnek nevezett intézmény úgy jelenik meg, mint a szabad munkavállalás adminisztratív korlátozása. A tandíj – ami nincs – transzparens helyzetet teremtene, mert a hallgató döntése határozná meg elsősorban az egyetemválasztást. Ugyanakkor a tandíjrendszer súlyos fogyatékossága, hogy nem kezeli a szociális mobilitás problémáját. A központi államhatalomnak e téren a legnagyobb a lehetősége a beavatkozásra, vagyis a makrostruktúrák alakítására, és itt a legnagyobb a felelőssége is a szociális mobilitásért, amit autonóm kisközösségek csak korlátozott mértékben tudnak kezelni.
      A központosító felsőoktatás-politika olyan mértékű beavatkozást eredményez az egyetemek oktató-kutató tevékenységébe, hogy az állam a finanszírozás felől ellehetetleníti az egyetemi autonómiát. Ez akár jogos is lehetne, de jelenleg nem láthatók azok a megfontolások, amelyek miatt érdemes beáldozni az autonómiát. Annyit azonban tudunk, hogy az egyetem és a munkaerőpiac közötti kapcsolatok fejlett társadalomban csak sokszoros áttéteken keresztül értelmezhetők. Ezért csak egy nem központilag vezérelt, hanem alulról építkező rendszerben, csakis az autonómiával rendelkező egyetemtől várható sikeres alkalmazkodás.
      Deák Dániel [2]
      © Szuverén nonprofit kft. 2010-2012
      Forrás webcím: http://www.szuveren.hu/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara
      Hivatkozások:
      Társadalom
      [1] http://www.szuveren.hu/rovat/tarsadalom
      [2] http://szuveren.hu/cikkek?title=&field_intro_value=&body=&uid=Deák Dániel&tid=All&tid_1=All&date_filter[min] [date]=&date_filter[max][date]=
      http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara 3/3 oldal

      • daniel deak daniel deak 2013.05.06

        Corvinus Hírek / 2013.05.06 06:00

        Meghívó – Vita az egyetemi autonómiáról

        Résztvevők: Náray-Szabó Gábor (ELTE), Deák Dániel (BCE)

        Moderál: Fábri György (ELTE)

        Időpont: 2013. május 13. (hétfő) 17 – 19 óra
        Helyszín: ELTE Tanári Klub (Budapest, V. Szerb u. 21-23.)

        A vita résztvevői komolyan foglalkoznak az egyetemi intézményirányítás és autonómia kérdésével, de a tárgyhoz egymástól különböző irányokból közelítenek (egyikük a Professzorok Batthyány Körében tevékeny, másikuk az Oktatói Hálózatban). Megkísérelték az eltérő nézőpontok összeegyeztetését egy közös dolgozatban, ami azonban egyelőre nem sikerült. Megállapodtak viszont abban, hogy a téma feldolgozását kollegiális vita keretében a nyilvánosság előtt folytatják.

        Irodalom:
        Lányi András, Lovas Rezső, Náray-Szabó Gábor, Pákozdi Imre, Tézisek a felsőoktatásról, Élet és Irodalom, LI. évfolyam 31. szám, 2007. augusztus 3. ( http://www.es.hu/print.php?nid=17294)

        Deák Dániel, Miért van szükség egyetemi autonómiára? Szuverén, 2013. február 1. ( http://www.szuveren.hu/print/tarsadalom/miert-van-szukseg-egyetemi-autonomiara)

        Hosszabb tanulmányok (beszerezhetők a ” ddeak53@me.com” címen):
        – Náray-Szabó Gábor, Felsőoktatás és autonómia (kézirat, 2013.)
        – Deák Dániel, Autonómia és egyetem (kézirat, 2013.)

    28. daniel deak daniel deak 2013.02.16

      RE: Mindannyian kis-Bayerek vagyunk!

      Rahner szerint az egyes ember életében fölmerülő szabadság közvetített, mert tárgyiasul, történetivé és személyessé válik, fogalmilag kifejezett objektumokhoz kapcsolódik, és végső soron a másik személyhez fűződő viszonyban konstituálódik. A szörny-jelenséggé nőtt Bayer-dolgozat szerzőjét, és így vagy úgy állást foglaló olvasóját szükségképpen embertársaink egy csoportjához kapcsolja a maga konkrétságában, miközben szabadságunkat gyakoroljuk, és akár el is bukhatunk. Habár az Istennel szembeni “nem” választásában abszolút ellentmondás fejeződik ki, ez a döntés időben relativizálódik, életünk véges anyagában és kiterjedésében közvetítetté válik. A bűn tehát lehet még oly súlyos, mégis túlléphetünk rajta. Megkerülhetjük az állásfoglalást, elvonhatjuk magunkat e szörny kihívása elől.

      Az egzisztenciális tét azonban élet vagy halál. A bűnbe eső, elbukó ember – akarva, akaratlanul – túljut a polgári illem díszletén, vagy akár már a szenvedésen is, és végső kétségbeesésbe juthat. Ne áltassuk magunkat: ha lehetséges a végérvényesen jó egzisztenciális választása, ugyanígy lehetséges a végérvényesen rossz választása is, vagyis Isten meghívásának elvetése.

      Az egyes ember – megélve való életének egyszeriségét – kénytelen számolni azzal a valósággal, hogy saját személyében hat a rossz, ami ő maga, és amivé ő maga végérvényesen válni akar. Mindannyian kis-Bayerek lehetünk, sőt vagyunk. Ha nem sikerül a szörny jelentését fölfejtenünk, és azután e felismerés jegyében cselekednünk, nem kerülhetjük el, hogy személyünkben hat a rossz. Az elbukás személyes lehetősége olyan fenyegetés, amely nem kiküszöbölhető életünkből, hiszen a szabadság megvalósításának része. A fenyegetettség különösen súlyos, ha meggondoljuk, hogy a rossz nem csupán a jó hiánya, hanem lehetséges a végérvényesen választás a rossz mellett, ami személyiségünk részévé válik, miközben konkrét személyes kapcsolatainkban nyilvánul meg.

      Rahner szerint az eredeti bűn nem áteredő bűn abban az értelemben, hogy Ádám bűne időben értelmezhető módon átkerülne az utódokra, hanem a transzcendens irányultság iránti nyitottság választhatóságából adódó eredeti szabadság és a bűnnek való eredeti kitettség problémájának megnyilvánulása nemzedékről nemzedékre. Strukturális bűn talán nincs, csak személyes bűn (l. Solicitudo rei socialis) – és legfeljebb bűnös struktúrák vannak –, de abszolút bűn bizonyosan van. A bűn nem egyszerűen hiány, amely pótolható a jóval. A bűnben levés ugyanúgy végérvényes egzisztenciális következményekkel jár, mint a jóban való megmaradás. A farkas bennünk lakik, miként a bárány is. Ha van megváltás, akkor van elbukás is. Vajon a Bayer-dolgozat szerzője már elbukott? És velünk mi lesz?

    29. Kiss Anikó Kiss Anikó 2013.02.17

      Javaslatomra korábban létrejött a Zsinati Klub egyik programja októberben rasszizmus-témában, kifejezetten a magyarországi cigányság helyzetét érintően. Marsovszky Magdolna kirekesztéskutatót hívtam meg, valamint Horváth Aladárt a Polgárjogi Mozgalom két képviselőjét. Nem találom itt a programok között semmiféle nyomát, tanulságos volna az elkészült filmről levenni a hanganyagot, mert a program nagyon jól sikerült és úgy vélem, hogy a folyamat továbbvitelét is generálja, ami nagyon nagy jóérzéssel tölt el.
      Akkor Kamarás István, aki a program kitalálását és a szervezést rám bízta, azt mondta, hogy látja, hogy ezt a programot folytatni kell.
      Visszautalva az ott elhangzottakra, volna megjegyzésem a mostani meghívóval kapcvsolatban, amely megfogalmazása érdemel szót.

      “”A Zsinati Klub és a Szabadegyetemi Esték ez után Lehet- e?- Fórum néven folytatja munkáját.Célkitűzéseinkről és tervezett estjeinkről a csatolt mellékletben olvashatnak.

      Febr. 18-án, hétfőn 17 órakor már 3. alkalommal adunk fórumot a cigány- kérdésnek:

      Keresztény szakkollégiumok cigány pasztorációja

      Vendégeink: Hofher József és Antal István, a jezsuita cigány szakkollégium vezetői, és néhány hallgató

      Helyszín: A Pesti Evangélikus Egyház gyülekezeti nagyterme

      (Bp. V. Deák Ferenc tér 4. I. em.)”

      A meghívó “cigány-kérdés”-t említ, ami köreinkben egy fokozottab érzékenység mellett, különösen Marsovszky M. előadása után szót érdemel.

      Óvakodnunk kell még egy ilyen megfogalmazásban is attól, hogy többségi optikával nevesítsünk dolgokat, jelenségeket.

      Tudjuk már, hogy mi a kirekesztés mechanizmusa: fogást keres különböző bűnbakok képzésével a kirekesztő indulathoz igazodva. Mi nem nevezhetjük meg problémaként azt a csoportot , amelyet ez az érdekrendszer úgy nevesít, mint javítandó, káros, problémás, gondot okozó csoportot, ennek a dolognak máshogy kell hozzáállni, a jóérzés jegyében körülírtan , önreflektívebben foglalkozni.
      Már maga a roma-pasztoráció kérdésköre is problémás, amin szintén el kellene gondolkodni, mielőtt elfogadott dologként vitát indítunk róla, hiszen miről is van szó: egy eszközökkel rendelkező rengszer avcatkozik be (a többségi vallása jegyében és módszertanával) egy olyan területen, ahol nem egyszerűen ad, segít, hanem viszonosságban gondolkodik, belevon segítségre szoruló embereket egy folyamtba, amit talán át sem látnak, nem enged választást.
      A “csomag ” részét képezi már sokkal több, mint a felsőfokú tanulmányokban támogatás, amelyből mérlegelés után következnének további lépések. A “csomag”-on kívül nem kínál mást, nem készíti elő a folyamatot, nem megy elébe, a programnak megfelelni tudó kész fiatalemberekben gondolkodik.
      Itt az érdekek keverednek, kuszálódnak, a “bevitel” a “fodadás”-sal nincs szinkronban véleményem szerint.
      Kiszolgáltatott az a fiatal, amely többszörösen “fentről ” van szemlélve, mint fiatal, mint “kulturálisan elmaradott,” mint , akinek nincs megfeleő hite se talán, akinek a miénk kell, mert az, mi tudjuk jó, neki az kell.
      Nem kínálunk neki olyant, amiből önálló választás következik: egyszerűen , beavatkozás nélkül segíteni , minden nyomás , elvárás nélkül. Olyan helyet persze nem talál, mert olyan nincs, így elfogadja kényszerűen a csomagot, mindenestül, örömmel, hiszen máskülönben bezárulnak lehetőségei.

      Fenti gondolataimat közös beszélgetésben tudnám jobban árnyalni, amennyiben érzékeny visszhangra találna.

      Mindent egybevetve ebben a fokozott kirekesztéssel terhes társadalomban aggályosabb a pasztoráció és a hit alapú szakkollégiumi rendszer, mint korábban, azzal együtt, hogy társadalmi, morális felemelés szándékával párosul, melléállással is nyilvánvalóan.

    30. VB VB 2013.03.02

      Minthogy glosszáról van szó, nem is a szakmai részletek a legérdekesebbek, de Szörényi L. történetesen téved. Két dologban is: 1) a lemondás bejelentését nem a pápa fogalmazta, ezt ma már pontosan tudjuk (a szerzőjét is tudjuk), tehát a személyére sem igen lehet levonni következtetéseket a választott fordulatok alapján; 2) az “iterum atque iterum” fordulat teljesen közönséges, és forrása egészen biztosan nem Vergilius, hanem a kánonjog, melyben sűrűn visszatérő elem.

      Az irodalmár az irodalomból indul ki, de nem mindenki. :) Az igazi célzást azonban nem vette észre a szövegben Szörényi: az “ingravescente aetate” fordulat ugyanis VI. Pál rendelkezésének kezdete, melyben előírja, hogy a püspökök 75. életévük betöltésével nyújtsák be lemondásukat a Szentszéknek. Ha tehát van célzás a szövegben, az ez.

    31. Tillmann J. A Tillmann J. A 2013.03.02

      Szörényi Laci és mások szíves figyelmébe;
      2009-ben írtam:

      Róma püspökének széke egy igazán nagy formátumú férfira vár: aki leveti magáról a fölösleges funkciók és hiábavaló hatalom terheit, s dekonstruálja „trónusát”, az egyházi királyságot. Miként az a francia szerzetesrend, amely otthagyta ódon történetiséggel terhelt, nagy múltú, és építészeti értékkel bíró középkori kolostorát – hogy új helyen telepedjék le, megújult szellemben, mindannak híján, mit fölös ballasztként ráterheltek az évszázadok. A római kereszténység pedig talál magának alkalmasabb működési formát, hisz a „monarchia” ellenére az utóbbi századokban már amúgy is demokrácia volt, jóllehet tagjai nem kézföltartással vagy szavazólappal, hanem – mint az egyházi folklór mondja: – „lábbal” szavaztak…
      Persze vannak és lesznek, akik szeretnék e monarchia nyilvános vallását mindenre, a totalitásra, így az államokra is kiterjeszteni, és intézményeinek korhoz kötött formáit konzerválni, az „örök és múlhatatlan” illúziójába dermeszteni. Ez azonban éppoly hiábavaló, mint amilyen téveteg igyekezet. Ezt egy kívülálló, tárgyilagos megfigyelő, Jacob Taubes zsidó vallásfilozófus egyszer így fogalmazta meg: “Egyébként teljességgel értem, hogyha valaki érdekelt abban, hogy e világ így éljen tovább, amiként van, annak érdekeltnek kell lennie abban, hogy a nyilvános vallás ama hatalmakhoz tartozzék, akik meg akarják óvni ellenzői támadásaitól. Nagyon is értem, hogy ezek a hatalmak görcsösen meg akarják rögzíteni a kereszténységet. Ám azt hiszem, hogy ez nem fog sikerülni. A prognózisom ugyanis az, hogy ama témák, amelyek beépültek a kereszténységbe, olyan aknákat tartalmaznak, amelyeken e világ szét fog robbanni, jóllehet megtartói – a maguk szempontjából teljesen jogosan – szeretnék fenntartani.”

      http://vallasfilozofia.wordpress.com/2010/04/11/tillmann-j-a-leopardok-legujabb-latogatasa-a-keresztenyseg-intezmenyi-korrupciojarol-es-ami-azon-tul-van/

    32. Lovas Töhötöm Lovas Töhötöm 2013.03.02

      Szörényizmus

      ” pápa azért nyilatkozott latinul lemondásáról, mert más nyelven ezt a finom célzást, azt ugyanis hogy Rómának, mint a kereszténység fővárosának vége, nem tudta volna elmondani.” – írja magafitogtató írásában Szörényi László, abból kiindulva, hogy a pápai lemondás szövegében ott van az iterum atque iterum fordulat, amely szerinte Vergilius Aeneisenek II. énekében fordul elő. A kontextus: „Aeneas azért menekült Trójából, mert az örökre elbukott, illetve eredeti helyén nem volt többé fönntartható, az istenek úgy döntöttek, hogy egy újabb helyen, Itáliában, a későbbi Róma őseként fog újjászületni!”
      Szörényi csak magyarul, Kartal Zsuzsa fordításában idézi az „iterum atque iterum” előfordulási helyét, a latinban ennek az alábbi sorok felelnek meg:
      ausus quin etiam uoces iactare per umbram
      impleui clamore uias, maestusque Creusam
      nequiquam ingeminans iterumque iterumque uocaui. (kiemelés tőlem,)
      A fordulat valóban Vergilusnál, valóban az Aeneisben, de nem a II., hanem a VIII. énekben fordul elő szó szerint „suspiciunt, iterum atque iterum fragor increpat ingens.” A Szörényi kedvelte Kartal-féle fordításban: „Fölnéznek, hát újra meg újra dörög le az égből” – mármint a tyrhén trombitazúgás, az a zengés, amelyet Cytheréa jelként küld a derűs égből, s Aeneás szerint: „…mi e jel, ne kutassad, / és hogy mit hozhat még: engem hív az Olympos. / Megjósolta az istenanyám, hogy küldi a jelzést, hogyha háború kezdődik. Vulcanus az égből / küldi segítségét…
      Ez nem éppen a kereszténység fővárosának végét jövendölő kontextus. Ez maga harc. Lehetne elemezni, aktualizálni, ettől én most eltekintenék. Mindenesetre Szörényi László figyelmébe ajánlanám, az általa észrevett fordulat szó szerinti jelentését: iterum atque iterum –[gondold] újra meg újra!

    33. Karácsony András Karácsony András 2013.04.03

      Számomra öröm vitatkozni Nagy Endrével, nemcsak azért, mert több évtizedes barátság köt össze minket (emocionális aspektus), hanem mert általában azonos a véleményünk mind a magyar társadalomfejlődést, mind pedig e társadalomfejlődésben lezajlódo szellemi történések megítélését illetően (kognitív aspektus). Ám a “Szárszó – elemzését” kiegészíteném (ha úgy tetszik: részlegesen vitatnám) egy aspektus vonatkozásában. S ez az öt forradalmi hullám közül az 1918-ast érinti. Nagy Endre arról beszélt és írt, hogy “1918-ban a valódi nyugati demokrácia és nemzeti függetlenség” törekvése jelent meg a magyar közéletben. Lehet, hogy így volt, ám ez a törekvés abban a formában, ahogy 1918-ban testet öltött – egyáltalán nem valósult meg. És itt elsősorban nem arra gondolok, hogy az 1918-as köztársaság epizódikus eseménynek minősült, helyét gyorsan átadta az 1919-es proletárdiktatúrának, hanem arra, hogy a magyar társadalom hosszabb távon meghatározó struktúráját illetően ez az esemény csak mint provokatív történés (azaz bizonyos ellenhatásokat kiváltó) értelmezhető. Amit egyértelműen kijelenthetünk, szerintem csak az, hogy 1918 a monarchia eltörlését proklamálta. Ám az, ami a következő, nagyjából másfél – szűk két évtizedben pozitív hatású volt a magyar társadalomra, épp azon politikusoknak (Bethlen István, Klebelsberg Kuno) köszönhető, akik szemben álltal 1918-cal. Ha elfogadható ez a gondolatmenet, akkor 1918-ra csak mint “negatív” forradalomra tekinthetünk, olyanra, aminek ellenhatásai épültek be a magyar társadalom szerkezetébe. Egyébként úgy vélem, hogy – természetesen teljesen más tartalommal – hasonlót mondhatunk 1956-ról is. 1956 után sem a forradalom célkitűzései formálták közvetlenül a magyar társadalmat, hanem a forradalmi törekvéseket kivédeni akaró Kádár rezsim azon elképzelése, hogy miként semlegeíthető 1956 provokációja.
      Karácsony András

    34. kunfalvi_nora kunfalvi_nora 2013.04.04

      A fenti értekezés kevéssé tér ki arra a kérdésre, hogy a válaszadás során vajon mennyiben befolyásolta az állampolgárokat a válaszadás módja. Hiszen nemcsak a kérdés megfogalmazása számít, hanem az is, hogy mely platformon és milyen technikai nehézségekkel adhatunk választ.
      Azok, akik a papír alapú válaszadást választották – bár nem ütköztek olyan technikai akadályokba, mint az online kitöltők – vajon minek a hatására döntöttek amellett, hogy nem válaszolnak?
      Véleményem szerint a 2011-es népszámláláson feltett kérdésre azok vallhatták magukat a történelmi egyházak tagjának, akiknek identitásukban ez fontos kötődés. Azonban azok, akik a “maguk módján vallásosak” talán egyszerűbbnek és az adataik szempontjából biztosabbnak tarthatták, ha nem válaszolnak. Úgy gondolom, az ilyen fajta válaszelkerülők nagy százalékát képezhetik annak a hányadnak, akiket az egyházak most elveszített tagokként tartanak számon.

      • Charl Charl 2017.01.23

        Ra©ofaÃJn:Decima!! (no me caen bien los decimos, no se por qué) XDDLo malo de estas tazas es que como no se frieguen pronto después de usarlas se queda to lo pegao en los filillos que va haciendo la forma

      • A mi me están medicando para ambas cosas, para la ansiedad y para le depresión. Lo estoy pasando muy mal ya que no veo salida a mis trastornos. Es muy duro convivir diariamente con la tristeza y los miedos, mi vida es un infierno.

    35. Horányi Özséb Horányi Özséb 2013.04.06

      Úgy látszik, tematizálódik a népszámlálás adatainak értékelése. Örüljünk neki: a MPR meg fogja teremteni az alkalmait ennek a diskurzusnak. De addig is minden olvasónkat kérjük, járuljon hozzá ehhez a meginduló diskurzushoz saját felismeréseivel,
      horányi özséb

    36. daniel deak daniel deak 2013.04.13

      “A társadalmi változások tetszőlegesek, az egyháziak nem.” ?

    37. Mikulás Domonkos Mikulás Domonkos 2013.05.05

      A magyarországi társadalom egy, talán jelentős része úgy éli meg, hogy “a” magyarországi cigányságtól agressziót szenved el. Az állítmány a “megéli”. Ez a megélés szerintem autentikus, azaz őszinte. Amennyiben azt mondjuk, hogy nincs igaza, akkor vagy bolondnak néz minket, vagy azt mondja, hogy hazudunk. Mert tényleg így éli meg. Ha meg azt mondjuk rá, hogy rasszista, akkor rosszindulatúnak is néz, és rögtön ellenség leszünk.
      Talán nem az a kérdés, hogy igazunk van-e, hanem hogy ha valamit teszünk, mondunk, azzal mit érünk el. Ha el szeretnénk valamit érni, akkor ezekkel a megélésekkel kell empatikusnak lennünk talán először.
      Ezeket a megéléseket lehet persze kihasználni is, meglovagolni, a politikában többnyire ez történik. Akár két irányban is. Mert ha csupán azt tesszük, hogy elhatárolódunk, akkor ugyan pozicionáltuk magunkat, de nem biztos, hogy ezzel a társadalom előbbre jut.

      • Tori Tori 2017.01.23

        Thanks for your comment. It is something I totally agree with. Coaches should be making their classes as inieersttng as possible and one of the best ways to do that is to teach something new every class. Your comment inspired me to write a short article about variety in gymnastics classes that you can read at . I hope you see some improvement in your class.

      • 9. Matthew Chapman – I think the key in your unlikely scenario is that the President has to have the backing of the military as Lon mentions – without that, no way…11. Lon – the 2000 election always struck me as an interesting one. In many countries a war would have broken out, but here, we let the lawyers fight it out, then Al Gore was professional enough to let it go. It really was quite an amazing thing…

      • best health plan best health plan 2017.03.15

        store in your neighborhood. You can also buy these items from mytenda.com, run by my sister and greatest nino ever/brother-in-law Will, which is the best online source to order local goods for locals missing

    38. Horányi Özséb Horányi Özséb 2013.05.07

      Meghívó
      Az egyházak jövőképe a népszámlálás után. Kerekasztal beszélgetés Miroslav Volf Képünkre és hasonlatosságunkra című könyve megjelenése alkalmából. A Harmat Kiadó tisztelettel meghívja Önt és munkatársait a Miroslav Volf: Képünkre és hasonlatosságunkra / Az egyház, mint a Szentháromság képmása című könyvének bemutatójára, és a témában rendezett kerekasztal beszélgetésre.

      Időpont: 2013. május 8., szerda 16:00 óra.
      Helyszín: Károli Gáspár Református Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Díszterem (Bp., VIII. ker. Reviczky utca 4. 1. emelet).

      A kerekasztal beszélgetés résztvevői:
      • Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, vallástörténész, az Ut Unum Sint Ökumenikus Intézet elnöke,
      • Szűcs Ferenc, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának professzor emeritusa,
      • Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház nyugalmazott püspöke.

      A beszélgetést vezeti:
      • Fabiny Tibor, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Anglisztika Intézetének és Hermeneutikai Kutatóközpontjának vezetője, az Angol Nyelvű Irodalmak és Kultúrák Tanszék vezetője.

      Házigazda: Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója.

      A kötet rövid bemutatása:
      Miroslav Volf: Képünkre és hasonlatosságunkra

      A szerző kritikai párbeszéd útján alakítja ki ökumenikus kitekintésű, trinitárius egyháztanát, ismertetve Joseph Ratzinger (2005–2013-ig XVI. Benedek pápa) és Joannis Zizioulas metropolita ekkléziológiai munkásságát. A tudományos alapossággal kifejtett teológiai mű értékes és időszerű hozzájárulás mind az ökumenikus teológiai párbeszédhez, mind a protestáns egyháztanhoz.

      Amikor a történelmi egyházakban újabban egyre több egyoldalú – s ezért „romantikus” – teológiai irány jelenik meg – mint például az, hogy a „Szentírás tévedhetetlensége azonos Istenével” (fundamentalizmus); „a keresztény hitben igazán a személyes Jézus-élmény fontos” (evangelikalizmus); „a természetfeletti lelki jelenségek az igaz hit ismérvei” (karizmatizmus) –, igazán üdítő és elgondolkodtató, hogy éppen egy evangelikál teológus mondja ki, hogy a Szentháromság egyes személyeinek önkényes kisajátítása – mint minden egyoldalúság – felbillenti az egész egyensúlyát, s ezért a (töredezettségben élő, de mégis egy!) egyház, és annak teológiája csak trinitárius lehet. Azaz a Szentháromság közösségének kell kiábrázolódnia a hívők közösségében és tanításában egyaránt. Miroslav Volf úgy tanul római katolikus és orthodox teológusoktól, hogy közben megőrzi, s egyben ki is tágítja saját teológiai hagyományát. A konszenzus-, és a centrum-keresés teszi művét időtálló, egyetemes érvényű („katolikosz”), helyesen tanító („orthodox”), azaz „klasszikus” teológiai alkotássá.

      Fabiny Tibor, egyetemi tanár, evangélikus világi teológus
      Hermeneutikai Kutatóközpont, Károli Gáspár Református Egyetem

      Az egyház nem önmagáért van. Az emberek üdvösségét kell szolgálnia. Kétezer év története azonban a sokak által képviselt egyetlen egyháznak a sebezhetőségét mutatja. Miroslav Volf könyve kritikus gondolkodásra hív, hogy felismerjük az egyház igazi arcát, isteni eredetét. Egy szüntelenül változó világban az evangélium tanítását képviselő egyház biztos fogódzópontot jelent a legmélyebb emberi kérdésekre. A keresztények felelőssége – melyet Volf felnőtt magatartásnak nevez –, hogy készen álljanak a hiteles egyház bemutatására, valamint a közös tanúságtételre a bennük élő reményről.

      Kránitz Mihály, egyetemi tanár, római katolikus teológus
      Pázmány Péter Katolikus Egyetem

      A látható egyház, mint szervezet, ma sokak számára idegen. Az egyházat azonban hisszük! A Szentháromság szeretet-közösségének földi képmása éppúgy titok és isteni program, mint az, hogy mindnyájan Isten képmására teremtettünk. Volf szerint az egyház közösségi személyisége képes áthidalni korunk egyre mélyülő szakadékát az individualizmus és kollektivizmus között. Az egyház megújulása függ attól, hogy tükröződik-e rajta a Szentháromság képe.
      Szűcs Ferenc, professzor emeritus, református teológus
      Károli Gáspár Református Egyetem

      • Bettie Bettie 2017.01.23

        Thanks for incntduoirg a little rationality into this debate.

      • Very interesting. Reading this post reminds me of watching House Hunters International and being amazed by the crazy prices people will pay in China for the dinkiest, smallest little places – and they pay them gladly! Now I know why – they were just happy to find a place available.

    39. Heidl György Heidl György 2013.09.08

      Köszönöm az Egyház és társadalom fórum figyelmét, Farkas Editnek pedig az alapos ismertetést, és a kötethez fűzött gondolatait! A döntően kommunikáció-elméleti megközelítésben azonban nem ismerek rá a saját álláspontomra a digitális eszközökkel kapcsolatban. Nem emlékszem, hol írtam, hogy az elektronikus forma célszerű használatra, a nyomtatvány pedig tanulmányozásra való volna. Butaság volna ilyesmit állítani. A kötet előszavában ezt írtam: “A nyomtatott könyvet ugyanis nem helyettesítheti a virtuális felület. Egy kézbe vehető könyvet másként olvasunk, mint egy honlapot. Másként mozog a szemünk, másként dolgozik az agyunk. Egészen más letelepedni egy monitor elé, hogy megnézzük, mi történt a nagyvilágban, s közben elolvasni néhány, az aktualitások fölött álló szöveget, mint szabadon útra kelni elmélyedésre vagy éppen csak könnyed kikapcsolódásra szánt könyvekkel a zsebünkben vagy a poggyászunkban.” Erős túlértelmezés ebből vagy bármely egyéb bejegyzésemből a fenti következtetést levonni. Az álláspontom egyébként megegyezi Spadaroéval. A digitiális kütyük liturgikus használatát egészen különleges, határhelyzetekben el tudom fogadni, de a különleges helyzetek azért különlegesek, mert nem normatívak. Az ezzel kapcsolatos vita nem a határhelyzetekről szólt.

      Sajnálom, hogy elcsúsztak a tartalommutató oldalszámai, észre sem vettem. Most próbáltam ellenőrizni, de már egyetlen kötetem sem maradt. Sok egyéb hibáért én felelek, ezért nem. Köszönettel: Heidl György

      • Farkas Edit Farkas Edit 2013.09.09

        Köszönöm Heidl Györgynek a pontosításra lehetőséget adó visszajelzését: a kifogásolt mondat tényleg elég sarkosra sikeredett, bocsánatot kérek miatta. Nem annyira a bevezető idézett sorai, mint inkább a kötet megjelenését hírül adó (2013. május 1.) poszthoz írt utolsó, szerzői kommentje (május 7.) alapján mertem így fogalmazni, ahol is ezt írta: „szerintem is a digitális könyvkiadás lesz a meghatározó. Ugyanakkor nem tudja teljesen kiváltani a nyomtatott könyveket. Bizonyos típusú – praktikus kérdésekkel foglalkozókat, mint szakácskönyv, kertészeti munkák, stb. – igen, de az elmélyült tanulmányozást igénylőket nem. Ennek antropológia és nem kulturális, technikai okai vannak.”
        Azért idéztem ilyen hosszan, mert valójában nem tudom, mit ért „antropológiai ok” alatt: ennek tisztázása valószínűleg segítene megérteni, miért nélkülözhetetlenek a nyomtatott könyvek; én ugyanis továbbra is úgy gondolom, hogy a nyelv a médium, nem a papír.

        • Heidl György Heidl György 2013.09.10

          Köszönöm, így világosabb! A kommentek más kontextusban – esetünkben vitahelyzetben – születnek meg, és rövidségük, műfaji sajátosságaik miatt kevéssé alkalmasak az árnyalt megfogalmazásra. A hangsúly az idézett kommentben a “teljesen kiváltani” kifejezésen van. A praktikus tartalmú könyveket teljesen kiválthatja a digitális könyv, az elmélyült tanulmányozást igénylő szövegek esetében azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Lehet, hogy tévedek, de valóban antropológiai okot sejtek ennek hátterében. Arra gondolok, hogy, másként látom a szöveget a monitoron, a lapolvasón, az iPad-en, stb., és másként a kódexben, a tekercsben és a nyomtatott könyvben. A képernyőn pl. az áttekinthetőség követelményeit figyelembe véve általában jóval kevesebb sor jelenik meg, mint a nyomtatott lapon. Tehát pl. a Wordben dolgozva a nyomtatott oldalnak csupán kb. harmadát/felét látom, a többit még a szemem sarkából sem. Nem így ugyanezen szöveg nyomtatott verziójában. (Ezért megfigyelhető például, hogy a digitálisan szerkesztett szövegekben gyakoribb a szóismétlés, mint a papíron szerkesztettekben. A magyar nyelv erre érzékenyebb, mint mondjuk az angol.)

          Azt tapasztalom, hogy nehezebb, retorikailag és gondolatilag kimunkáltabb szövegeket, különösen görög és latin nyelvű antik forrásokat nem tudok olyan elmélyülten tanulmányozni digitális eszközön, mint nyomtatott formában, és erről számolnak be kollégáim is. Szerintem ennek antropológiai okai vannak, és ezeket tudomásom szerint vizsgálják is. Erre céloztam azzal, hogy másként mozog a szemünk, másként dolgozik az agyunk. Ha jól emlékszem, Szentágothai János szerint az információnak hétszer kell végigfutni az agyi idegpályákon ahhoz, hogy igazán emlékezzünk rá. Az idegpályákat, pl. a szemidegek mozgását pedig befolyásolja az információt hordozó közeg milyensége.

          Én itt most a nyelvfilozófiai alapvetésektől eltekintenék, és csak Balogh József (mint úttörő) és Walter Ong (mint a legismertebb) kutatásaira hivatkozom, amelyek világossá teszik, hogy szoros összefüggés van a szöveg és a szöveget rögzítő, hordozó médium között. Ez nemcsak szóbeliség-írásbeliség esetében érvényes, hanem az írott szövegek különféle médiumaira is. Köszönöm a türelmét!

          • Aczél Petra Aczél Petra 2013.09.14

            A nyomtatott-digitális viszonyában a valódi kihívás nem annak eldöntése, miben más, melyik miféle funkcióban helyettesít, hogyan alakítja egyik és másik a befogadás különféle módjait, miért tér el egymástól a lineáris és a nemlineáris, on demand formátum, hanem az, hogy miben nem más. Mert, ha a különbséget keressük ne csupán a digitálisban fluiddá, befejezetlenné, sűríthetővé, változtathatóvá és anyagtalanná váló szövegről beszéljünk, hanem arról is, hogy az valójában soha nem szöveg, hanem voltaképpen egyesek és nullák kombinációja, ami a felületen éppen úgy lehetne kép vagy hang. Ráadásul a szövegfelület létrehozása és az ehhez megengedett hozzáférés is techno-kulturálisan megszabott. Umberto Eco egyenesen, és provokáló játékossággal azt állította egyik tárcájában (Espresso hetilap, La bustina di Minerva, 1994), hogy az Apple katolikus, az MS DOS pedig protestáns: előbbiben mindenki, utóbbiban csak a program bonyolult hermeneutikáját követni képes, a nehéz személyes döntésekre kész használó éri el az “üdvösséget”: a kinyomtatott oldalt (szöveget)… A különbség szempontjából tehát nemcsak a reprezentáló felület által kijelölt befogadási módjáról kellene szólni, hanem a reprezentálás programozási kódjáról, technológiai irányítottságáról.
            Éppen ezért, a hasonlóságot keresve tartom fontosnak, amit Farkas Edit ír: a médium nem a papír, hanem a nyelv – ez a felvetés vihet ugyanis tovább oda, hogy a két formátum (nyomtatott és digitális) szembeötlő különbségei mögött az olvasó ember (és nem agy) azonos igényeit és fogékonyságait keressük.
            Miközben köszönöm a kibontakozó, értékes eszmecserét, amely a blog-bejegyzésekből könyvvé lett ‘net lapok’ digitális kommentjeiben realizálódik (“a múlandó s a múlhatatlan hányféle helycseréje”..), egy kérdés nem hagy nyugodni ( és tisztelettel kérem ezt a kérdést konkrétan, de kellő könnyedséggel kezelni): főztek már Önök digitális szakácskönyvből? Mert az én zsíros-hagymás ujjaim tönkretették az érintőképernyőt…

    40. Rézmüves Gusztáv Rézmüves Gusztáv 2013.09.13

      Egyre szilárdab az a látásom , hogy ez az ország nem nevezhető jog államnak.
      Annál az egyszerü oknál fogva,
      Miszerint egy álam alkotó 700000 főt számláló emberi közösséget álatnak lehet itt tituálni..
      Ez nem komunikációs kérdés.
      Azt kell it kétségek nélkül ki jelenteni holmi hongaró parasztok. uralkodnak itt. Az álamalkotó nemzetiségi
      és etnikumi kőzősségek kárára.

    41. Demeter Márton Demeter Márton 2013.09.25

      Üdvözlet! Ehhez az utóbbi témához – mi a médium? – csatlakozva: pár ötlet.
      Szerintem a ’médium’ kifejezés nem egy merev jelölő (nem fajtát vagy individuumot jelöl), hanem egy tematikus szerep neve, ami itt azt jelenti – nagyon pontatlanul fogalmazva – hogy a predikátumokhoz hasonlóan viselkedik, vagyis egy argumentumhoz kötődik. Tehát nincs olyan, hogy ’médium’, csak mediálisan (médiumként) viselkedő argumentumok.
      A médium, mint szerep, egyrészt közvetítőt, másrészt köztes layert jelent legalább két másik layer vagy argumentum vonatkozásában. Kissé formálisabban: ha A:B:C:D:E:F a rétegsorrend, akkor az ABC rétegek vonatkozásában A az iniciális, C a terminális és B a mediális réteg (azaz: a médium). De már BCD vonatkozásában ugyanaz a B réteg iniciálisként, C mediálisként és D terminálisként szerepel. És így tovább. Vagyis egyik argumentum (réteg, unit stb.) sem tekinthető mediálisnak per se, csak valamely hármas argumentumcsoport részeként. Két példa:
      1. Táblaképfestészet. Médiumnak nevezzük magát a festészetet is, szemben mondjuk a könyvvel, ami egy másik médium. Ekkor azt lehet mondani, hogy – például – a reprezentált dolog és a reprezentáció szempontjából a médium a festészet. De, hasonlóképp, médiumnak nevezzük a fatáblát is, szemben a vászonnal, ami egy másik médium. Ekkor a festészet és a festmény szempontjából (közöttük) a médium a fatábla. Hasonlóképp, médiumnak (kötőmédiumnak) nevezzük a tojássárgájával kevert bort, ami a pigmentet a fatáblához köti. Ekkor a tojássárgája médium a fatábla és a festék között. Tehát, ugyanaz az argumentum különböző relációkban különböző szerepeket vesz fel (hol médium, hol iniciális relátum.
      2. A konkrét kérdés a nyelv és a digitális kód vonatozásában, vagyis, hogy melyik a médium. Lehet egyszer médium a nyelv, mondjuk azt, hogy ekkor az iniciális argumentum (amit mediál) egy tény, helyzet, extenzió vagy propozíció (ezt lehetne részletezni); a terminális argumentum pedig (ami felé mediál) egy gondolat, vagyis, a nyelv mediációja által egy helyzet (leírására, érzékeltetésére stb.) egy gondolat jön létre. Itt nem érdemes belemenni abba a kérdésbe, hogy ez ténylegesen így van-e. De médiumnak tekinthető – egy módosult konstellációban – például a digitális kód is, ez viszont a nyelv és a reprezentáció-példány közötti médium. A nyelv ez utóbbi esetben iniciális argumentum.
      Tehát szerintem a vita úgy dönthető el, hogy azt tesszük az analízis tárgyává, hogy a médium szerepében elhelyezkedő argumentumok esetében milyen iniciális és terminális argumentumok között történik a mediáció (és az analízis természetéből adódóan ilyen mediális szerepet szinte bármely argumentum felvehet, tehát igen sokféleképp lehet igaz állításokat tenni az egyes argumentumok mediális természetével kapcsolatban).

    42. Boór János Boór János 2013.10.12

      · Megosztom · 6 órája ·

      2012-ben október 23-ára jeles értelmiségiek, köztük számos jó barátom, a következő nyilatkozatot tették közzé, amellyel én egyetértek: “Magyarországon egy jogállamot és alkotmányosságot nem tisztelő, a demokráciát, a szabadságjogokat korlátozó, Európával és a demokratikus világ eszméivel szembeforduló rendszer alakult ki. Az ország hanyatló gazdasági pályán van. A politikát gyilkos széthúzás, szembenállás jellemzi. A társadalom nagyobb része a szolidaritás reménye nélkül, kilátástalan, súlyosan igazságtalan és egyenlőtlen viszonyok között vergődik. Magyarország nemzetközi presztízse, tisztessége és hitele mélyponton áll.

      Egy nép, egy nemzet vagyunk.

      Számunkra Magyarország és a magyar nép sorsa fontos, pártállástól, ideológiai, vallási különbségektől függetlenül.
      Az Orbán-rendszer leváltása, egy új, párbeszéden és összefogáson alapuló, demokratikus, európai rendszer létrehozása az ország és a nemzet érdeke.

      Ezért az 1956-os forradalom emléknapján együttműködésre, összefogásra szólítjuk fel mindazokat, akik gondolkodni és cselekedni kívánnak egy igazságosabb és szolidárisabb, demokratikus és jogállami, egy európai Magyarország létrehozásért.”

      Mint a Magyar Pax Romana tagja Horányi Özséb volt elnökünk hozzászólásának a következő pontjaival nem értek egyet. Szakavatott értelmiségiek mint az aláírók, szerintem, nem teszik mindenért az utóbbi négy évet felelőssé, amint nem vezetik vissza mai helyzetünket sem pusztán a mohácsi vésztől az előző kormányig terjedő politikai fejlődéstörténetünkre. Ez szerecsenmosdatás lenne! A kilábalásnak vannak nyilván hosszútávú és rövidtávú feltételei. Az előzőkhöz tartozik felzárkozásunk Európához és erkölcsi-kulturális-közoktatási fejlődésünk. A rövidtávú feladat azonban aktuálpolitikai, ha másért nem, a tömegesen szegénységben sínylődő embertársainkért! Ezért érdemes tüntetnünk 56-os forradalmunk és szabadságharcunk emlékünnepén. Boór János

    43. Kamarás István Kamarás István 2013.10.13

      A kisebbik rossz szellemében (ha éppen nem tudunk mást tenni) el kell mennünk tüntetni valami ellen, de a nagyobb jó érdekében és távlatosan –és ebben van Özsébnek nagyon is igaza — az oktatásért vagy a szegényekért álljunk ki, ha erre adódik terünk.

    44. Papp Ferenc Papp Ferenc 2013.10.31

      Elgondolkodtató és megrendítő ez a – lehet, hogy az utolsó – interjú Kertész Imrével. Az ember a halála előtt már megengedheti magának, hogy kifelé is akár kegyetlenül is őszinte legyen. Minden és mindenki m ulandó.

    45. Demeter Márton Demeter Márton 2013.11.05

      A szabadság – legyen bár akármi – olyannyira átitatja a lét szövetét, hogy ilyen-olyan formában valamennyi tudásterületen felbukkan, a kvantumfizikától kezdve a teológiai antropológiáig, s ha nagyon primitíven kellene jellemezni, akkor azt mondanám, hogy a determinizmus elleni erőként gondolhatunk rá. Ha – egy jelentős szűkítés árán – csak az emberi szabadságról beszélünk, akkor egyrészt a filozófiai diskurzus szabad akaratról szóló évezredes, másrészt a különböző pszichológiai iskoláknak az autonóm személyiségéről szóló évszázados diskurzusának útvesztőiben találjuk magunkat. Nem pusztán a rendelkezésre álló szűk terjedelemre való szokásos, és a lustaságra vonatkozó ritkább kifogásra hivatkozva mondhatom azt, hogy az emberi szabadság, mint olyan, csak individuumhoz kötve értelmezhető, s ekképpen a filozófiai és pszichológiai általánosításokra most (talán) nem kell figyelemmel lennünk. Vagyis itt most nem a szabadságról általában lesz szó, hanem ennek-és-annak a szabadságáról, sőt Joseph Brodsky szabadságáról, ahogyan az A Commencement Address című cikke alapján rekonstruálható (saját szabadságomra való hivatkozással és az eredeti szöveg értékeire való tekintettel természetesen nem fogom interpretálni az előadást, pusztán jegyzeteket fűzök hozzá).

      Ha akarom, akkor Brodsky számára a szabadság mindenekelőtt ontológiai fogalom, és én ezzel minden további nélkül egyet tudok érteni. Talán még a zsidó-keresztény kultúrkörön belül sem kap kellő figyelmet az a tény, hogy a teológiai antropológia szerint a szabadság az Istentől való legnagyobb adomány. Azt gondolom, ezt érdemes még egyszer kimondani, sőt némiképp radikalizálni is: a szabadság nem az egyik legnagyobb, nem az egyik legfontosabb, hanem a legnagyobb és a legfontosabb adomány, olyannyira, hogy adott esetben a szabadság érdekében a szeretet is háttérbe szorul, sőt, háttérbe kell szorulnia. Természetesen a szeretet korlátozása itt azt, és csakis azt jelenti, hogy a másik szabadságát még akkor is tiszteletben kell tartanom, ha szeretetből ezt szívesen korlátoznám. Másrészről pedig csak szabadon megnyilvánuló cselekedeteket tekinthetünk szeretet megnyilvánulásnak, így a szabadság analitikus értelemben is a priori a szeretethez képest. Mindehhez persze alapvető, hogy képes legyek a másikat autonómként észlelni. E helyütt természetesen nincs mód az autonómként észlelés kritériumairól értekezni, elég néhány szélső esetre utalni: kiskorú gyermekeinket olykor indokolt nem autonómként észlelni, például a kétéves gyereket okkal akadályozhatjuk meg abban, hogy leugorjon az emeletről, és ezzel – szeretetből – korlátozzuk a döntési szabadságát. Gyakran tesszük ezt módosult tudatállapotú felebarátainkkal is, bár ezt jóval nehezebb indokolni, mint a gyermekek esetében történő beavatkozásokat. A valódi problémát mindig azok az esetek jelentik, amikor olyan személyek vagy csoportok vannak gyermekként vagy módosult tudatállapotúként (például őrültként) tekintve, akik egyébként magukra nem így gondolnak.

      A Brodsky szöveg nyilvánvaló fundamentuma Krisztus hegyi beszédének a Máté 5:38-42-ben olvasható részlete:

      „Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled, és el akarja venni az alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is. Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre”.

      A példabeszéd keresztényi megvalósításának példájaként Brodsky egy rendkívül szép történetet mesél el egy hadifogolyról, akinek a Gonosz megpróbálta korlátozni a szabadságát – a dolog nem sikerült, s ezt még olvasni is eléggé felszabadító. Az eredeti történetet és az elemzést nem fogom citálni (de minden olvasót buzdítok a szöveg tanulmányozására), mindössze két megjegyzésem van, melyek természetesen nem tőlem, hanem az aszketikus irodalomból rám ragadt töredékekből származnak.

      Először is, az aszketikus irodalom szerint kulcsfontosságú, hogy a „Ne szálljatok szembe a gonosszal” kijelentés a másik két kijelentés előtt hangzik el. A lelki életben gyakorlott szerzetesek szerint a szembeállás kockázatos a gyakorlatlan lélek számára, s mivel a gonosznak való alárendelődés, tehát a szabadság eltékozlása, egyenesen bűn, ezért a kezdő számára a legjobb út a negligálás. A gonosz abszurditására való rámutatás, melyet Brodsky író emberhez méltó szépséggel mutat meg, már a haladó módszerek közé tartozik.
      Másodszor, mint arra már tettem említést, a szabadság individuális (erre egyébként Brodsky is utal tanulmányának elején, egy másfajta összefüggésben), így igencsak kérdéses, hogy egy tömegkommunikációs reprezentáció (mint Brodsky előadása, tanulmánya vagy például a jelen szöveg) mondhat-e igazán fontosat kinek-kinek az individuális szabadságáról? Nem kockázatos-e az ilyen össznépi lelki-egzisztenciális útmutatás? Mindez egyébként valamennyi lelki irodalom örök antinómiája: tudjuk, hogy maga Jézus valószínűleg nem írta le a beszédeit; csoportokhoz azonban beszélt, noha – mint a hegyi beszéd esetében is – általában őhozzá mentek iránymutatásért (ha nem szemtelenség ilyet mondani, akkor a jézusi tanítások, amennyiben medializálódtak, pull-mediálisak voltak). Mégis vannak írásos feljegyzéseink a tanításokról, ahogy azon szentek mondásairól is, akikről tudjuk, hogy semmit nem írtak le életükben.
      Harmadszor, ha igaz az, hogy szabadsága kinek-kinek a legnagyobb adománya és épp ezért extrém módon individuális, pontosabban, az a célja és értelme, hogy az egyént épp azzá tegye, ami: akkor tulajdonképpen túl sokat nem tudunk róla mondani. Ha minden jól megy, akkor a szabadság egyszerűen van – a mi dolgunk pedig voltaképp mások szabadságának a meg- nem-sértése.

      De, sajnos, nem mindig megy minden jól, s ha kellőképp individualisták vagyunk, akkor magunk is tapasztalhatjuk, hogy a mások szabadságának meg- nem-sértése során olykor mi vagyunk azok a mások. Mint arra Alföldi Róbertnek a Burgtheater 25. születésnapjára írott előadása kapcsán Horányi Özséb cikke világosan rámutat, itt kétféle szabadság-értelmezésről is beszélhetünk (valójában lehet, hogy ugyanarról beszélünk kétféleképp). Szabadság ugyanis nem lehet úgy általában, hanem egyrészről felfogható a valamihez képest való szabadságként (a nem-én által felállított korlátok visszahúzódásaként, legyen ez a nem-én a másik ember, a társadalom, a gravitáció törvénye vagy épp, ha nem óhajtok vele azonosulni: saját genetikám), másrészt bennem lévő adományként, mint választási lehetőség. A szabadság mindkét értelmezésére találunk megvilágító erejű példákat mind Horányi Özséb, mind Brodsky szövegében.
      Zárszóként még egyetlen megjegyzésem van ez utóbbi, választási diszpozícióként értelmezhető szabadságról. Horányi Özséb utal rá, hogy a kétféle szabadságfogalom összekeveréséből zűrzavar származik, de ez szerintem csak a kisebbik ’baj’. A nagyobb falat talán annak mérlegelése, hogy amennyiben az adományként tekintett szabadságunkról van szó, akkor annak korlátozását senki nem teheti meg: így mi sem tehetjük magunkat rabszolgákká. Nem vehetik el tőlünk, de mi sem szabadulhatunk tőle (hiszen a megszabadulás itt már egy külső korlátra vonatkozna). Úgy tűnik, nem csak belső szabadságunk, de az érte viselt felelősségünk is korlátlan.

    46. Karácsony András Karácsony András 2013.11.11

      Szerintem Horányi Özséb és Demeter Márton hozzászólása egy olyan összefüggést vetett fel (nevezzük röviden filozófiainak), mely Alföldi Róbert előadását nem hatotta át, mert ez az előadás politikai szöveg volt, miként az előadás végén maga az Előadó is ezt egyértelműen megfogalmazta. Nem azért politikai, mert a politikáról szólt, a politikáról egyébként többféleképp lehet beszélni, pl. filozófiailag vagy/és tudományosan is, hanem azért, mert áthatja az „ők és mi” ellentéte. A Magyar Narancs ezt jól érzékelte kérdésével, amikor a mellette vagy ellene döntést várja az Olvasótól. Lehetséges persze a hozzászólók (elsősorban Horányi Özséb) elvárását redukáltabban is érteni, mely szerint egyszerűen a fogalmi konzisztenciával kapcsolatos hiányérzetről van szó. E tekintetben a felvetéseket teljes mértékben osztom. Ám azt hangsúlyozni szeretném, hogy egy politikai szöveggel kapcsolatban a konzisztencia (vagy erősebben: a fogalmi és történelmi pontosság) igénye másodlagos kérdés. Ezt nem a cinizmus mondatja velem, hanem a politika világáról, a politikai nyelvről szóló vizsgálódások – legalábbis azok nagyrésze, melyeket olvastam. Egy politikai szöveg esetében a mozgósító, meggyőző erő az alapvető. S ebből a szempontból az előadás tartalma konform a hazai kormánykritikai szövegekkel. A keresztény ideológia kényszerítéséről, arról, hogy a Kádár korszak (de főként az utolsó időszaka) nagyobb szabadságot adott mint ami jelenünket jellemzi – ezek az érvek gyakorta feltűnnek a nyilvánosságban.
      Ami viszont egyedi Alföldi Róbert előadásában, s ez mindenképp kiemeli a megszokott kritikák sorából, az az, hogy arról is beszélt az előadó, hogy mennyire rosszul érzi saját maga átpolitizálódását. S itt nem elsősorban arra gondolok, hogy a jelenlegi helyzettel kapcsolatos saját felelősség vállalását hangsúlyozza, hanem azt, hogy keserűen fogalmazza meg politikai kritikáját. Keserűen, mert érzi és jelzi is, hogy egy művésznek az emberi érzelmek, sorsok ábrázolásában kellene elmerülni, s ő – e helyett – a közügyek körül „pörög”. De hát éppen ez az a szabadság, amiről Horányi Özséb mint a döntés szabadságáról írt. Alföldi a jelenlegi kormányzatot kritizálja azért, hogy erre a döntésre kényszerült, s ebből is táplálkozik következtetése, hogy nincs szabadság. Végül is döntött valamiképp Alföldi Róbert, amikor ezt az előadást mondta el, vagy csupán a kényszernek engedett? S itt visszatértünk a szabadság két fogalmához, amit szokásos „negatív szabadságként ” (azaz a külső erőktől való függetlenségként) és „pozitív szabadságként” (mi az, amit döntéseinkkel mi határozunk meg) megjelölni. Nem elvárt egy politikai szövegtől, hogy tekintettel legyen erre a distinkcióra, ám megfogalmazója nem csodálkozhat, ha mégis ennek alapján (is) megítélik.

    47. Rézmüves Gusztáv Rézmüves Gusztáv 2013.12.03

      Az értelmiségi az az ember lenne ,aki elégedtetlen a dolgok történések miét jével.
      Akör már bisztos ,hogy nem a juppiról kivánnak értekezi…Bocs.de ténylek.Vagy nem ugy van hogy az értelmiségi élettere, a bürokrácia őserdelye..
      Hogy önök csak a magok érdekei szemlélése ellőt nyitnak ajtót, ez nem is olyan váratlan. .A fentiek fényében.
      Aztán amikor a keresztények azt mondják “szeresd felebarátodat mint Önmagadat” azaz ..Ted egyenlővé magad másokkal..Hogyan fog sikerülni az egzisztencialista beálitotságal.. no most adódik a kérdés hogy, önök értelmiségi ügyeskedők e vagy talán elkötelezet keresztények. Anyira öszinték lehetnének salyát magukal szemben hogy nem csapják be ön magukat. Az elvtelenség nem erény .állitom én a nem értelmiségi. Értelmiségiek.

    48. Tóth Péter István Tóth Péter István 2013.12.08

      ÚJ PÁPA EGY KOLLEKTIVISTA TÁRSADALOMBÓL
      Vajon Jorge Mario Bergoglio megálasztásával történelmi fordulat előtt áll-e az egyház? Szeretném hinni, hogy igen. Jézus felhívta a tanítványok figyelmét a szegénység reménytelen tudati és érzelmi bezártságára, és többé- – bár sokszor hosszú időszakokra – kevésbé, – jó kétezer éve – észben is tartotta a katocilizmus. Vajon hány hívő, szerzetes, pap és vallásmegújító tett kísérletet ennek az eszmének az elmélyítésére. És mégis, miért kell még kétezer év után is erről kritikusan gondolkodnunk?
      Talán nem véletlen, hogy éppen egy kollektivista társadalomból érkező pápa veti fel az irgalom kérdését, ahol a család és a közösséghez tartozás meghatározó az ember mindennapi igazodásásban, identitásképzésében. Ugyanakkor a közösségen kívüli bizalmatlanság gyakran tömeges ellenségeskedésig és erőszakig fajul. Talán ezért látja érzékenyebben a pápa a szolidaritás és az irgalom megújításának szükségességét.
      A világon mindenütt, a nyomor és a gazdagság szélsőséges szétválása elkerülhetetlenül a hierarchia megmerevedése, a despotisztikus tekintélytisztelet, a szélsőséges ideológiákra épülő csoportképzés és az elhatárolódó identitáskonstruálások felé sodorják az embereket. Nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus, szent háborúk, a hit iránti univerzális emberi vágy álságos kizsákmányolása, megannyi formája a tömegmanipulációnak, amely a morális közönyre, a szimbolikus és a fizikai kirekesztésre, a törődést meg nem érdemlők képletes vagy valódi megsemmisítésére buzdítja a hithű vagy a kezdetben igaz ügyért harcba szálló tömegeket.
      Emberi társas természetünk alapvető normatív diszpozíciói Alan Fiske, szociálpszichológus szerint a tekintély tisztelete (Tegyél úgy, ahogy az istenek, az öregek utasítanak!), a közösségi osztozkodás (Mások igényét, szenvedését vedd sajátodként!), a kölcsönösség és az egyenlőség megtartása (Tekints mindenkit egyenlőnek!), valamint az érdemek szerinti megítélés és megbecsülés (Adj mindenkinek az érdemei szerint!). Ezek az elvárások azonban a saját csoportok határain megszűnnek, hacsak nem alkot az ember új közösséget, amely sokak által internalizálódva szimbolikus értékként mindannyiuk számára elfogadhatóvá válik. Csak az internalizált elfogadás terjesztheti ki a csoport határait, és irányulhat a kegyelem a korábbi bűnös kívülállók felé. Csak hiteles eredethősök és történetek válthatnak ki azonosulást. A jézusi tanítás megadja a kulcsot: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Fogadd saját közösséged tagjaként a másikat, hogy ne kelljen félned tőle, hogy ne kelljen gyűlölnöd. Ne őt akard megváltoztatni, hanem magadat változtasd meg, hogy közösséget találj a másikkal. Gyűlölet nem képes kiváltani az irgalmat.
      Kezdetben a személyes és közvetlen azonosulással hitelesített, empátiával átitatott irgalom instrumentális, közvetítő. Máté-Tóth András írja: „az irgalom […] az ember ajándékozott identitása, másrészt, […] karitatív imperatívusz. Jellegzetesen individualista a koncepció, amely vajon nem vált-e idővel kizáró, befelé forduló, rituális, de kiürült irgalommá? Vagyis a közös, participatív identitásképzés nem akkor képes-e beteljesíteni küldetését, ha az alázattal társulva együtt hozza létre a közös keretet, amely mentén felhatalmazza a másikat az irgalom egyenrangú dialógusára.
      Az irgalom gyökere az empátia, és annak egyik jellemzője az őszinte együttérzés. Viselkedéskutatók szerint az emberi elme egyik jellemzője, hogy a problémakezelés során vagy a szisztematizálásra vagy a társas orientáltságra hajlamos. Az emberek e két intervallum között helyezhetők el, noha a helyzetek és az élettartamuk során folytonosan változó mértékben érvényesül e két orientáció. Az angol Simon Baron-Cohen szerint az ember fejlődése során a rendszerezésre való hajlam formálódását a maszkulin, androgén hormonok jelentős mennyisége, míg az utóbbit a női hormonok befolyása alakítja. Értelmezhetnénk az irgalomról való elemző diskurzust a rendszerező elme jellemzőjeként, míg az együtt érző feminin gondoskodást az irgalom résztvevő, instrumentális, aktív manifesztációja jellemezné. Stressz helyzetben a férfiakkal ellentétben a nőknél az oxitocin hormon indukálta kapcsolatkeresés, valamint a védelem, különösen a törődésre szoruló gyerekek iránti aggodalom aktiválódik. Lehetséges, hogy a jézusi irgalom az empatikus-nőies, őszinte önzetlenség szocio-kulturális manifesztációja? A stressz tehát a közösség keresését és a gondoskodás motivációját aktiválja, míg a szimbolikus maszkulinitás támad vagy menekül.
      Úgy tűnik, hogy a tradicionális gondolkodás nem támogatja az elfogadás kiterjesztését, de vajon így nem válik-e a belterjessé az irgalomról szóló gondolkodás? Képesek-e a rituális irgalomdiskurzusok valódi jézusi irgalmat képezni? Elbírja-e az autokratikus hierarchia az új pápa egyszerre céltudatos, instrumentális és rituális közösségképző kommunikációs stratégiáját? Képes-e az irgalom „karitatív imperatívuszának” kiváltságos értelmezését és gyakorlását újraértelmezni, és közössé téve a kiszolgáltatottakat erre felhatalmazni?
      A hierarchikus szervezetek többnyire a konformitás mentén internalizálják a szolidaritást és persze az irgalmat is. Vajon (el)várható-e a konformitás, a közös felismerése és ennek elfogadása szélsőséges társadalmi különbségek mellett. Éppen a szolidaritás hiánya eredményezi azt a szenvedést, amelyet részben az irgalomnak kellene megszüntetnie. Vajon várható-e a jézusi irgalom gyakorlása egy nem egalitáriánus szervezetben.
      A hierarchia csúcsán álló nemétől függetlenül maszkulin, aligha tud más lenni, vezérségéből következik. Az alávetett, identitásában mások által vezérelt hívő, tehát a kívülről konstruált feminin követőt képes-e a megváltó irgalom érdekében egyenrangúvá tenni. Vajon miért nem képes az egyház újragondolni az alávetettségben élők, köztük a nők helyzetét. Miért ódzkodik a szubordinált helyzet mentén konstituált hívő fogalmának újraértelmezésétől? A nőkkel kapcsolatos viták egyértelműen jelzik, eme hajlandóság hiányát. Nem csoda, hogy a feminizmus különböző irányzatainak gondolkodói megtalálják sokszor radikális kritikáikban a római katolicizmust, amely persze kényszerűen re- konstruálja az elutasítást. Elgondolkodtató, hogy az iszlám feminizmus nem a nyugati világ feminizmusának irányzatai között keresi a gyökereit, hanem a Koránban. Vajon megtalálná-e az irgalom kultúrájának kiterjesztése érdekében az egyenrangúvá tévő, dialogizáló nőiességet az Újszövetségben az irgalomra szoruló Egyház? Nem egyszer úgy tűnik, hogy az irgalom altruizmusa csak az irgalmat gyakorló negatív belső állapotának csökkentését szolgálja, és hiányzik belőle az empátia.
      Az egalitáriánus kultúrákban többnyire megtalálhatjuk az irgalom-gyakorlást, az irgalomnak az elemei szerepet játszanak az identitás megkonstruálásban. A Kalahári kungjainál egy sikeres vadász magát korholja tökéletlenségéért, hogy nem volt képes egyedül a táborba cipelni az elejtett zsákmányt. Miért teszi? A közösség elvárja, hogy ne bántson meg kérkedésével senkit, hogy ne okozzon fájdalmat ügyetlen társainak, akik a kitartás és kárba veszett erőfeszítés ellenére sem képesek élelmet szerezni. A norma szocializációja és a morális erőszak egyaránt segíti a norma belsővé válását. Egy gyűjtögető-vadász törzsben alapvető normák, hogy a másikra mindig figyelemmel kell lenni, és az egyenlőtlenséggel szembeni ellenszenv indokolja a normasértők büntetését. A normaszegőt megbüntetése kötelessége a közösség tagjainak, de valamennyiükben alapvetően a lelkiismeret furdalás tölti be az ellenőrző-szabályzó funkciót. Tudják, hogy az együttérzés hiánya, az érzéketlen hencegés, végső soron a közösséget és szimbolikus értékeit veszélyezteti.
      Mit tehet az irgalom, ha maga az irgalom gyakorlása is alávetettséget konstruál. Ha emberi természetünk része az egyenlőtlenséggel szembeni averzió, és az irgalom gyakorlása minden jószándék ellenére is rekonstruálja az egyenlőtlenséget? Gyakorolható-e az irgalom azokkal szemben, akikkel nem folytatunk párbeszédet? Megvalósítható-e az irgalom, ha csak magunkkal folytatunk párbeszédet?

    49. Szabó Balázs Szabó Balázs 2014.02.17

      MÁGLYÁRA helyesen, nem pedig “mágjára”.

      • horányi özséb horányi özséb 2014.03.05

        Nagy szégyen ez nekünk, akik bábáskodnak a szövegek felett, és csak elnézést lehet kérni minden olvasótól.

    50. dr.Sülle Katalin dr.Sülle Katalin 2014.02.17

      Laikusként a legtöbb a szentmiséin volt megragadható számomra,melyek minden esetben megfeleltek a Katolikus Egyház tanításának.Előadásaiból,melyet zömmel interneten követek,sokat merítek és tudok átadni rászorulók segítésére.Sajnos kész recept sosem volt,de a lehetőség megadatott,hogy a főparancsok és a nyolc boldogság szellemében a jobb megoldásokat választhassuk.Istennek legyen hála.Köszönjük szépen. Katalin

    51. Kedves Érdeklődők!
      Ha bármilyen kérdése merül fel a rendezvénnyel kapcsolatosan, kérem, keressen Bennünket!
      A jelentkezésüket 2014. március 31-ig tudjuk fogadni.
      A program költsége szállodai kétágyas szobában teljes ellátással, 35.000,-Ft, amennyiben a program felkeltette az érdeklődését, de nem áll módjában annak teljes költségét kifizetni, akkor érdeklődjön ösztöndíj programunk iránt.
      Üdvözlettel,
      A Szervezők

    52. Biró Sándor Biró Sándor 2014.04.12

      Köszönöm az előadás(-ok) közlését. Lehetőségeimhez mérten igyekszem részt venni. Üdvözlettel: Biró Sándor 2014.04.12.

    53. Telegdy Istvan Telegdy Istvan 2014.04.19

      Kituno kezdemenyezes, jo kezben. Lehet-e paradigmavaltast remelni a tarsadalmi dialogus formajat es tartalmat illetoleg ? Majus 19 en (nem 12-én!) ott leszek, mert kivancsi vagyok a valaszra. Remelem nagyon sokan szeretnek ha a valasz igenlo lenne. Nagy a tetje az ugynek. .

    54. […] és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként […]

    55. Ujhelyi Géza Ujhelyi Géza 2014.05.22

      Mélységesen egyetértve Horányi Özséb vitazárójával közös felelősségünk, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben mint a Nagymarosi tabu helyzet feloldása valamiféle kiutat keressünk! Úgy gondolom, hogy a víz kérdéseihez kapcsolódó párbeszédre az egyházi keret kiváló lehetőséget ad, mert nem vádolható meg a politika részrehajlásával sem.
      Nem igaz, hogy sor került volna igazi párbeszédre, az ellenzők és az igenlők között, mert a Lányi úr által hivatkozott megbeszélés sem azok között történt.
      A Bősi erőmű elmúlt 22 év –s gyakorlati tapasztalatainak elemzése és kibeszélése még várat magára! Ezen idő alatt, semmiféle ökonomikus katasztrófára nem kerül sor (!), az ott megtermelt kereken 48 milliárd kWh 50 %-a ( mely pedig minket illetne! ) nem bennünket gazdagított s továbbra sem fog, ha ez így megy tovább. Továbbra sincs feloldva a hajózás korlátozása , a homokhátság kiszáradása és még sok minden más súlyos gond.
      Valóban a probléma továbbra is megoldatlan , semmi nem indokolhatja, hogy végleg lemondjunk az ország számára egyedülálló lehetőségről, ezért mindent tegyünk meg annak érdekében, hogy végre jó irányba fordíthassuk a patthelyzetet.

      2014.05. 22 Ujhelyi Géza
      aranydiplomás gépészmérnök.

    56. Bordás Sándor Bordás Sándor 2014.06.06

      Trianon és egyéb traumáink árnyékának árnyékában
      Válasz az Akasztott házában Trianon? hozzászólásra

      Egy befejezett öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet mögött, nem feltételezni a kultúra sajátosságait, értékeit, normáit az ugyanolyan balgaság, mint öngyilkosságnak nyilvánítani azokat a helyzeteket, amelyek két fehér amerikai sheriff beszélgetéséből derülnek ki, nevezetesen nem értik, hogy tudnak a feketék tucatjával öngyilkosok lenni, egyenként 50-60 golyóval a testükben.
      Nagy bátorság kétségbe vonni Durkheim, Merton, Gibbs-Martin, Powel, Henry-Short, Gold, Hendin, Zonda, Kézdi, Hódi stb. szakmailag elismert, öngyilkosság kutatók munkáit, melyek az öngyilkosság és a különböző kultúrák értékei közötti összefüggéseket kutatták. Arra a megállapításra jutottak, hogy a kultúrában történt traumatikus változások, olyan mértékben befolyásolhatják a kultúra tagjait, hogy azok akár az önmegsemmisítés különböző útjait is választhatják. Nem feltétlen „Vesszen Trianon” felkiáltással ugranak le a tízedikről, de a Trianon okozta gazdasági csőd, olyan gazdasági válságot idézett elő a megmaradt Magyarországon, hogy 1920-ban, 10%-al megugrott az öngyilkosság (ide ajánlom Durkheim munkáinak elolvasását, aki már az 1800-as évek végén kimutatta, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosság).
      Bátorságnak tartom figyelmen kívül hagyni a kultúrák sajátos gondolkodását is, amely a kultúra tagjainak sajátos viselkedéséhez vezethet. A pszichológia tudománya már régen tudja, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodást, sőt Whorf és Sapir nyelvi relativitás elmélete egyenesen kimondja, hogy a más nyelven beszélő emberek másként is gondolkodnak, másként élik meg a valóságot. Ez a folyamat dinamikában van, mint ahogy a nyelv is dinamikusan változik a különböző történések hatására, dinamikusan változtatva a gondolkodást is, ami a kultúrára jellemző. 1956 után a magyar kultúra tehetetlenségi állapotba került, köszönve a korábban elszenvedett sérelmeknek is, annyira, hogy megjelennek azok a nyelvi kódok, melyek a tanult tehetetlenségről szólnak. Ez a tanult tehetetlenség a nyelvi kódoknak és a szocializációs folyamatokban átélt, de nem feldolgozott traumáknak köszönhetően, világelsővé tette Magyarországot az 1960-70-80-as években a befejezett öngyilkosságban és az öngyilkossági kísérletben (itt ajánlom elolvasásra Kézdi Balázs A negatív kód című könyvét, vagy Rosengren, Kommunikáció című könyvét, különös tekintettel a szocializációs ágensekre).
      Nem utolsó sorban, de utoljára, bátorságnak tartom azt a cinizmust, amellyel Ön kezeli a magyar kultúra történelemben elszenvedett traumáit, és az ezzel összefüggésbe hozott öngyilkosságot. Nem midig szerencsés személyiségjegy, ha az embernek a kognitív intelligenciája jóval magasabb az érzelmi intelligenciájától. És véleményem szerint a polihisztorok kora lejárt, vagy csak nagyon felszínen tudnak széles területeken kapirgálni.
      Bordás Sándor

      • Andrew_s Andrew_s 2014.06.13

        Tisztelt Tanár úr!
        A Gépnarancstól megkaptam a levelet, ami így indult. “Küldöm a válaszom Andrew_s részére, aki az Egyház és társadalom honlapon reagált, ”
        Nos! Nem reagáltam ezen a honlapon eleddig, hanem az internetes automatika emelte be a Gépnarancsos hivatkozást. Annak llenére köszönöm különben a válaszát, hogy némi, technikai ismerethiánnyal kapcsolatba hizható félreértés eredménye.
        Az, hogy a sorok közt, ha jól értem, cinikusan ostoba maflának nevez, nem különösebben zavar. Mert például tévedhetek is. S minek bántórjak meg rajta, ha esetleg mégsem tart annak.
        Irja válaszában, hogy “Egy befejezett öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet mögött, nem feltételezni a kultúra sajátosságait, értékeit, normáit az … balgaság,”
        Irtam volt az eredetiben: “A történelmi traumákat nyilvánvalóan számos nézőpontból lehet és érdemes is vizsgálni. Beleértve az egyes népek, nemzetek, etnikumok, vallási csoportok sorsának alakulását is. S nyilvánvalóan azokat a kulturális hatásokat is, amelyekben nyomot hagynak. Amelyek nyilvánvalóan hatnak az egyes emberekre is.”
        Így a válasz idézet gondolata kicsit félresiklani látszik, amennyiben részemről tételezett fel balgaságot. Egy kicsit mindenképpen. Ugyanezért nem igazán értem, hogy mennyiben vontam kétségbe a felsorolt nagy nevek munkásságát. Bár alkalmasint talán még ehhez is lenne bátorságom, ha úgy érezném szükségét.
        Alighanem ismeri Ön is azt, hogy volt időszak, amikor igen komoly férfiak állították, hogy a Föld lapos. Egyes kultúrák a világot tartó elefántokról is tudni véltek. A lapos Föld kapcsán még kivégzéseket is tartottak, miközben nem különben komolya tudósok a világ teremtésének pontos idejét is kiszámították. S bár nem tartom magam Galilei-hez vagy Bruno-hoz méltó tudásúnak, azért voltak akkor is néhányan bátrak sutba dobni a nagy neveket és szaktekintélyeket.
        „Durkheim munkáinak elolvasását, aki már az 1800-as évek végén kimutatta, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosság”. Nos, nem rémlik, hogy kétségbe vontam volna. Trianon hatása is nyilvánvalóan megmutatkozott, ahogy a nagy világválságok is. Ott helyben, vagy rövid távon. Az egyéni egzisztenciák és személyes csődérzések csatornáin is keresztülhatva. Azt azonban továbbra is erős kétségekkel hinném el, ha jelenleg az öngyilkosok többsége a nagy világválság vagy Trianon felett keseregve ugrana a mélybe. Az emberek zöme egyszerűen nem így működik. De ezt Ön szerintem nálam sokkal jobban tudja. Az ember egy önző egoista lény. Ez még akkor is igaz,ha vannak kivételek. Írtam volt ezzel kapcsolatban: „A nemzeti traumákat nem egy esetben személyes traumák sora kíséri. Kiirtott rokonság, egzisztenciális összeomlás, megerőszakoltság, és megannyi más olyan tényező, amely valóban alkalmas a személyiség összeroppantására, a halálvágy kialakítására.”

        Most nem térnék ki arra, hogy véleményalkotáshoz, és a vélemény megírásához kell-e nagyobb bátorság, vagy ahhoz, hogy valaki a nagy nevek, és személyes pozíciójának védelme mögé bújva személyeskedjen.
        Egy gondolatra azért reagálnék: „És véleményem szerint a polihisztorok kora lejárt, vagy csak nagyon felszínen tudnak széles területeken kapirgálni.”.
        Pusztán azért, mert végtelen erővel remélem, hogy ezt a véleményét egyetemi oktatóként nem érvényesíti. Mert a polihisztorok kora nem járt le. Abban az értelemben, hogy megadatik a világ számos dolgával kapcsolatban a véleményalkotás joga. A véleménypolihisztorság tehát igenis napi jelenség. Már akkor, ha nem szorítja a tekintélytisztelet, a dogmák serege satuba a szellemet. Hogy felszínes. Igen. Talán. De saját. Tudja, kicsi, savanyú, ellentétes a nagy nevekkel, a tekintélyes professzorokéval, de saját. Ezért remélem, hogy a diákoknak azért megengedi a saját vélemény megalkotását a világról. Még akkor is, ha engem esetleg meg is vet miatta.
        Ha ez így van, akkor az utóbbi nem zavar.

        További jó tanítást, vitát, véleményt, és kevés öngyilkost.

        Üdvözlettel::
        Andrew_s

    57. Ujhelyi Géza Ujhelyi Géza 2014.06.18

      A két fórum előadásai, hozzászólásai alapján bennem az kérdés fogalmazódott meg, hogy lehet-e , hogy a társadalom nem ismeri fel, hogy mennyire saját érdekei ellen cselekszik, ha továbbra is lemond a hazai vízkészletek felhasználásában adott lehetőségek kihasználásáról:
      • A „vízkormányozás” adta lehetőségekről
      • A homokhátság kiszáradásának megoldási lehetőségeiről
      • A Duna hajózhatóságának rendbe tételéről
      • Az árvízi védekezés könnyebbé tételéről
      • A medermélyülés okozta problémák megoldásáról
      • A Szigetközi vízszint problémák rendbe tételétől
      • A vízenergia, mint a legolcsóbb megújuló energia termelés kihasználásáról
      • Az előbbiek megteremtéséhez szükséges Európai Támogatások megszerzéséről
      • A fentiekben rejlő hazai hozzáadott értékek igénybevételéről
      És végül is a fő kérdés hogyan lehetne erre a közvéleményt rávezetni, hogy végül is ne tekintse ezeket a témákat „ tabu”- nak és lépjen is a megfelelő megoldások irányába.
      2014. 06.18
      Ujhelyi Géza
      aranydiplomás gépészmérnök

    58. dr. Rigó Mihály dr. Rigó Mihály 2014.06.27

      A kulcsmondatot Gábor Dzsingisz úr mondta ki az előadás 1:45:00 időpontja körül kb. így:
      A földmoratórium A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG VISSZAMARADÁSÁNAK garanciája. EZ AZ UNIÓ ÉRDEKE.
      A három előadó ennek súlyos következményei egy részét sorolta fel. Ez az ok, bajok listája pedig az okozatok listája!
      Mi nem termelőnek, hanem piaci feleslegeik felvásárlónak kellettünk az EU-nak!
      Amíg ez az igyekezet meg nem változik, sajnos marad a mai nyomorúságos helyzet.
      Azt lenne tudni, hogy az EU miért nem köti ki azt, hogy mit és mennyiért hajlandó tőlünk átvenni, a többit pedig engedje megteremni és másutt eladni!
      Miért fojtja le a magyar mezőgazdaságot?
      E kérdés nyilván naiv, hiszen ott van például a hatalmas francia mezőgazdasági érdek, melyhez az EU mezőgazdasági szabályozását igazítják.
      Ha pedig nem kell a mezőgazdasági termék, akkor nem kell az öntözés sem!

      Másrészt:: ha a magyar föld értéket termel, akkor nem lehet üveggyöngyért “megvenni”! Már pedig nagyon fáj a foguk a magyar földre is! Meg kell tehát mutatni azt a magyar földművesnek, hogy bármibe fog bele, legyen az növénytermesztés vagy állattenyésztés, az veszteséges lesz! Csak hagy szabaduljon önként a földjétől, minél előbb!

      Jó lett volna még arról is hallani, hogy ha Hollandiában a föld nem része a szabad tőkének, tehát nem spekuláció tárgya, akkor a nagyon demokratikus nyugat szerint a magyar föld ugyan miért az? A legnagyobb gyarmatosítók alapította EU nem felejtette el erőforrás-kivonó, más népeket kifosztó tudását, ma is ezt teszi, csak kissé nehezebben észrevehető módon.
      Üdvözlettel:
      Rigó Mihály

    59. Dreisziger Nandor Dreisziger Nandor 2014.08.23

      El lehet érni e könyv anyagát az interneten?

    60. wisinger istvan wisinger istvan 2014.09.23

      FOGHÚZÁS HELYETT KÉSZÜLŐDJÜNK!

      Töprengés Csizmadia Ervin „gyógymódján”

      Csizmadia Ervin az orbáni demokráciáról szóló vitában a „méregfog kihúzásában” lelné meg a gyógymódot. Vagyis pontosabban szerinte az ellenzék átengedte a terepet Orbán Viktornak és ezzel elszalasztotta a lehetőséget, hogy megakadályozzák a magyar belpolitikai élet „zuhanórepülését” valamint azt, hogy „kontra produktívvá” váljon a hazai közélet. (Nb.2014.09.06.2. A méregfog kihuzása).
      A terjedelmes és igen mélyreható cikk utolsó részét így fejezi be:
      „Nincs vita? Van Orbán!”.
      A szerző természetesen a tusnádfürdői beszédet követő visszhang elemzése után jut erre a végkövetkeztetésre, amelynek lényege: „szerencsésebb lenne nem utólag ágálni megnyilatkozásai ellen, hanem vérmes nyugatosként késhegyre menő vitákat folytatni a liberális demokrácia megújuló- és teljesitőképességéről”. Vagyis a gyakorlatban Orbán kisajátította a demokráciáról szóló vita terepét, az ellenzék pedig elmulasztotta magát a vitát és ezzel végzetes kárt okozott önmagának és cserbenhagyta a társadalmat.
      Szerintem, ha az ellenzék vállalta volna vitát, akkor csak egymásközt csatázhattak volna érveikkel és ennek nincs semmi értelme, hacsak ezzel nem növelték volna a „kígyó méregfogának” hatékonyságát.
      Az érdemi vitához, vitapartnerek kellenek. Orbán pedig nem vitázik, hanem megcáfolhatatlan kinyilatkozásokkal próbálja félrevezetni híveit és megalázni ellenfeleit. Már az első, még nem kétharmados győzelem előtt is riasztó jel volt, hogy legfelkészültebb munkatársai is elmenekültek a kényszerű kíhívás elől. Pokorni a budapesti XII. kerület polgármesteri székébe, Áder egészen Brüsszelig EU-s képviselőnek s bár eleinte Kósa még próbálkozott, de aztán jobbnak látta, ha visszahúzódik Debrecenbe és átképezni magát közéleti jolly-jokernek.
      Orbán korábban még az MTV műsorában is leült vitatkozni egyszer Vitrayval, aki utána azonnal az „elefántcsonttornyot” választotta. Vagy többször Balóval, aki megtanította veszíteni, de feltűnő és beszédes végeredmény, hogy a közelmúltban a szokásos péntek reggeli Kossuth Rádiós szereplésének egyikét nagyjából ezekkel a szavakkal kezdte a műsorvezető beköszönése után: „Szíves meghallgatnám a kérdéseit, de ma reggel inkább ezek nélkül szeretnék beszélgetni a hallgatókkal”. Szóval már a kérdések is zavarják. A kérdező néma jelenléte még nem!
      Orbán nem vitatkozik, mióta kétharmaddal felszámolta a magyar demokráciát.
      Bár az összehasonlítás kicsit erős, de mint látni fogjuk egyre aktuálisabb.
      Kádárral sem lehetett vitatkozni, csak negyedévvel előre kijelölt és írásban beadott kérdésekkel adott interjú. De vita nem volt. Sőt ő mindig türelmesen meghallgatta a kérdéseket, de utána vagy arról beszélt, amiről éppen akart s miközben a két vállát vonogatta vagy csippentett egyik szemével. Ez a kényszerű szokás olykor a nézőknek felidézte híres mondatát, amely szerint: „Én a gyalogosok pártján vagyok”! De valójában nem összekacsintott velük, hanem a vissza-visszatérő „tikk”-jével próbált megküzdeni.
      Antal Józsefet sem lehetett vitára ösztönözni, nagyvonalúan a „Tetszettek volna forradalmat csinálni” híres szlogenjét hagyta rágni a vitapartnernek soha nem tartott párthíveinek, és örökségül az utókornak. Ő maga inkább hosszadalmas történelmi monológokba lopta bele tanulságos, de aktuálpolitikailag szinte használhatatlan üzeneteit.
      A diktátorok és a diktátor önjelöltek még magukkal sem szoktak vitatkozni. Csizmadiai Ervin cikkének második részében tehát egy olyan elmaradt vitakezdeményezést kér számon a baloldali ellenzéktől, amelytől azt várta volna, hogy ezzel megelőzik Orbánt a pillanatnyilag legfontosabbnak tűnő téma, a demokratizmus, mint „aktuális társadalmi berendezkedés” értelmezéséről szükséges vita ügyében és így talán sikerült volna megakadályozni, hogy az „illiberalizmus” hagymázos lázálmával tematizálja a magyar nyilvánosságot.
      Pedig nem az ellenzék, hanem a nyugati bírálok nyomására született meg Orbánnak az a gyáva rodolfói mondata, hogy: „Ne arra figyeljenek, hogy mit mondok, hanem, hogy mit csinálok”. Nos, nem sorolom, hogy több mint 20 tusnádfürdői monológja nyomán, amíg eljutott a szánalmas „illiberális” paraboláig, hányszor erőszakolta meg az általa is oly sokszor meghirdetett magyarországi demokrácia vívmámyait. De kérdéseim azért „foghúzás” helyet még akadnak:
      1.Ha lett volna ellenzéki vita, akkor annak egyoldalú résztvevői mire juthattak volna és vajon sikerülhetett volna-e valóságos vitára kényszeríteni Orbánt, aki gyakorlatilag a parlamentben is megszüntette a vitákat azzal, hogy a törvényjavaslatokat egyoldalú egyéni képviselői javaslatok formájában terjesztik be?
      Sőt nem csak itt Magyarországon, de már az Egyesült Államokban is visszakozott, amikor megtudta, hogy a Georgetowni Egyetemre szóló meghívás előadójaként kérdésekre is kellene válaszolnia.
      2. Miből állnak Orbán liberalizmus és demokráciaellenes monológjai?
      Zavaros „dakota” közmondásokból, amelyekből ugyan kiderül, hogy céljait rohamléptekben éri el, de közben ma már nem csak az őt kézből etető EU-val fordul szembe. Pedig volt idő, amikor igazáért még hajlandó volt Brüsszelben vitázni. Ma már inkább csak asszisztál Cameron brit miniszterelnöknek, csoportfotók elkészítésén vesz részt és mélyen hallgat az ukrajnai helyzet lényegéről. Helyette viszont ma már inkább vita nélkül hajlandó titkos „alkukra” Putyinnal. Lám vele is elcsitultak vitái, pedig a közelmúltban még harcolt érte, hogy bebizonyíthassa: „1989-ben „ő zavarta haza az oroszokat”.
      A diktátorok és diktátor önjelöltek rendszerint úgy kezdik új pályájuk megtervezését, hogy elzárkóznak előbb a kérdésektől, majd a vitától, majd a közösségtől. Orbán még nem diktátor, de már készülődik a neki nem való államfői székbe–Áder már bejelentette, hogy 2017-ben szívesen távozik– és úgy tűnik, hogy a budai Vár és környéke előbb alkalmas lesz egy „demokratikus” pénzszórásra, majd arra, hogy minél távolabb lehessen a közélettől, ahova csak akkor jutnak el a kérdések, ha Ő jónak látja, de válaszolni már onnan sem fog. A „vitát”– nem én minősítettem ennek– pedig még monológok formájában is abba fogja hagyni.
      Azt hiszem, Csizmadia Ervin ebben téved a legnagyobbat! Ugyanis Orbán semmilyen vitaterepet nem engedett át senkinek. Egyszerűen leszokott a vitáról és híveinek sem volt más választása, ha életben akartak maradni.
      Foghúzás helyett tehát annak lehettünk szemtanúi, hogy a kígyó saját farkába harapott.
      Nem lehet pontosan tudni, hogy meddig kell még hallgatunk Orbán tusnádfürdői, vitamentes monológjait, de aligha kétséges, hogy ha lenne értelme az ellenzéki vitának, akkor annak egyetlen okos és aktuális témája lehetne: „Milyen lesz az Orbán utáni Magyarország?”
      Ha valóban hiszünk neki, hogy Putyin–tehát az orosz minta a követendő– akkor ez az idő nem is lehet olyan messze, már csak azért is, mert úgy tűnik a paksi megállapodás az azóta elfogadott embargók miatt kudarcra van ítélve. Vagyis ideje készülődni egy igazi vitára! Talán erre gondolt Csizmadia Ervin is?

      Wisinger István
      Megjelent a Népszabadság 2014 09.19. számában

    61. Egyház és Társadalom Egyház és Társadalom 2014.09.23

      Csízmadia Ervin írásának hangvétele, érvelése, meglátásai toronymagasan túllépik a megszokott megnyilvánulásokat! Habár a szerzőt nem ismerem, kétségtelen, hogy egy nagyon jól informált, széles látókörü, higgadt egyéniség.

      Az a megállapítása, amelyben felismeri a magyarországi pártpolitikában a generációk vonulatát tökéletesen megfelel a valóságnak. Nem kevésbé, hogy a történelem visszatér, teljesen evidens, lásd az ukrajnai, a skóciai, az iraki vagy éppen a kurdisztáni fejleményeket.

      Elgondolkoztatóan világít rá Orbán Viktor hosszúévek során meglehetős következetességgel  kialakított nézeteire. S hogy saját történelmi múltjából kiindulva minden egyes régióknak a sajátosságaira szabottan kell fejlődnie, számomra szintén evidencia. A Magyar Pax Romána Magyarországra visszatérő kongresszusán 1993-ban ez volt előadásom témája, amikor a demokráciák sokféleségét elemeztem.

      Nincsenek egyetemes értékek, mondja a szerző. Ezzel nem értek egyet, de  lehet hogy nem jól interpretálom a mondanivalóját. Igenis vannak alapmércék és értékek melyeket az egész emberiségre érvényesnek tartok.

      A cikk elég alaposan ostorozza az ellenzéket, amiben megint csak igaza van. Világosan mutat rá a magyar társadalom szellemi izoláltságára hivatkozva több mértékadó nyugati gondolkozó írásárára. Ezt különben Nádas Péter is megírta jó pár évvel ezelőtt, szintén egy Népszabadság cikkben, és amikor folyt a vita a kettős állampolgársági népszavazásról, még pontosabban.

      Eötvös Károly A falu jegyzője című regényének 1911-es díszkiadásához Schöpflin  Aladár irt előszót. Ha ebből az előszóból ma valahol felolvasnánk 10 mondatot mindenki azt hinné hogy most íródott. Pontosan ugyanaz az állapot mint volt akkor, ami a magyar társadalom befelé fordulását, a világtól való elszigetelődését illeti.

      Hogy a 60-as évekhez térünk-e vissza vagy nem, azt nem tudom. De érzékelhető, hogy a világ nem talál megfelelő megoldást a globalizálódott pénzintézetek mesterkedéseivel szemben (erről különben Soros György is irt már nagyon régen egy érdekes könyvet, amiben megjósolta az időközben már beállt állapotot) és Európa valóban bürokratikus megoldásokban keresi a kibontakozás lehetőségeit (ami láthatóan nem működik). Kétségtelen, megnövekedett a geopolitika jelentősége. Ezt a folyamatot Orbán Viktor alighanem jól értelmezi. Ezért az Oroszország és Ázsia felé nyitás politikáját helyeslem.
       
      Összefoglalva: a cikk nagyon jó vitaindító és elgondolkoztató elemzés. Ami hiányzik belőle – de ez rendszerint mindig hiányzik az ilyen jelleg eszmefuttatásokból – az az elemzésen túlmenő, a megoldás megadó, vagy legalább is annak elemeit megadó gondolatok.

      Gábor Dzsingisz

    62. Egyház és Társadalom Egyház és Társadalom 2014.09.23

      Jó írás: már az is jó, hogy valaki egyáltalán próbálja megérteni Orbán Viktort. E nélkül ugyanis nehéz érdemben alternatívát fogalmazni meg vele szemben. Az értelmezési kísérlet pedig azért is fontos, mert a mai palettán tényleg ő az egyetlen komolyan vehető politikus, akiről feltételezni lehet, hogy van valami víziója a jövőről (a másik talán Gyurcsány Ferenc volna, de ő sok szempontból nem jöhet számításba) és van vezérfonala a politikai cselekvésének (aminek a minősítése persze bőven vitatható).

      Alapjában véve egyetértek Csizmadia elemzésével; a feltárt motivációk és Orbán Viktor megfontolásainak bemutatása igazolhatónak látszik. Hogy ezt a  fajta kül- és belpolitikai felfogást geopolitikának (vs. demokratikus működésmód) lehet/kell-e minősíteni és hogy ennek van-e jelentősége, azt nem tudom.

      Abban viszont biztos igaza van a szerzőnek, hogy a tusnádi beszéd széles társadalmi vitát igénylő kérdéseket vet föl. Persze nem az a hiba – ahogy Csizmadia Ervin állítja -, hogy ezt a témát a miniszterelnök dobta be a nyilvánosságba, hanem az, hogy – legalább is úgy tűnik – sem ő maga, sem a FIDESZ nem igényli a vitát és a konszenzust. De sajnos a társadalom sem. És ez a kettő valószínűleg összefügg.

      Ami pedig Orbán Viktornak a cikkben vázolt világ- és jövőképét illeti: azt hiszem, a diagnózisban igaza van, és abban is, hogy nem követni, hanem alakítani kell az európai – komplex – politikát, vállalva a konfliktusokat is.

      De az tényleg jó volna, ha ennek mikéntjéről nem egy „vezér” döntene. Ami azért ambivalens a dolog, mert ő érzékelhetően abból a – kétségtelenül valós és mások által is fölvetett –  tapasztalatból indul ki, hogy a demokrácia – ahogy ma az Amerikai Egyesült Államokban és az Európai Unióban működik – nem hatékony.

      De akkor mi legyen helyette?  A kialakulni látszó vezérelvű politika, ennek minden – sokakat és sokféleképpen irritáló – velejárójával? Ez a valódi és kényes kérdés, amiről érdemes volna beszélni.

      Keresztes Sándor

    63. Hun Király Hun Király 2014.10.21

      Aki ezt a cikket írta, fizetett balliberális. Olyan kitartott, mint Ady Endre volt. Pont annyira magyarellenes és keresztyénellenes. Nem ismerem “Horányi Özsébet”, de talán jobb is. Egyébként madarat tolláról, embert barátjáról. Meg, aki Orbán Viktort bántja… Ezek után a cikk írója beszél “tiszteletlenül lekezelő stílusról”? Hát, hogy lehet a miniszterelnök úrról ilyen illetlenül beszélni? Főleg a magyarországi miniszterelnökről. Ha a kettős mércének a szemtelensége, az alaptalan vádaskodás és a tiszteletlenség fájna, “Horányi Özséb” ordítana.

    64. Nevaeh Nevaeh 2014.11.03

      Walking in the prsenece of giants here. Cool thinking all around!

    65. Dr Tompa Ferenc Dr Tompa Ferenc 2015.01.14

      Tisztelt szervezők,

      szeretnék részt venni, kérem ezért, legyenek szívesek regisztrálni.
      Javaslatom: jó lenne, ha az előadók a politikumot a tudomány, a vallás és a filozófia szempontjából egyaránt közelítenék.

    66. Rigó Mihály Rigó Mihály 2015.03.17

      Azt hiszem, hogy téved a vízügyi megmondóember, amikor a vizes szakma véleményének figyelmen kívül hagyásáért, a “tárgyalások” sikertelenségért a politikusokat teszi bűnbakká.

      Amit abban is, amit a vizes szakma tanulásának nevez.

      A “tanulás” a hatalom nélküliek kényszerű igazodása volt, különben teljesen lemosták volna őket. Kár ezt tanulásnak nevezni, kár ezzel a tanulás fogalmát lejáratni. A “környezetvédők” nyilván nem “tanultak”, hiszen ők voltak a hatalom. Ugyan miért igazodtak volna? A pozíciók, az esélyek aránya azonos volt a róka vadászata esetével. Amikor a róka üldözi a nyulat, a róka csak az ebédéért, míg a nyúl az életéért fut. Ez nem esélyegyenlőség! Ilyen szituációban a nyúl “tanul”!

      A mérnökség pozícióban lévő részének nagy része egzisztenciális okból “igazodik”, magyarul: moccanni sem mer, mert 5 perc alatt bárki lecserélhető, bármennyire nélkülözhetetlen szakembernek tartja is magát.

      Egyszerűbb a képlet: a profit irányítja, veszi meg a politikát, a politikumot, a politika pedig az ehhez asszisztáló “szakmát”.
      Jó példa erre a palagáz körüli most is látott mismásolás – mindenben hasonlóan egyébként a GMO-nál és a klímaváltozásnál is megtapasztalt “egyrészt-másrészt” típusú véleménynyilvánítással -, melyet sajnos még az előadó is bemutatott.

      Pedig van megoldás, melyet 2011-ben itt írtam le:
      http://epiteszforum.hu/van-mit-vesztenunk-benultsagunk-oka-nem-eppen-a-mindenkori-politikatol-valo-fuggosegunk

      Nem lehetne kipróbálni ezt az utat?

    67. Boór János Boór János 2015.04.20

      Gratulálok! Kitűnő volt! Így érdemes lenne folytatnunk… János

    68. Németh Márta Németh Márta 2015.05.02

      Köszönöm! Az ember végre otthon érezheti magát…

    69. Dr. Szebeni Olivér Dr. Szebeni Olivér 2015.06.17

      A néhai országos főrabbi személyes ismerőseként, számos területen munkatársaként és végül olyan
      baptista lelkészként, aki szolgálatának sajátosságai alapján dr. Schweitzer Józseffel Pécstől Budapestig igen sokféle területen élt és találkozott a fentebbi méltatásához teljes egyetértéssel járulok hozzá. Tiszteltem benne a jeles közéleti embert, a nagy tudóst és népünknek jeles személyiségét, aki személyes példamutatásával töltötte be a szeretetnek és a másik ember köteles tiszteletének parancsolatát.

    70. Medgyesi György Medgyesi György 2015.08.19

      Valóban Benedicty László mintha túlságosan egyszerűsítené a képet, és mintha alábecsülné az Iszlám Állam jelentőségét és veszélyét. Vagy csak én vagyok tájékozatlan?

    71. NyEMRLSz_Vil-Eln NyEMRLSz_Vil-Eln 2015.09.06

      Aki együtt üvölt a farkasokkal, az maga is farkassá válik!

      ….”De böjt s jámborság néked mint a pélva, mert vétkesek közt cinkos aki néma….”

      Babits Mihály anno 1938

    72. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.07

      Szükséges-e az Egyháznak erkölcsi természetű kérdésekben az állammal szemben felszólalnia?

      Márfi Gyula Veszprémi püspök állapította meg egy előadásában: „Az Egyház és az állam kapcsolata sosem volt felhőtlen eddigi történelmünk során.”1 Ez az erkölcsi kérdések tekintetében fokozottan igaznak tűnik. A történelem folyamán ezen kérdések tipikus összeütközési ponttá váltak az Egyház és az állam között.
      Újra-és újra fellángoltak a viták, hogy az erkölcsi kérdések alapvetően az Egyház vagy az állam „fennhatósága” alá tartoznak-e, vagy, ha kölcsönös felelősség van, akkor hol vannak a határok. Különösen érdemes áttekinteni e kérdéseket most, mikor a történelmi egyházaktól, felekezetektől például a migrációval kapcsolatosan a társadalom részéről állásfoglalást várnak.
      A mai helyzetben, de természetesen a történelem más időszakaiban is a Katolikus Egyháznak küldetéséből fakadóan kötelessége erkölcsi kérdésekben megnyilatkozni, álláspontját kifejteni és azt konzekvensen képviselni. Sőt, mivel az erkölcsi kérdések jórészét a keresztény hit transzcendens alapon állónak tartja – azaz isteni eredetűnek tekinti – ezért ez akkor is kötelezettsége a Katolikus Egyháznak, ha álláspontja az adott állam jogrendjével, felfogásával ellentétes. Ilyenek például az abortusszal, az eutanáziával, az egyneműek házasságával, vagy a szegényekkel, menekültekkel összefüggő kérdések. Az ezekkel kapcsolatos álláspontok képviselete teljesen független az államtól, sőt az adott társadalom többségének akaratától is. A Katolikus Egyház szuverenitásából következően ezt a jogot tőle senki nem veheti el. Ezért a pápai megnyilatkozások önálló, saját meggyőződésből fakadnak, arra „nyomást gyakorolni” nem lehet.
      Amennyiben tágabban próbáljuk a kérdést értelmezni, akkor válaszunkat érdemes a „semleges” állam fogalmából kiindulva vizsgálni. A semleges állam elve azért fontos, mert olyan fejlődési fokot jelent az állam és a vallási közösségek, így a Katolikus Egyház közötti kapcsolatokban, ahol az állam saját területén elismer más jogrendet. Ez azt is jelenti, hogy „az állam az elválasztási törvények óta nem tartja magát illetékesnek az ember szakrális élete fölött, vagyis a két jogi vertikum ’elmegy’ egymás mellett.’”2 Ezen fogalmi keret azonban csak olyan alapvetően demokratikus berendezkedésű országokra érvényesíthető, ahol valóban az állam és a vallási közösségek egymáshoz semlegesen viszonyulnak.
      A semleges állam elvéből tehát az következik, hogy az állam semmilyen formában nem szólhat bele a vallási csoportok belső ügyeibe, azaz a belső szabályzók, jogrendek tekintetében a vallási közösségek önállóak.
      Ugyanakkor az állam oldaláról – legalábbis sokan így értelmezik az elválasztás elvét – fordítva is hasonló az elvárás, a vallási közösségek, így a Katolikus Egyház ne szóljon bele az állam belső ügyeibe, melyek alól az erkölcsi természetű ügyek sem kivételek. Az erkölcsi kérdések területén azonban a semlegesség elve ebben a formában nem működhet. Nem működhet, mert az erkölcsi kérdések megítélését az állam nem sajátíthatja ki önmaga számára. A probléma lényegét tehát úgy lehet megfogalmazni, hogy míg a vallás, így a Katolikus Egyház szakrális alapon viszonyul az erkölcsi kérdésekhez, és ezen keresztül akarja a társadalmi folyamatokat befolyásolni, addig az állam ezen problémákat sajátos erkölcsi tartalom alapján a jog oldaláról értelmezi. Az állam oldaláról mindez teljesen érthető, hiszen a semlegességből adódóan a vallások erkölcsi elveinek prioritást nem adhat.
      Az azonban kérdés, hogy az állam mi alapján határozza meg a sajátos erkölcsi elveit, melyeket aztán jogszabályi formában megjelentet? Figyelemreméltó ugyanis, hogy a keresztény kultúrkört magáénak valló államok többsége a keresztényi humanizmus alapján ítél meg erkölcsi kérdéseket. Viszont a keresztényi humanizmust sokszor anélkül próbálják értelmezni, hogy abba magát a történelmi egyházakat, felekezeteket, így a Katolikus Egyházat bevonnák. Ez azonban így paradox helyzet. Éppen ezért érdemes Tomka Miklós megállapítását megfontolni „a hívő emberek közösségei, szervezetei, alkalmasint lobby-jai a plurális társadalom sokféleségében nem elhanyagolható súlyú tényezők. Súlyuk és működésük annál kevésbé fejeződik be a nemzeti határoknál, minél előrehaladottabb a nemzetközi egységesülési folyamat.”3 Ebből következően a Katolikus Egyház erkölcsi kérdésekben történő megnyilatkozásainak súlya van, melyet érdemes az adott államnak figyelembe vennie. Természetesen nem kötelessége elfogadni az iránymutatását, sőt azzal ellentétesen is cselekedhet, de azt tudomásul kell vennie, hogy a Katolikus Egyház a véleményét függetlenül az államtól, sőt adott esetben a társadalmi közfelfogástól is képviselni fogja. Az államnak pedig tudomásul kell vennie, hogy ez esetben nem hivatkozhat keresztény erkölcsre, hiszen nem annak „forrásából” – az Egyház tanításából – vezeti le saját erkölcsének alapját. Ezért kötelessége az Egyháznak is elmondania véleményét, álláspontját.

      Lugosi-Szabó Gergely
      doktorandusz
      Lábjegyzetek:

      1. Márfi Gyula előadása a Szaléziániumban. Sajtó megjelenése 2013. augusztus 23. http://www.magyarkurir.hu/hirek/marfi-gyula-ersek-egyhaz-es-allam-kapcsolata-sosem-volt-felhotlen (letöltve: 2014. szeptember 10.)
      2. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 105.old.
      3. Tomka Miklós.: A magyar vallási helyzet öt dimenziója (in: Magyar Tudomány 1999/5) 556. old.

    73. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.07

      A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény
      gazdálkodással kapcsolatos problémáinak vizsgálata

      Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. január 24-én fogadták el a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt, mely huszonegy éven keresztül alapjaiban szabályozta az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. Aktuális-e foglalkozni ezzel úgy, hogy 2011 évben e kérdést újraszabályozták?
      Úgy vélem, igen, hiszen az elmúlt huszonöt évben jórészt e törvény elméleti vitájáról beszéltek (melyeket korábbi írásomban már tárgyaltam), a legfőbb gyakorlati problémáról viszont kevés szó esett, pedig az legalább olyan fontosságú, ha nem fontosabb. A gyakorlati probléma, lényegében a vallási közösségek gazdálkodásáról szól.
      A gazdasági jellegű probléma gyökerei a jogszabály 18–19§-ban fogalmazódtak meg, melyek lényegében a mai napig hatást gyakorolnak. Ez a problematika két sarkalatos pontból áll:

      1. A finanszírozási és gazdálkodási önállóság elvárása;
      2. Az állami támogatások módja.

      1. A törvény legnagyobb problémája meglátásom szerint abból adódik, hogy a jogszabály a vallási közösségek saját forrásaira épülő fenntartásról beszélt, így a felekezetek, vallási közösségek saját vagyona a 18. § (1) alapján „elsősorban természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli szervezetek adományaiból és egyéb hozzájárulásaiból, illetőleg az egyházi szolgáltatásokért fizetett díjakból képződik.” 1
      A jogszabály a vallási közösségek kiadásainak fedezésére további lehetőségeket biztosított. Így:
      • Adományokat gyűjthetett;
      • vállalkozási tevékenységet folytathatott;
      • vállalatot alapíthatott;
      • gazdasági társaságot hozhatott létre, illetőleg abban részt vehetett.
      További segítségként nem tekintette a jogszabály gazdasági-vállalkozási tevékenységnek az alábbiakat:
      • kulturális, nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményeket működtetését;
      • a hitélethez szükséges kiadványok, kegytárgyak előállítását és értékesítését;
      • az egyházi célra használt épületeket részlegesen hasznosítását;
      • temető fenntartást.
      Ezek alapján kijelenthető, hogy a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat (nem csak hitéleti, hanem szociális, oktatási intézmények, műemlékek) működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról e törvény nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, hiszen a törvény nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet, így financiálisan továbbra is az állam pénzügyi kegyére voltak utalva. Ezt a helyzetet az 1991 évi XXXII. törvény, mely a volt egyházi ingatlanok helyzetének rendezéséről szólt, sem oldotta fel, sőt, azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Ezért azt mondhatjuk, hogy a törvényben elvárt gazdasági önállósága nem tudott megvalósulni.
      2. A gazdasági önállóság elvárása mellett a jogszabály két „kiskaput” hagyott az állam részéről a támogatásra, mely további problémákat vetett fel.
      A törvény 19§ (1) pontja szerint: „az állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből történik” 2
      Ezt az állami támogatást csak azon tevékenységek ellátására vehették igénybe, melyek közül az egyházak, vallási közösségek a társadalom számára is nyitott és elérhető „szolgáltatást” nyújtottak. Ebből következett, hogy az egyházak, vallási közösségek csak azon tevékenységek esetében számíthattak támogatásra, mely nem hitéleti, vagy a vallási közösség belső életéhez tartozó finanszírozást takart. Ez az elv elfogadható lehetett volna, hiszen a támogatás feltételét a jogszabály az állam részéről konkrét együttműködés alapján – jelen esetben az államtól az oktatási, szociális feladatok átvétele, ebbe való „besegítés” – gondolta megvalósítandónak. Azaz a támogatás a jogalkotó szándéka szerint nem járt automatikusan, annak igénybevételéhez konkrét feladatvégzésnek kellett járulnia. Így a jogszabály az államtól azt várta el, hogy csupán azért fizessen, amit az egyházaktól, felekezetektől, vallási közösségektől „szolgáltatásként megrendelt.” Ennek mértékét elvben a hasonló állami intézmények normatívájához igazították, csakhogy a konkrét finanszírozás kérdését nem rendezték. Azzal kapcsolatosan csupán annyit említette meg a jogszabály, hogy azt egy külön törvényben szükséges majd rendezni.
      A jogszabály 19§ (2) pontja szintén problémás. Ugyanis ez a pont tett egyedül említést a direkt támogatás lehetőségéről. E szerint: „Az egyházi jogi személynek az (1) bekezdésben nem említett egyéb tevékenysége segítésére állami támogatás adható, amelyet az Országgyűlés – az éves állami költségvetés elfogadása során – egyházanként és konkrét célonként állapít meg. A támogatásra vonatkozó igényt az egyház magyarországi legfelsőbb szerve a művelődési miniszterhez nyújthatja be.” 3
      Itt azonban azt láthatjuk, hogy ez már nem egy egzaktul meghatározott feladatátvételre irányuló finanszírozási lehetőség, hanem az egyházak, vallási közösségek belső céljait szolgáló támogatás. Ráadásul a támogatásról a költségvetés függvényében egyházanként és célonként az Országgyűlés dönthetett. Ez azért jelentett problémát, mert ezáltal az államot olyan döntési pozícióba hozta, mely a semlegesség elvi kérdését feszegette. Mert joggal merülhetett fel a kérdés a vallási közösségek részéről, hogy milyen alapon dönthet az állam az egyes egyházi, felekezeti célok megvalósításának támogatásáról? Mert ha – és erre a jogszabály lehetőséget biztosított – minden vallási közösség benyújthatta igényét céltámogatásra, és valamelyik elutasításra került, akkor azt joggal lehet diszkriminatív intézkedésként értelmezni.

      Összességében, tehát megállapítható, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény a demokratizálódó Magyarország egyik fontos, ugyanakkor ambivalens törvénye volt. Fontos, mert megerősítette az állam és a vallási közösségek szétválasztását, szabályozta annak legfontosabb elemeit.
      Ugyanakkor ambivalens, mert pontosan ezen említett szabályozások vezettek oda, hogy a Magyarországon nagy múlttal rendelkező vallási közösségektől, így a Magyar Katolikus Egyháztól is, a jogszabály betarthatatlan gazdasági önállóságot várt el. Erre a történelmi előzmények alapján azonban nem volt lehetőség. Megítélésem szerint azonban ennek megvalósítása – mely a mai napig várat magára – a valódi partneri kapcsolatok kialakításához vezető út egyik fontos állomása lehetne. Éppen ezért a finanszírozás, valamint a gazdasági szabadság kérdéskörét is érdemes lenne újra átgondolni minkét félnek.

      Lugosi-Szabó Gergely
      doktorandusz

      lábjegyzetek:
      1. Lvt. 18§ (1)
      2. Lvt. 19§ (1)
      3. Lvt 19§ (2)

    74. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.08

      Nézőpontok az erkölcs világban betöltött szerepéről Az állam és a Katolikus Egyház szemléletmódja

      Az állam részéről az egyéni és csoportos szabadságigények biztosítása érdekében a XX. század folyamán jelentős előrelépések történtek. Ez önmagában nem jelent problémát. Az állam a szabadságjogokra hivatkozva azonban fokozatosan eltávolodott a hagyományos, Egyház által megfogalmazott erkölcsi rendszertől. Így a szabadságjogok egyre tágabb értelmezése során az állam már alapvető erkölcsi kérdésekbe is igyekezett a társadalom részére „szabadságot” biztosítani. Így óhatatlanul az állam a jogszabályalkotáson keresztül erkölcsi „forrásként”, mintegy „új erkölcsöt hozó” szereplőként lépett fel. Azaz úgy is fogalmazhatunk, hogy a társadalom többségének véleményét, elvárásait az állam elsődleges erkölcsi forrásként fogadta el, melyeket aztán a jogszabályokon keresztül „kanonizált.”
      Az állam ezen gyakorlatán felbátorodva egyes társadalmi csoportok a XX. század folyamán egyre radikálisabban kezdték hangsúlyozni, hogy az állami jogszabályok biztosította „erkölcs” magasabb rendű, mint a vallások által hirdetett és „elavultnak” tekintett erkölcsi tanítás. Ráadásul azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy például a Katolikus Egyház önmagának is ellentmond, hiszen – mint mondják – a kereszténység a szeretetre épül, melyet valójában most már az állam oldaláról kapja meg a társadalom. Így például az eutanáziát, melegházasságot a szeretet és a humanizmus nevében „kanonizálja” az állam.
      Az Egyház ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy ezen erkölcsi kérdésekben tett állásfoglalásai nem önmagának valók, azaz ebben az esetben az Egyház keze kötött. Ezen törvényeket az Egyház isteni eredetűnek tartja, így önmagával hasonulna meg, ha ezzel ellentétes álláspontot alakítana ki. Így irreális elváras, hogy az Egyház változtassa meg véleményét az eutanázia, abortusz, melegházasságok stb. ügyében. Ezért hamis megállapítás, hogy a szeretet elve alapján az Egyház mondjon le az erkölcsi törvényeiről, és legyen elfogadó ezen kérdésekben. Világosan látni kell, hogy e két fogalom erkölcs és szeretet nem oltja ki egymást, és nem is írja fölül egyik a másikat. A szeretet és a megbocsájtás az egyénre az egyén gyarlóságára adott isteni válasz, másképpen fogalmazva isteni kegyelme. Azonban globálisan nézve ez az isteni kegyelem nem írja felül az Isten által alkotott erkölcsi rendet! A kettőt nem szabad összekeverni, mert abból hamis kép bontakozik ki, mely félreviszi mind az egyén, mind a társadalom gondolkodását.
      Ráadásul azzal, hogy az állam a társadalom többségének véleménye alapján alakítja ki az erkölcsi törvényeit meglehetősen sikamlós terepre tévedt. A XX. század így az erkölcsi természetű ügyek vitáinak százada is, mely a hívő emberek a társadalom és az állam között folyamatosan fenn állt és nagy valószínűséggel még sokáig fenn is fog állni.

    75. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.08

      Új alapok és új problémák a rendszerváltozást követően az állam és a vallási közösségek kapcsolatában – egy rövid problémafelvetés

      Az 1989–1990-ben bekövetkezett Magyarországi rendszerváltozás új alapokra helyezte az állam és a vallási közösségek kapcsolatát. A szocialista időszakban az állam kontrollja alatt működő és mintegy ellenségként kezelt vallási közösségek megszabadultak az állam közvetlen befolyásától, sőt egyfajta partnerség jött létre köztük.
      Ez a változás ugyanakkor nem jelentette azt, hogy az állam és a vallási közösségek között konfliktusok nélküli, zökkenőmentes együttműködés jött létre.
      A rendszerváltozást megelőző időszak konfliktusai az állam és vallási közösségek között jórészt megszűntek. Ugyanakkor a rendszerváltozást követően a demokratikus állam-berendezkedés létrejöttével új konfliktusok alakultak ki.
      A rendszerváltozás előtt az jelentette a fő konfliktusforrást, hogy a vallási közösségek belső autonóm életük megőrzéséért és működésük lehetőségéért, az állam pedig ezen autonómia minél szélesebb körű korlátozásért küzdött. Míg a rendszerváltozás előtt a vallási közösségek a létükért küzdöttek, addig a rendszerváltozást követően a szabad létezésből adódó társadalmi pozicionálás adta a konfliktusok elsődleges forrását. Varga Attila szavait idézve: „az állam (…) valamilyen formában viszonyul és önmagát is viszonyítja az egyházakhoz, általában a különböző felekezetekhez és a vallásos jelenséghez. Másrészt kétségtelen, hogy az egyházak is különböző módon, de mindenképpen meghatározzák helyüket és szerepüket a társadalomban, viszonyukat az államhoz, a hatalomhoz. Ilyen módon rendkívül összetett viszonyrendszer alakul ki, melyben az egyházak szerepe rendkívül árnyaltan és széles skálán jelenik meg.”1. Ez alapján azt feltételezhetjük, hogy a kölcsönös viszonyulásból és szerep meghatározásból adódóan az állam és a vallási közösségek között óhatatlanul konfrontációk alakultak ki. Ezen konfrontációk a rendszerváltozást követően Magyarországon élesebben és erőteljesebben jelentek meg. Okként azt feltételezhetjük, hogy az új demokratikus berendezkedésben nem csak a vallási közösségek, de az állam is kereste a társadalmi pozícióját. Az illetékességi területek, határok és az egymás felé történő kölcsönös elfogadás kialakítása a gyakorlatban nem volt zökkenőmentes folyamat.
      Az állam és a vallási közösségek rendszerváltozást követő időszakának kapcsolatát alapvetően két területre fókuszálva érdemes vizsgálni. Egyrészt az úgynevezett működési, másrészről az erkölcsi természetű ügyek oldaláról. A két terület természete ugyanis gyökeresen eltér egymástól.
      Míg az első esetében arról beszélhetünk, hogy a vallási közösségek az államtól az intézményrendszerük működtetéséhez szükséges keretrendszer biztosítását várták (melybe beletartozik az intézményrendszerek fenntartásához szükséges anyagi javak biztosításának lehetősége is), addig az erkölcsi természetű ügyekben már korántsem tudtunk ilyen egyértelműen megfogalmazható elvárást találni. A vallási közösségek ugyanis hitbeli és tanításbeli meggyőződésük érvényesítését is bizonyos fokon elvárták az államtól. Ez azonban bonyolult kérdést jelentett, mely túlmutatott az elvárható együttműködés keretrendszerén.
      Ebben az új helyzetben tehát mind az államnak, mind a vallási közösségeknek újra kellett fogalmazniuk az egymáshoz fűződő kapcsolatukat, meg kellett tanulniuk egymás partnerként történő elfogadását a demokratikus játékszabályok szerint. Ez azt jelentette, hogy az államnak el kellett fogadnia, hogy a vallási közösségek értékeik és érdekeik alapján cselekszenek, és ezek mentén érdekérvényesítést folytatnak. Emellett meg kellett teremteni a vallási közösségek által fenntartott intézményrendszerek és az állam közötti partneri kapcsolatot. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a vallási közösségek a rendszerváltozást követően sok esetben az államtól feladatokat vettek át, melyeket az általuk fenntartott intézményrendszerek (például óvodák, iskolák, szociális intézmények, kórházak) működtetésével biztosítottak.
      A vallási közösségeknek ugyanakkor el kellett fogadniuk, hogy az állam a vallásokkal szemben semleges viselkedést folytat, mely nem az intézményrendszerek közötti együttműködés hiányát, hanem elsősorban a vallási közösségek hitbeli meggyőződésétől való távolságtartást jelentette. A vallási közösségek az állami feladatok átvételével tehát nem vindikálhatták maguknak erkölcsi természetű kérdésekben az állam feletti kontroll gyakorlását. Erkölcsi ügyek esetében ezért nehezebb volt megtalálni az érdekérvényesítés útját, a konfliktushelyzetek ezen a téren erősebben mutatkoztak.
      Ezért azt feltételezhetjük, hogy míg a vallási közösségek intézményi (működési) területén jobb érdekérvényesítési pozíció jöhetett létre, addig az erkölcsi természetű ügyekben ez korlátozott módon működött az állammal szemben.
      Összességében megállapítható, hogy a rendszerváltozás valóban új alapokra helyzete az állam és a vallási közösségek kapcsolatát, de azt nem tette zökkenőmentessé. Új problémák keletkeztek, illetve törtek utat maguknak, melyek megoldása természetszerűleg nem volt egyszerű feladat. Sőt azt lehet mondani, hogy ezek időnként újragenerálódnak és a problémákra új válaszokat keresnek mind az állam, mind a vallási közösségek oldaláról.

      Lábjegyzet:

      1. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in: Magyar Kisebbség http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés: 2014. 11. 12.)

    76. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.08

      Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusa

      Érdemes időről-időre áttekinteni azt, hogy a különböző államberendezkedések milyen karakterisztikus jegyekkel viszonyulnak a vallási közösségekhez. A következő három írásomban ezzel kapcsolatos általános megállapításokat fogok tenni.

      Első lépésben a vallási csoportok és az állam kapcsolatának három fő típusát érdemes áttekinteni:

      1. A vallásokat tiltó, szigorúan ellenőrző, vagy korlátozó típusú államok;
      2. A világnézetileg elkötelezett államok, ahol kizárólag egy uralkodó vallási csoport működhet szabadon, a többi csoport korlátozottan vagy egyáltalán nem;
      3. A világnézetileg semleges állam.

      Az első típus esetében az állam a vallási csoportokban veszélyt lát. Ezek a típusú államok általában diktatórikus keretek között működnek. A diktatúra logikájából következik, hogy az állam igyekszik az élet minden területére kiterjeszteni befolyását, ellenőrzését, így nem tűrheti el, hogy a társadalomra más – az uralkodó eszmén kívüli – nézetek is befolyást gyakorolhasson. Emellett természetesen ideológiai alapon is támadják a vallást.
      A második esetben azt láthatjuk, hogy az állam és az uralkodó vallás szinte összefonódik. Megfigyelhető, hogy az állami szabályzók a vallási törvényeknek alávetve működnek. Így a vallási törvényekkel ellentétes világi jogalkotás kizárt. Ezen típusú államokra a legjobb példa Irán. Itt 1979-ben iszlám forradalom zajlott, melynek következtében új alkotmányt fogadtak el. Ebben az iszlám államvallásként került definiálásra, mely „Az alkotmány II. fejezet 12. cikke szerint állandó és megváltoztathatatlan.”1. Ebből következően „minden jog az iszlám standardokon, a sharīca normáin alapul. Ami azzal össze nem egyeztethető az érvénytelen.”2.
      A harmadik típus a világnézetileg semleges államok. Itt a vallási csoportok a törvényes keretek között szabadon működhetnek. Ebben az esetben az állam és a vallási csoportok között a „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”3. Azaz az állam és a vallási csoportok következetesen szétválva tevékenykednek, de viszonyaikat szerződéses együttműködéssel szabályozzák.
      E három viszonyulás azonban nem független az államberendezkedéstől, ezért érdemes konkrétan is vizsgálni az egyes viszonyrendszereket.

      Lábjegyzet:

      1. Juhos Anna: Emberi jogok Iránban https://btk.ppke.hu/uploads/articles/6414/file/juhosanna.pdf (letöltés: 2013. május 23.) 6-7 old.
      2. Uo. 6-7 old.
      3. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.

    77. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.08

      Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A szocialista-kommunista államok viszonya a vallási közösségekhez és az vallási közösségek viszonya a szocialista-kommunista államokhoz

      A szocialista-kommunista államok vallási közösségekhez való viszonyukat a saját ideológiájuk mentén határozták meg. Bár „a kommunista kormányok már Lenintől kezdve (…) megkülönböztették a pártok ideológiáját, amelynek alapvető jellegzetessége a marxi dialektikus materializmuson alapuló ateizmus, míg a párt által vallott államnak semlegességet kell tanúsítani a polgárok vallási meggyőződésével szemben.”1. Elméletben tehát az állam a vallással szemben toleráns. Ezzel szemben a pártideológia részéről markáns vallásellenesség fogalmazódott meg. Az ideológia véleménye alapján – a lenini elveket átvéve – „a marxizmus (…) minden mai vallás és egyház, mindennemű vallási szervezet mindenkor a burzsoá reakció szerve, amely a kizsákmányolás védelmére és a munkásosztály elkábítására szolgál”2. elvet vallották, mely nehezen volt összeegyeztethető az állam semlegességi politikájával. A gyakorlat azt mutatta, hogy a párt ideológiáját és célját a vallás megszüntetésére az államszervezet adta eszközök maximálisan felhasználásával is próbálták megvalósítani. Ennek eklatáns példája Albánia, mely állami szinten „1967-ben a világ első ateista államává”3. nyilvánította magát.
      Ezzel párhuzamosan a kommunista államok erős vallásellenes intézkedéseket tettek. A korszakban a vallásüldözés különböző módokon jelentkezett ugyan, azonban konstans módon a rendszer bukásáig jelen volt. (Sőt a ma is létező szocialista országokban jelenleg is jelen van.) Megállapítható tehát, hogy „valójában – minden ’puhulás’ közepette – az emberi jogok megnyirbálása és az egyház elnyomása az utolsó pillanatig tartott”4.
      Az állam kapcsolata a vallási közösségekkel e keretrendszer mentén alakult.
      A kommunista államok retorikája a vallási közösségekkel ugyanakkor folyamatosan változott, főként a Katolikus Egyház által szorgalmazott párbeszéd politikájának köszönhetően. Ennek a politikának azonban az Egyház részéről is és a kommunista államok részéről is más-más célja volt. Míg a kommunista állam egyfajta nemzetközi szalonképességet remélt a Katolikus Egyházzal való dialógus fenntartásában, addig a Katolikus Egyház a részegyházak működési feltételeinek jobbítását remélte.
      Ugyan a vallási közösségek gyanakvással, sőt erős kommunista ellenszenvvel rendelkeztek (ez az ellenszenv például a Katolikus Egyház, vagy az ortodox egyházak esetében is jól kimutatható), azonban ez a helyzet fokozatosan változott. A vallási közösségek igyekeztek a túlélésük és híveik érdekében kompromisszumokat kötni, azonban ez nem azt jelentette, hogy a rendszer kiszolgálóivá váltak volna.
      Ha a Katolikus Egyház esetét nézzük, azt mondhatjuk, hogy az Egyház a teológia szemüvegén keresztül hangsúlyozza a dialógus fontosságát, mely aztán a szocialista-kommunista államokkal való kapcsolatra is jellemző lett. Ennek kiinduló pontja az „őszinte és okos párbeszéd,”5. valamint az egymás iránti kölcsönös tisztelet megadása. Ugyanakkor ismét szükséges hangsúlyozni, hogy a „dialógus sohasem jelentheti a megalkuvást, a keresztény önazonosság feladását, a nézetek összemosását.”6. A dialógus keresése tehát teológiai értelemben is kötelezte az Egyházat, amellett, hogy az adott ideológia alatt élő millió katolikus védelme érdekében is szükségesnek mutatkozott.
      Összességében elmondható, hogy a szocialista-kommunista államok és a vallási közösségek, illetve a vallási közösségek és az állam kapcsolatára két alapvető vonás volt jellemző. Az állam célja a vallási közösségek társadalomban betöltött szerepének minél erőteljesebb korlátozása, ugyanakkor például a Katolikus Egyházzal folytatott párbeszéd révén a demokratikus világ felé szalonképességének megőrzése volt. A vallási közösségek oldaláról pedig a párbeszéd kezdeményezése, fenntartása annak érdekében, hogy tevékenységüket minél teljesebben és szabadabban gyakorolhassák.

      Lábjegyzet:

      1. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 102. old.
      2. Horváth Attila: A vallásszabadság korlátozása és az egyházak üldözése Magyarországon a szovjet típusú diktatúra idején. in.: Polgári Szemle 2010. március 1-2 szám.
      3. Gárdonyi M: Túlélés – együttműködés –ellenállás. (in: Felekezetek, egyházpolitika, identitás. szerk: Balogh Margit – Szarka László) Kossuth Kiadó, Budapest. 2008. 150. old.
      4. Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis éltünk, Egyházüldözés 1945-1990. Szent István Társulat, Budapest. 2005. 196-197. old.
      5. Gaudium et Spes 21. in.: Az egyház társadalmi tanítása dokumentumok (szerk.: Tomka Miklós és Goják János) Szent István Társulat, Budapest. 212. old.
      6. Szabó Ferenc SJ: A Vatikán keleti politikája közelről az Ostpolitik színe és visszája. L’Harmattan Kiadó, Budapest. 2012. 301. old.

    78. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.08

      Különböző államrendszerek viszonya a vallási közösségekhez – A demokratikus államok viszonya a vallási közösségekhez és a vallási közösségek viszonya az államhoz.

      A demokratikus ideológiai alapon álló államok és a vallási közösségek közötti viszony esetében első megállapításunk az lehet, hogy a demokratikus állam a vallási közösségekkel külön nem foglalkozik. Ez abból következik, hogy a demokratikus államok általában önmagukat világnézetileg semleges államokként definiálják. A semlegesség fogalma elsősorban arra terjed ki, hogy nem tesz különbséget a vallási csoportok között. Fő szabályként az az általános elv érvényesül, hogy amennyiben az állam által elfogadott törvényes feltételeknek megfelel egy vallási közösség, akkor szabadon működhet. Ez az elv minden vallási csoportra érvényes.
      Van még egy fontos vetülete a semlegességnek. Ez pedig az, hogy az állam semmilyen formában nem szólhat bele a vallási csoportok belső ügyeibe. Azaz a belső szabályzók, jogrendek tekintetében a vallási közösségek önállóak. Ez az elv azért fontos, mert egy olyan fejlődési fokot jelent az állam részéről, ahol az állam saját területén elismer más jogrendet. Ez azt is jelenti, hogy „az állam az elválasztási törvények óta nem tartja magát illetékesnek az ember szakrális élete fölött, vagyis a két jogi vertikum ’elmegy’ egymás mellett.’”1.
      Továbbá nem foglalhat állást hitéleti kérdésekben sem, így egy adott vallási csoport tanítását sem bírálhatja.
      A demokratikus ideológiát valló államok ugyan a semlegesség követelményét igyekeznek szem előtt tartani, de nem viszonyulnak egységesen a kérdéshez. A szakirodalom általában négy modellt említ meg.

      1. Az államegyházi modell esetén olyan, a történelem során kialakult vallás-állam szimbiózisról beszélhetünk, ahol hagyományosan egy vallási közösség működhetett. Ezen belül két típust különböztethetünk meg.
      a) Egyrészt a protestáns egyházak által dominánsan uralt államok, melyek esetén azt láthatjuk, hogy az egyház vezetője egyben az adott állam vezetője is. (például Anglia esetében az uralkodó egyben az anglikán egyház feje is.)
      b) A másik pedig az ortodox keresztény többségű államok esete. Ebben az esetben ugyan az állam és az egyház vezető tisztsége különválik, de mégis szoros együttműködést feltételez.

      Közös jellemző, hogy a vallást a nemzeti szuverenitás egyik kifejezőjeként értelmezték.

      2. A radikális elválasztási modellnek szintén két típusa létezik.
      a) Az első az Amerikai Egyesült Államokban kialakult modell. Itt ugyan radikális semlegességről beszélhetünk, melynek hagyományos vonulata alapján – amely ma már oldódott formában jelentkezik – az állam semmiféle támogatásban nem részesítheti a vallási közösségeket, azonban e szemlélet mögött a pluralizmus elve húzódik meg. Azaz az állam nem emel ki egyetlen vallási közösséget sem, mindenkivel egyenlő távolságot tart.
      b) Ezzel szemben Franciaországban nem a pluralizmus, hanem a Katolikus Egyház ellenesség váltotta ki a radikális elválasztás kimondását, mely alapján igyekeztek a vallást a magánszféra keretei közé szorítani. Ez azonban fokozatosan oldódott, és ma már együttműködés jellemzi a Katolikus Egyház és az állam viszonyát. Ebben a típusú felfogásban azonban megjelenik az a veszély, hogy az állam nem semleges, hanem közömbös lesz a vallással, így az Egyházzal is.

      3. A harmadik modell az együttműködő elválasztás modellje. Ennek a modellnek a jellemző vonása a szerződéses viszonyban rendezett együttműködés. „Ezek a szerződések meghatározzák az együttműködés formáit és tartalmát, melynek kiinduló alapelve a két fél (a szerződő felek) autonómiájának kölcsönös elismerése.”2.

      4. Végül a negyedik modell a kapcsolódó modell, mely főként német nyelvterületen jellemző. Ez tulajdonképpen a semleges és együttműködő modell sajátos keveréke. Ebben az esetben arról van szó, hogy míg az együttműködő modell főként a katolikus többségű országok esetében működhet, addig a német területen nem csak egy egyházzal tartják szükségesnek az együttműködés kialakítását, hanem a protestáns közösségekkel is. Ezért az állam alapvetően támogató, de ugyanakkor igyekszik egyenlő távolságot is tartani az egyes egyházakkal, felekezetekkel szemben. A nemzetközi jog a semlegesség és a be nem avatkozás elvét tette magáévá.

      A négy modell rövid áttekintése után azt az általános következtetést vonhatjuk le, hogy a demokratikus ideológia alapján álló államok túlnyomó részben a vallási közösségekkel a semlegesség politikáját folytatják. Ez különböző gyakorlati módokon jelenik meg. A semlegesség ugyanakkor – mint azt láthattuk – valamilyen szintű kooperációt is feltételez, melyet általában szerződéses viszonyban rendeznek.
      A szerződéses viszony esetén külön ki kell emelnünk a Katolikus Egyház helyzetét. Különbséget kell tenni egyrészről a helyi vallási közösségek, így a Katolikus Egyház részegyházaival történő megállapodások, szerződések, másrészről, az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések között.
      A helyi vallási közösségekkel, így a helyi katolikus részegyházakkal kötött megállapodások, szerződések jogi ereje gyengébb, mint az Egyházzal, mint állammal kötött szerződések. Ugyanis az Egyház, mint állam „és az államok mint nemzetközi tárgyaló felek, (amennyiben) egymás közötti megállapodással létrehozzák az illető szerződő országra érvényes konkordatárius joganyagot (akkor) Ebben (…), szerződéses jog formájában alakítják ki az egyes országok területére érvényes helyi állam – katolikus egyház viszonyokat.”3. Ez viszont már Egyház specifikus jellemzővel rendelkezik, hiszen az adott állam jogrendjébe, mint nemzetközi szerződés beépül az Egyházzal, mint állammal kötött szerződés, így ez már olyan kötelezettséget is jelent, melyet az adott állam nem hagyhat figyelmen kívül. Ezért az adott részegyházak mintegy sajátos nemzetközi jogi védelmet is kapnak tevékenységük folytatásához.
      Az előzőekben láttuk, hogy a demokratikus állam, bár semleges módon viszonyul a vallási közösségekhez, mégis viszonyukban a szerződéses „kooperációs, az egyházat támogató modell érvényesül.”4. Ez a kooperáció általában meghatározott területekre terjed ki, például szociális tevékenységre, oktatási feladatok ellátására. Ezekben az esetekben egy vallási közösség az államtól feladatokat vesz át. Ezen feladatok ellátását túlnyomórészt szerződéses együttműködéssel szabályozzák. Ugyanakkor az átvett feladatok esetén az adott állami törvények ugyanúgy vonatkoznak a vallási közösségekre is. Azonban – mint láttuk – az állam az egyes vallási közösségek sajátos hitéleti küldetéséről semmilyen formában nem foglalhat állást. Ez azt is feltételezi, hogy a vallási közösségek sajátos hitéleti és társadalmi küldetését az általuk fenntartott intézményeikbe beépíthetik.

      Lábjegyzet:

      1. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 105.old.
      2. Varga Attila: Állam és egyház viszonyrendszerének elemzése. in.: http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/index.php?action=cimek&cikk=m000423.html (letöltés ideje: 2014. 11. 19.)
      3. Rónay Miklós: Állam, Egyház, politikatudomány. in.: Politikatudományi Szemle XVII/2. 107.old.
      4. Schmidt Péter: A helyi önkormányzati rendszer (in.: Alkotmánytan. szerk.: Kukorelli István) Osiris Kiadó, Bp. 2001. 142. old.

    79. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.09

      A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – előzmények rövid áttekintése

      A katolikus oktatás elmúlt huszonöt évének elemzése szerteágazó feladat. Ugyan lehet egyszerűen csak az intézményrendszer átalakulásáról, változásáról, bővüléséről beszélni, azonban meglátásom szerint a téma ennél jóval komplexebb. Nem lehet ugyanis önmagában értelmezni a katolikus oktatási intézményrendszer elmúlt huszonöt évének fejlődését anélkül, hogy azt ne helyeznénk el Magyarország XX. századi történelmében, valamint ne beszélnénk az állam és az egyház rendszerváltozást követő kapcsolatáról.
      A történelem síkján azért is fontos elhelyezni e kérdést, mert a katolikus oktatás (de általában véve a felekezeti oktatás is) a XX. században a társadalom és a politika részéről érzékeny területté vált, mely erősen befolyásolta és befolyásolja a mai napig az oktatáspolitikát.
      A rendszerváltozást követően az egyház és az állam kapcsolatát pedig az azt szabályzó jogszabályok oldaláról érdemes megközelíteni. Ennek legfontosabb eleme a lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény volt, melyet paradox módon még a rendszerváltozás előtti utolsó parlament fogadott el. Ez a jogszabály a mai napig érezteti hatását. A jogszabály ugyan az állam és az egyház kapcsolatát a kulturális, oktatási, szociális területen történő együttműködés területén megfelelő szintre emelte, de mégsem vállhatott a kapcsolat kiegyensúlyozottá. A kiegyensúlyozatlanság két fő okra vezethető vissza. Egyrészről az egyház részéről a túlvállalás, másrészt az állam oldaláról a hosszú távú finanszírozás megoldásának hiánya volt tapasztalható.
      A túlvállalás kérdése a történelmi előzményekre vezethető vissza. Az 1948. előtti időszakban a felekezetek, így a katolikus egyház által fenntartott intézmények is, megkerülhetetlen szereplői voltak az oktatásnak. Míg az „államosítást megelőzően Magyarországon az összes oktatási intézmény közel 53 %-a egyházi fenntartású volt, sőt ha leszámítjuk az óvodákat és a felsőoktatási intézményeket, úgy ez az arány megközelítette a 60 %-ot !”1 Melyből több mint háromezer oktatási intézményt a katolikus egyház tartott fenn, addig ez a helyzet 1945. és 1950. között alapjaiban változott meg. A kommunista hatalomátvételt követően jogszabályi és adminisztratív eszközökkel lényegében a katolikus (de mondhatnám a felekezeti) oktatás Magyarországon ellehetetlenült. 1950-től már csak nyolc katolikus gimnázium és négy szerzetesrend kaphatott működési engedélyt. Az anyagi és ingatlanvagyontól való megfosztás magával hozta, hogy a katolikus egyház a hagyományosan betöltött oktatási feladataik egészen a rendszerváltozásig korlátozottan, illetve egyáltalán nem tudta gyakorolni.
      Ezen előzmények ismeretében érthető, hogy a rendszerváltozáskor és az azt követő időszakban, sőt a mai napig is érezhetően a katolikus (de mondhatnánk más felekezeteket is) értelmiség részéről az egyházi oktatás minél szélesebb körű újraindítására, bővítésére. Ehhez hozzájárul a megmaradt egyházi intézmények köré kialakult társadalmi nimbusz is, melyről Lukács László 1994-es írásában így nyilatkozott: „A nyolc iskola jól vizsgázott, minden hibája ellenére. Vállalták a feszültségeket és szintézist teremtettek belőlük. Adták a papi és szerzetesi utánpótlás felét, s fölneveltek egy olyan keresztény értelmiségi réteget is, amely ma megjelenhetett a közéletben.”2

      Lábjegyzet:

      1. Fedor Tibor: Tájékoztató a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről in.: http://misc.kim.gov.hu/binary/6372_ingatl_rend_kek.pdf#page=21&zoom=auto,0,634
      2. Lukács László: Ki nevel és mire? Vigilia 1994. évi 4. 241. old.

    80. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.09

      A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – a kezdeti lépések

      1989-ben a Németh Miklós vezette kormányzat a felekezeti oktatás szélesítésének társadalmi törekvéseihez pozitívan állt hozzá, és engedélyezett egyházi, felekezeti oktatási intézmények újraindítását, sőt ehhez visszaadott volt egyházi, felekezeti ingatlanokat is. Ugyanakkor mégsem lehet azt mondanunk, hogy ez koncepcionális módon valósult meg. Kis túlzással úgy is fogalmazhatnánk, „aki mert, az nyert” alapon lehetett újraindítani egyházi, felekezeti intézményeket. Tipikus példa erre a Fasori Evangélikus Gimnázium újraindulása. Értelmiségi csoport lobby tevékenysége nyomán a kormányzat visszaadta az egykor elkobzott épületet, és 1989-ben engedélyezte az evangélikus felekezet számára az oktatás újrakezdését. Sőt az országos tanévnyitó ünnepséget, melyen Glatz Ferenc miniszter nyitott meg, szintén ezen intézményben tartották.
      A „spontán” meginduló visszaigénylések azonban már ebben az időszakban is feszültségeket generáltak, hiszen ezen volt ingatlanokban ekkor már évtizedek óta más, többnyire oktatási, intézmények működtek. Így a volt és a jelen között kellett igazságot tenni, úgy, hogy ennek jogi alapjai nem voltak tisztázva.
      Tovább bonyolította a kérdése, hogy még a szabad választások előtt elfogadták az 1990. évi IV. törvényt mely az egyházi intézmények újraindulásának további lökést adott, és hivatalosan is szabaddá tette az egyház, felekezetek számára többek között az oktatási intézmények alapítását. A törvény 17§ (1) pontja erről így rendelkezett: „az egyházi jogi személy elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.”1
      Azonban a jogszabályban a jogalkotó alapvetően a vallási közösségek finanszírozási kérdéseibe nem akart beleszólni, ott tőlük maximális önállóságot várt el. Ebbe természetesen az egyházi, felekezeti oktatási infrastruktúra fenntartása is beletartozott. A gazdasági és pénzügyi önállóság megteremtésének elvével önmagában nem lett volna probléma, sőt támogatható lett volna, ha nincsenek történelmi előzmények, melyeket a jogalkotó figyelmen kívül hagyott. Ugyanis a jogszabály ezen paragrafusai a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségeket, így a Magyar Katolikus Egyházat is, hátrányos helyzetbe hozta, hiszen ezen vallási közösségek vagyonát, gazdasági alapjait, mint arról korábban volt szó, a szocialista rendszer szétzúzta. Így meglehetősen ambivalens helyzetet teremtett e törvény. Úgy várta el a jogszabály az önállóságot és a meglévő intézményhálózat működtetését, bővítését, hogy a „miből” kérdésre, vagyis a gazdasági alapokról nem rendelkezett. Azaz figyelmen kívül hagyta, az akkori reális helyzetet, hogy ezen közösségeknek a gazdasági alapjukat gyakorlatilag a nulláról kellett újra felépíteniük. Így bár jogilag az egyházak, felekezetek teljes szabadságot kaptak – mely alapvetően örvendetes és fontos jogállami lépés volt –, de e passzusok miatt a hazánkban nagy múltra visszatekintő vallási közösségek, így a Magyar Katolikus Egyház is, a gyakorlatban ezzel nehezen tudtak élni, mivel nem rendezte az elvett gazdasági potenciállal kapcsolatos helyzetet.

      Lábjegyzet:

      1. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény. In. 1000. év törvényei. Complex Kiadó. http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8660 (Utolsó letöltés: 2014. 06. 15.)

    81. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.09

      A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az újraindulás problémái

      Az egyházi oktatás újraindítása a rendszerváltozást követően társadalmi és politikai igényként is megjelent, sőt a rendszerváltozást követő első szabadon választott parlament többségének egyik legfontosabb társadalompolitikai tevékenységeként az egyház és a felekezetek oktatás helyzetének rendezést tekintette. Ezért volt lényeges, hogy az Országgyűlés által elfogadott a volt egyházi ingatlanok rendezéséről szóló 1991. évi XXXII. törvény 2§-a az egyházi ingatlanok visszaigénylésének feltételét úgy határozta meg, hogy azokat csak konkrét funkció betöltése esetén vehetők igénybe. Azaz az egyház (de a többi felekezet is) nem alanyi jogú vagyoni kárpótlást, hanem konkrét társadalompolitikai feladattal együtt járó ingatlan visszaadást kapott. A katolikus egyház (de a többi felekezet sem) erre a feladatra nem volt felkészülve. Korzenszky Richárd ezt így fogalmazta meg: „a törvény nem elsősorban tulajdonhoz akarja jutatni az egyházakat, hanem konkrét funkcióvállalás esetén kaphatják vissza egykori épületeiket vagy csereingatlant a régi épületért. Ez a törvény az iskola-ügyet kényszerpályára terelte. (…) Az egyházi vezetők, akik az ingatlan visszaigényléséért felelősek, nem tudtak mást tenni, mint mindent visszakérték, ami egykor egyházuk tulajdonában volt. (…) A közvélemény előtt az egyházak olyan mértékű iskolaindítási szándéka jelent meg, amelyben a mai pillanatnyi lehetőségek és a vágyak között kicsi a feszültség.”1
      Ezt a kényszerpályát a hívek is erősítették azzal, hogy a rendszerváltozás lelkesedésével az állami oktatás mellett egy erős „egyházias” iskolarendszert képzeltek el, ahová majd a vallásos szülök gyermekeiket járatni tudják. Ezzel kapcsolatosan ugyan elismeri, hogy „Többen vannak, akik szeretnék egyházi iskolába járatni gyermekeiket, mint ahány tanulót ezek az iskolák be tudnának fogadni. De vajon szabad-e új iskolákat indítani?”2A probléma ott jelentkezett, hogy a tulajdonhoz való juttatással magának az intézmények személyi és tárgyi feltételeinek anyagi biztosításáról, annak függetlenségéről a jogszabály nem szólt. Ugyan ezzel kapcsolatosan volt elvben – és itt ismét érdemes elővenni az 1990. évi IV. törvény erre vonatkozó részét – egy törvényi szabályozás, mely szerint az „állam az egyházi jogi személy nevelési-oktatási, szociális és egészségügyi, sport, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményei működéséhez – külön törvény rendelkezései szerint – normatív módon meghatározott, a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást nyújt, illetőleg a támogatás az ilyen ellátásokra elkülönített pénzeszközökből”3fedezi. Ez azonban az egyházi intézmények személyi és tárgyi feltételeinek finanszírozásának kérdését csupán elvi síkon rendezte, azzal, hogy a konkrét finanszírozás kérdést külön törvényi szabályozás hatáskörébe utalta. A külön törvény általában a mindenkori költségvetési törvény volt. Így akarva-akaratlanul a ’90-es évek elejétől kezdődően a katolikus egyház financiálisan továbbra is az állam pénzügyi „kegyére” volt utalva. Dr. Szilágyi Bernadett ezt így fogalmazta meg: „Az államtól kapott konkrét támogatásokat a költségvetési törvényekben a költségvetési alkuk nyomán kialakult előirányzatok tartalmazták”4Így hiába kaphatta vissza ingatlanait az egyház, ha annak működtetéséhez az állam forrásait kellett használni.
      Persze a finanszírozási „kegy” kérdése ennél összetettebb probléma, mert az állam – mint arra korábban utaltam – az egyházat (és általában a felekezeteket) közszolgálati feladat ellátására kérte. Azaz nem csak azt egyházi hívek által, hanem az állam oldaláról is „elvárták” az egyházi oktatás szélesebb körű megjelenését.
      Így az egyház a ’90-es évek közepére az óvodától az egyetemig úgy vált egyre nagyobb iskolafenntartóvá, hogy ahhoz a feltételek nem voltak adottak. A feltételek közül ugyanis nem csak a finanszírozási, hanem a humán oldalról is problémák jelentkeztek. A hívők oldaláról gyakran érte ezen időszakban az egyházi oktatást az a vád, hogy az adott nevelői testület nem keresztény szemlélettel végzi munkáját. Ennek oka pontosan oda vezethető vissza, hogy az egyház nem rendelkezett olyan mennyiségű és megfelelő képzettségű szakemberrel, akikkel a megnövekedett oktatási hálózatot el tudták volna látni. Így a vallásos szülök részéről nem egy esetben csalódást jelentett az egyházi iskola.
      Visszatérve az egyházi oktatás finanszírozásának problematikájára, szükséges beszélnünk arról, hogy a ’90-es évek közepére egyre nyilvánvalóbbá vált a kialakult finanszírozási rendszer nem tartható. Az okok között egyértelműen szerepel a közoktatás rendszerét szabályozó 1993. évi LXXIX törvényből adódó következmények. Ennek a jogszabálynak az értelmében az állam mellet az önkormányzatok is iskolafenntartókká váltak, sőt abban egyre fontosabb szerepet töltöttek be. Gyakorlatilag a ’90-es évek közepére az óvodától a középiskoláig az önkormányzatok lettek a legnagyobb intézményfenntartók. Az önkormányzatok az oktatási intézmények finanszírozására az államtól normatíva formájában megkapták a forrásokat, hasonlóan az egyházi fenntartású intézményekhez. Tomka Miklós állapította meg, hogy „a magyar jogszemlélet értékes terméke az intézmények finanszírozásának az ellátottak létszámához mért megoldása, ami a fenntartó jellegétől függetlenül egyenlő elbánást ígér.”5 Azonban ez a helyzet a ’90-es évek közepétől fokozatosan megváltozott azzal, hogy az állam az önkormányzati oktatás finanszírozását megváltoztatta. Tomka szerint így az előbb említett elv „sérült, amikor az állam az oktatás finanszírozásának egy részét az önkormányzatokra hárította, az egyházakat viszont kizárta az önkormányzatok által támogatható szervezetek köréből”6 A vallási csoportok, így az egyház által fenntartott intézmények finanszírozása ennek következtében felborult, aminek hatására sérült az ezen intézményekben járó diákok, hallgatók egyenlősége. Ezt az Alkotmánybíróság 22/1997. határozata is kimondta, és kiegészítő állami támogatást írt elő, mely az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeiről szóló 1997. évi CXXIV. törvény 6§-ban is bekerült. Emellett fontos megemlíteni az úgynevezett Vatikáni megállapodás finanszírozási hatását is. A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között megkötött „A Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” szóló 1997. június 20-án aláírt megállapodás szintén tartalmazza az oktatásfinanszírozással kapcsolatos problémák rendezését, így rendelkezik az állami kiegészítő normatíváról is. Ezt a finanszírozási módot azonban egyes önkormányzatok sérelmesnek tartották, mondván, míg nekik saját forrásból kellett kigazdálkodni az oktatás finanszírozásának rájuk eső részét, addig a vallási csoportok által fenntartott oktatási intézmények mindenképpen megkapták az államtól az úgynevezett kiegészítő támogatást. Ezzel kapcsolatosan pl. Polónyi István által publikált „Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság” című tanulmányában kifejtette, az állam által a vallási csoportok részére a fenntartott oktatási intézményeikhez adott kiegészítő támogatás aggályos tekintettel arra, hogy „a helyi önkormányzatok normatív hozzájárulásával és támogatásaival azonos jogcímeken és feltételek mellett állami támogatást kapnak miközben sem az állami és önkormányzati, sem a többi nem állami, nem önkormányzati intézmény nem kap ilyet. Ők kénytelenek a saját forrásaikból hozzájárulni intézményeik működéséhez.” Így véleménye szerint ez „a közoktatás finanszírozásának egész rendszerét szétzilálhatja.”7 Ezzel szemben Platthy Iván nyugalmazott címzetes államtitkár egy cikkben ugyanerről a témáról azt nyilatkozta: „Az állam nem különböztetheti meg polgárait hitük alapján. Ezért kapják meg az egyházi iskolák az önkormányzati iskoláknak járó állami normatívát is.”8A finanszírozás körüli vita azonban újra-és újra fellángolt, fellángol.
      Így azt kell megállapítani, hogy az egyházi oktatásfinanszírozás ügye időről-időre a viták kereszttüzébe került. Az úgynevezett jobboldali kormányok időszakában az ball-liberális ellenzék, fordított időszakban a konzervatív ellenzék is a finanszírozás „igazságtalan” módját támadta. „Az igazságtalan” finanszírozást azonban a két oldal máshogy értelmezte. Míg a konzervatív pártok az egyenlőség elve alapján szükségesnek tartották a kiegészítő állami normatíva fenntartását, addig a ball-liberális oldal az egyház részéről is erőfeszítéseket várt.

      Lábjegyzet:

      1. Korzenszky Richárt: Szünet nélkül – Egyházról, iskoláról. Bencés Apátság, Tihany. 2000. 134. old.
      2. Korzenszky Richárd: Egyház és iskola. in: Vigilia 1997. 6. sz.
      3. A lelkiismereti és vallásszabadságról valamint az egyházakról szóló 1990. IV. törvény 19§ (1). in.: 1000. év törvényei. COMPLEX Kiadó http://www.1000ev.hu/index.php?a=3&param=8660
      4. Dr. Szilágyi Bernadett: „Az egyházak finanszírozásának kérdései”. phd. értekezés Debrecen, 2013. 83. old.
      5. Tomka Miklós: Egyházak és oktatás. (in: Educatio 2005/III) 499. old.
      6. Uo. 499. old.
      7. Polónyi István: Az egyházi közoktatás néhány oktatásgazdasági sajátosság. . (in: Educatio 2005/III) 609. old.
      8. Szilvay Gergely: Miért jár „állami támogatás” az egyházaknak? (in.: Magyar Kurir http://www.magyarkurir.hu/hirek/miert-jar-allami-tamogatas-az-egyhazaknak, 2013. május 21. )

    82. Lugosi-Szabó Gergely Lugosi-Szabó Gergely 2015.09.09

      A katolikus oktatás elmúlt huszonöt éve – az egyházi, felekezeti oktatási intézményhálózat bővülése

      Az egyházi oktatási intézményhálózat folyamatosan bővült a ’90-es évektől kezdődően. Ez a tendencia az ezredforduló után sem állt meg, így 2006-ban már 191 katolikus oktatási intézmény volt Magyarországon. (Csak emlékeztetőül a rendszerváltozást megelőzően összesen nyolc katolikus oktatási intézmény volt hazánkban). A növekedés indokolt volt, hiszen az ingatlan visszaadás folyamata csupán 2011. évben zárult le. Ekkortól záródott hivatalosan az az időszak mikor az egyház visszakapta, vagy járadék formájába átváltotta korábban elkobzott vagyonát. Ezen ingatlan visszaadások során „Az egyházak összesen több mint 8.000 igényt terjesztettek elő. A beterjesztett igények számát figyelembe véve azok 51%-a a Magyar Katolikus Egyházhoz,37%-a Magyar Református Egyházhoz, 7%-a a Magyar Evangélikus Egyházhoz, 4%-a a zsidó felekezetekhez, 1%-a a kisebb egyházakhoz kötődött.”1
      A folyamat lezárásával párhuzamosan az állam a rendszerváltozást követően kialakult közoktatási rendszert alapjaiban írta újra. 2012-től kezdve az állam lényegében visszavette az önkormányzatoktól az iskolák működtetésének jogát. Ezzel párhuzamosan az egyháznak illetve a különböző felekezetek részére lehetőséget adott, hogy korábbi önkormányzati iskolákat átvegyenek. Ezzel lényegében az egyházi iskolák megjelenésének egy új hulláma kezdődött meg. Meg kell jegyezni, hogy ezen új struktúrában is az egyház (a többi felekezetekhez hasonlóan) közfeladatot vett át az államtól. Ezért az állam az egyháznak normatívát fizet. A jelen rendszerben a katolikus egyház 271 oktatási intézményt tart fent. A nagy kérdés az, hogy az előzmények fényében hosszútávon tartóssá tud-e válni ezen rendszer. Az egyház oktatásfinanszírozása ugyanis továbbra sem rendezett megnyugtatóan. Az egyháznak továbbra sincs olyan gazdasági potenciája, hogy az állam nélkül ezt a megnövekedett számú intézményrendszert finanszírozni tudja. Azaz az egyház az intézményfenntartás tekintetében a ’90-es években kialakult gyakorlatnak megfelelően továbbra is az állam „kegyére” van utalva.

      Lábjegyzet:

      Az egyházi ingatlanrendezés 20 éve 1991–2011. (szerk: dr. Fedor Tibor) Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Egyházi, Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság, 2012. 40. old.

    83. Márton Demeter Márton Demeter 2015.10.15

      Rigó Mihály írta:

      Megjelent egy interjú:
      http://mno.hu/hetvegimagazin/lanyi-andras-ujrakezdodhet-a-vizlepcsovita-1308192
      “Lányi András: Újrakezdődhet a vízlépcsővita”

      A megszólaló, a nyilatkozó véleményét a cikk alapján elemezve bárki eldöntheti, hogy annak mely része melyik létező párt, vagy álcivil szervezet véleményével azonos.
      Ezek után eldönthető az, hogy a nyilatkozó inkább politikus vagy “zöld”.
      Ezek után a megállapításait is így kell kezelni.

    84. Márton Demeter Márton Demeter 2015.10.15

      Rigó Mihály írta:

      Megjelent egy interjú:
      http://mno.hu/hetvegimagazin/lanyi-andras-ujrakezdodhet-a-vizlepcsovita-1308192
      “Lányi András: Újrakezdődhet a vízlépcsővita”

      A megszólaló, a nyilatkozó véleményét a cikk alapján elemezve bárki eldöntheti, hogy annak mely része melyik létező párt, vagy álcivil szervezet véleményével azonos.
      Ezek után eldönthető az, hogy a nyilatkozó inkább politikus vagy “zöld”.
      Ezek után a megállapításait is így kell kezelni.

    85. dr Bratán Mária dr Bratán Mária 2015.10.26

      A magyar Vizügyi Szolgálat minden tagja egész munkásságát ennek a célnak a szolgálatába állitotta és a jövőben is ezért tesz erőfeszitéseket.

    86. Rigó Mihály Rigó Mihály 2015.11.13

      Mi az oka annak, hogy a Pápa csak mosolyog a magyar meghívásokon, miközben
      Magyarország élharcosa a keresztény értékrend szerint életnek és mellékesen az idén nevezetes évforduló is van?

    87. dr. Brodszky Ildikó dr. Brodszky Ildikó 2015.12.06

      december 14. hétfő, nem 15.

      • Demeter Márton Demeter Márton 2015.12.06

        köszönjük szépen, javítva!

    88. Dr.Leitner Judit Dr.Leitner Judit 2015.12.16

      Sajnos ,mindig megkésve kapom az értesitéseket. Sívesen mennék érdekelnek a témák,de nem jön időben a meghívás.
      Segítségüket előre is köszönöm,tisztelettel Leitner Judit

      • Demeter Márton Demeter Márton 2016.02.16

        Köszönjük szépen, igyekezni fogunk, hogy a meghívók időben odaérjenek minden kedves címzetthez!

    89. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.03.02

      Nagy Boldizsár egyetemi docens úr az előadások 18:50 perce körül kijelenti, állítja: “Nincsenek nemzetek!, Nem léteznek nemzetek!”
      Mint ahogyan az majd az alábbiakból látszani fog, remélem, hogy ez csak egy óhaj, egy vágy, egy elszólás marad.

      Én a nemzetek híve vagyok. Javaslom ezért, hogy aki nem, az ne is olvassa tovább a hozzászólásom.

      Ha tényleg úgy van, ahogyan a Docens úr állítja, akkor Ő és elvi társai mi ellen harcolnak, Ő most mi ellen ad elő? Mi értelme van egy nem létező ellen harcolni?

      Bokros Lajos egyetemi tanár úr ugyanezen előadás 17:00 perce körül kijelenti: “Az EU politikai osztályának egyes részei FÉLNEK a nemzetektől”.
      Nocsak rettegnek egy nem létezőtől? Csak nem!

      A nemzet leértékelése, tagadása sajnos ma nem köthető egy egyénhez. A docens úr csak egy a sok nemzetellenes közül. Sajnos van egy jól körülhatárolható csapat, amely ezért sokat tesz.

      Gondoljunk itt a napjainkra jellemző bevándoroltatásra!
      Miközben mindenki az EU vezetőinek tehetetlenségéről ír, beszél, szerintem éppen fordított a helyzet. Ezek a vezetők nagyon is tudják azt, hogy mit és miért tesznek, nagyon is észnél vannak. Céljuk is határozott! Tagadhatatlan, hogy az EU vezetői az Európai Egyesült Államok megszállottai! Innen kell kiindulni ahhoz, hogy a lépéseiket megértsük.

      Végtelen tárgyalásaik egyetlen célja: jó sok időt biztosítani annak az óriási futószalagnak, amely az ismeretleneket szállítja, zúdítja ránk egyre nagyobb ütemben éjjel és nappal, télen és nyáron.
      Alibi tárgyalásokról van szó! Miközben látszólag tárgyalást tárgyalást követ, a futószalag dolgozik!

      A “megoldásaik” is ilyenek! Törökországgal fél évszázada tárgyalnak, de többször a tudomásukra hozták már, hogy nem illenek a törökök ő elit klubjukba. Most pedig ezeknek szervezik ki Európa védelmét? Tényleg életszerű egy olyanra bízni a házam védelmét, akit oda be sem engedek?

      Kinek célja, érdeke az európai államokat a biztonságuk megcsillantásával zsarolhatóvá tenni? A török abban érdekelt, hogy zsarolási potenciállal rendelkezzem. Esze égában sincs az őt fél évszázada leíró gőgös Európai vezetők megvédése, inkább a megleckéztetése.

      Miért ne élnének az új lehetőségükkel? Kapóra jött nekik! Lehetőséget kapott a zsarolásra, az egyre több pénzt kipréselésére! A török ellenérdekelt, ezt még egy vidéki paraszt is látja. Erre alapoznak ezek a “tudósok”. Miféle biztonság várható ettől?

      A bevándoroltatás egyetlen célja a még meglévő homogenitások felszámolása. Ha kisebbség lesz a cseh, a lengyel, a szlovák, és többség az ismeretlenek, akkor a cél teljesült. Addig nincs megállás. Csak egy ezer törésvonal mentén megosztott emberi massza garantálja az örökös és megteremtett zűrt, káoszt, melyben kiválóan tudnak majd e mai láthatatlanná tett szervezők lavírozni.

      A spontanaitáshoz: ekkora embertömeg egyszerre való mozgatása óriási logisztikai feladat! De mint látjuk, ezt is kiválóan megoldják: a nép ömlik, csak ömlik.

      Hallunk közben szolidaritásról, európai megoldásról, de ezek csak elfedő mellébeszélések, mert mind mögött a kényszeres betelepítés áll. E szavak mai jelentése csak ez! Akkor európai és szolidáris egy megoldás, ha a beszállítottak közül minél többet letelepít valaki a saját hazájában. Ilyen egyszerű ennek a logikája.

      Igaz bele kellett egy kicsit piszkálni a forrásvidéken, hogy ugyan emberek millióinak legyen már ott lehetetlen élni. Erre szolgált az “arab tavasz”, mely rettenetes további évszakokat termett. Megint egy “spontán” akció a “demokráciáért”, mely megint jól sikerült!

      Hogyan lehetséges az, hogy az iszlám állam nevű valamit nem tudnak elsöpörni a világ legnagyobb hadseregei még együtt sem? Mi ez a valami, ha ellenük kevés az amerikai, az orosz, a francia, a török, a német a szaudi, stb. hadsereg, még együtt is?

      Nagyon nyilvánvalóvá akkor tették a “demokratikus” szándékaikat, amikor már pénzzel is zsarolni akarják azon országokat, amelyek nem engedelmeskednek a mindenható német helytartónak! Kerüljön csak pénzbe a bevándoroltatás és a kényszeres letelepítés megtagadása annak, aki megpróbál ellene védekezni.

      Ugyan miért akarja másokra terhelni a német vezető az ismeretleneket, ha az annyira jó? Ha behívta őket, akkor tartsa a saját hazájában és élvezze maga a maga által hangoztatott elveket. Örüljön, hogy teljesült a célja, ha évente bemegy hozzájuk egy millió arab. Terítse kedve szerint azon államokon belül, akik szintén örülnek! Ez is teljesülni látszik. Legyenek velük boldogok!

      Van, aki szereti a núdlit, és van, aki nem! Mi elfogadjuk, hogy ők szeretik, de akkor ne próbálják lenyomni a mi torkunkon!

      De szétosztási kényszerük miatt már az sem biztos, hogy ők szeretik a núdlit. Fulladjunk csak meg mi a núdlijuktól, persze rém demokratikusan, mert ők mindent így tesznek.

      Van aztán még egy nyilvánvaló másik nagy ágyújuk is, ez a TTIP nevű szerződés, amely nyíltan szembemegy a nemzetállamokkal, hiszen a multi egyetlen ellenfele mára nem más csak a nemzetállam. Az évek óta tartó tárgyalások teljes titokban, azaz “demokratikusan” folynak.

      A harmadik nagyágyú a német helytartó által szorgalmazott Európai Egyesült Államok. Ez aztán a nemzetek teljes felszámolása lenne. Az EEÁ-ról szó nem volt az egyes államok belépésekor. Ezeket e nélkül húzták csőbe, most pedig rájuk fogják zsarolással kényszeríteni. Ilyen még Moszkva sem tett, még a fénykorában sem!

      A kinek az érdeke mindhárom estben feltehető, felteendő kérdés!

      A fentiekből látható, hogy a nemzetellenes előadás csak egy egy hatalmas irányzatból.
      A hallgatók pedig sajnos mosolyogva megtapsolták az “újszerű” és “merész”, a “határokat bontogató” előadást.
      Jó lett volna egy negyedik előadót is meghívni, aki felvázolta volna a védekezési módokat korunk súlyos pestise ellen.

      Egyék csak meg ők azt, amit annyira jónak tartanak!
      Mitől demokrácia ez a zsarolás?

    90. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.03.02

      Az osztrák kancellár mondja:

      “Sokszor éri az a vád az európai politikusokat, hogy nincs ötletük a menekültválság kezelésére. De ez nem igaz, rengeteg remek ötletük van, csak mind arra vonatkozik, hogy a másiknak mit hogyan kéne csinálnia. Ezt látni a nem is olyan rég még megbonthatatlan szövetségesnek számító osztrák és német kancellár civódásánál is, amely azóta tart, hogy az osztrákok korlátozták az országba beengedett, illetve az országon átengedett menedékkérők számát.
      Werner Faymann legújabb ötlete szerint az volna a legjobb megoldás, ha a németek meghatároznák, hogy naponta mennyi menekültet tudnak (akarnak) befogadni és annyi embert kiválogatnának Görögországban, Törökországban vagy bárhol Szíria környékén, de mindenképpen jó messze Ausztriától. Ezeknek aztán kiállítanának valamilyen dokumentumot és megoldanák az átszállításukat egyenesen Németországba (légihíd? lezárt vagonok??).

      Vagyis Faymann remek megoldást talált arra, miként maradhatna ki Ausztria az egészből úgy, hogy még kerítést sem kell építenie.

      Az osztrák kancellár azt is a németek szemére veti, hogy „Németország várótermévé” teszik Ausztriát, mert ugyan Angela Merkel hivatalosan továbbra sem hajlandó meghatározni felső határt, ám a gyakorlatban a német hatóságok rendszeresen közlik az osztrákokkal, hogy aznap mennyi menedékkérőt vesznek át tőlük.”

      http://valasz.hu/vilag/bevandorlas-elkepeszto-otlettel-allt-elo-az-osztrak-kancellar-117527

      Tehát már az osztrákok is átlátnak a szitán! A németek mikor veszik észre, hogy mibe rángatják bele őket?

      Le kellene számlázni Merkel muttanak azt a kárt, amit a hozzájuk vándorló tömeg miatt a csapással érintett országok lakosságának, társadalmának okoznak.

      Rendben van, ha nekik ez kell!
      Tegyék őket lezárt vonatra Görögországban és vigyék egyenesen Németországba, ahogy az osztrák kancellár javasolja!
      Legyen örömük, teljesüljön a vágyuk! Csak ne más szerszámával verjék a csalánt!

      Egy csöppet sem törődjenek Európa nagy számú cigányságával ezután sem!

      Egy csöppet sem törődjenek az európai fiatal munkanélküliekkel!

      Ha ők ezt a brigádot akarják integrálni, akkor sok sikert nekik ehhez.

      Azt azonban érdemes a figyelmükbe ajánlani, hogy negyed évszázad után és eurómilliárdok után sem sikerült nekik a volt NDK-s állampolgárok integrálása. Az évtizedek óta ott élő törökökről nem is szólva. Ha ezeket nem sikerült, hát ugya majd biztosan sikerül ugyanez az új milliókkal!

      Drága egy kísérlet lesz, az biztos!

    91. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.03.02

      Mintha nem lenne a Willkommenskultur élcsapatának tagja a négycsillagos amerikai tábornok:
      “Philip Breedlove (tábornok, a NATO-főtitkára-RM) szerint a migránshullámmal ma már egyre nagyobb számban érkeznek Európába külföldi harcosok és terroristák, akik a migránsválságot használják fel céljaikra, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet beszivárog, és „rákként terjed” a menekülthullámban.”
      Ugye milyen logikus: ha harcban állunk egy néppel, egy szervezettel, akkor annak harcosait minden ellenőrzés nélkül magunkra engedjük! Hagy terjedjen az rákként!
      “Breedlove szerint korábban valódi menekültáradatról volt szó, mára viszont mindennapossá vált, hogy a menedékkérők között „bűnözők, terroristák, idegen harcosok” jutnak be Európába. Ez napi gyakorlat – fogalmazott a tábornok. Szerinte a migránshullámmal ma már egyre nagyobb számban érkeznek Európába külföldi harcosok és terroristák, akik a migránsválságot használják fel céljaikra, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet beszivárog, és „rákként terjed” a menekülthullámban.”
      Tegyük hozzá: téved a tábornok úr, régebben is ez volt! Gondoljunk arra is, hogy a tábornok úr ennek a ráknak örülhet is amúgy, mert a NATO végre labdába rúghat, pedig már majdnem fölöslegessé vált. Van itt az adófizetőknek pénze mindkettőre.

      http://migracio.mandiner.hu/cikk/20160302_rakkent_terjed_europaban_az_iszlam_allam_a_nato_fotitkar_szerint

      Valamit azért már a németek is kezdenek érezni!
      “Willkommenskultur helyett Anerkennungskulturt szeretne a német belügyminiszter”
      “A menekültek szívélyes fogadásának kultúrája (Wilkommenskultur) helyett a német belügyminiszter most már inkább a német törvények elismerésének kultúrájáról (Anerkennungskultur) beszél.” Tényleg?
      “Thomas de Maziere német belügyminiszter azt mondta: a menekültek nem mindig úgy viselkednek, ahogy az elvárható lenne.” Hogy lehet az, hogy ők nem erre számítottak? Meglepődtek? Meg is érdemlik a kis naivok!
      “A német rendszer nincs felkészülve ilyen mennyiségű ember rendezett befogadására, ezért számos változtatást kell végrehajtani, mondta a belügyminiszter csütörtökön a Bundestagban. Maziere megismételte: nagyon körültekintően kell eljárni, az ország befogadókapacitása ugyanis korlátos. A belügyminiszter korábban azt is mondta: fix kvótát kellene meghatározni, hogy Németország hány menekültet képes befogadni. ”
      Vajon meddig marad belügyminiszter?

      http://index.hu/kulfold/2015/10/02/willkommenskultur_helyett_a_nemet_belugyminiszter_anerkennungskulturt_is_szeretne/

    92. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.03.30

      Elfogadom, hogy vannak, akik még 20 évesen sem tudják azt eldönteni, hogy mik szeretnének lenni, miből szeretnének megélni, főleg, ha otthonról mindent alájuk tesznek. Tényleg 20 éves korban kell majd ezután azt is eldönteni, hogy fiú vagy lány akar valaki lenni? Kár lenne ezt rém trendinek beállítani.

      Véleményem szerint a képességeink a Gauss-görbe szerint oszlanak el. Van tehát egy nagy többség és van a keveseknek görbe két széle. Ez minimum 3 nagyon eltérő kategória, melyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ennyit az oktatandó “alapanyagról”.

      Ha igazodni kell, akkor az iskola a többségre álljon rá, de legyen lehetőség a görbe két szélére születettek fogadására, kezelésére is. Súlyos hiba lenne a nagy többséget a görbe két széle szerintiek kívánalmai szerint oktatni. Ma a szélek oktatása lenyomja a többségét! Ha van hiba, akkor ez biztos az! Az írás, az olvasás, a számolás megtanulásához a többségnek elég egyetlen jó tankönyv. A széleken már lehet más lehet a helyzet.

      Régen volt arra lehetőség, hogy apáról fiúra szállhasson a tudás. A gyerek tanítója az apja volt, a műhelyben pedig érzékelhette a társadalmi kapcsolatokat. A műhellyel együtt a klientúrát is örökölhették. Gondoljunk pl. a híres cukrász famíliákra. De voltak híres orvos, színész dinasztiák is.

      Voltak akkor is szegények, kiknek nem volt műhelyük, de voltak, kiknek megadatott és beálltak ebbe. Voltak aztán olyanok is, akik a kedvező adottságokat nem fogadták el és veszni hagyták az atyai műhelyt. Mindet normálisnak tartom. A lényeg: nem volt kötelező beállni és megengedett volt a másik hasznos irány választása.

      Ma az otthon folyton panaszkodó, családját iskolai rémtörténetekkel traktáló tanár azt sugallja a gyerekének, hogy csak tanár ne legyél. A gyerek ezért orvos lesz, mert arról a szakmáról, annak rémtörténeteiről kevesebbet tud. Tudjuk, hogy sok orvos szeretné azt, ha a gyereke nem lenne orvos, mert meg akarja kímélni az éjszakai ügyeletektől, a napi rutin rendeléstől. Végül a társadalom orvost és tanárt is kap, mert a gyerekeink nem mindig hallgatnak a szülőkre.

      Tudjuk, hogy Semmelweis Ignác eredetileg jogásznak készült, hiszen a bécsi egyetem jogi karán kezdte tanulmányait és pár szemeszter után hallgatott át az orvosi karra, és lett világhírű orvos. Szerencsénkre! Legyen lehetőség az ilyen váltásokra!

      Az élet sokszínű, de főleg kegyetlen, az iskolának erre az életre kell felkészíteni.

      Sokszor eldobjuk a jót is!
      Állítom az elhangzottakkal ellentétben, hogy vannak olyanok is, akik már életük korábbi szakaszában is el tudják dönteni a leendő szakmájukat. Ezeknek vissza kellene állítani a technikumokat, mely iskolatípust ma is sikeresnek tartok. Nagyon sokféle technikum létezett, a sokféleségük gyönyörű választási palettát tárt a gyerekek elé. Érdemes lenne összegyűjteni azt, hogy hányféle technikum létezett! Az itt végzettek közül sok sikeres szakember került ki, akik jól megállták a helyüket az életben, azaz helyükre kerültek a társadalomban, dolgoztak, megbecsültek lettek, adót fizettek. Ez egy olyan iskolatípus volt, mely sokakat beállított egy szakirányba, amelyben idejében alaposan el tudtak mélyülni, ha akartak, de nem büntette ez a képzéstípus azt a pár százalékot sem, akik a végén mégis mást választottak. Van ismerős, aki mezőgazdasági technikumi érettségi után lett jogász. Megint benne volt a rendszerben a határozott irány mellett a váltás lehetősége is. Az ún. későbben érőknek ott volt a technikummal szemben a gimnázium, mely 4 évvel kitolta a pályaválasztási döntés időpontját. A gimnázium is a sokféleséget kínálta a diáknak, hiszen volt reál és volt humán irány. A gimi volt a tudósképzés bázisa is.

      A jól működő rendszert leváltották egy katyvaszra, melyet szakközép iskolának kereszteltek, mely az előbbiekből az egyik sem, és mindkettő, tehát tökéletesen alkalmatlan!

      Mind a technikum, mind a gimnázium úgy taníthatott, hogy perspektívát is meg tudott csillantani a diáknak! Ma iskoláink miféle jövőképet tudnak vonzóan a gyerekek elé tárni? Tanulj jól, mert akár még munkanélküli is vagy akár bérrabszolga is lehetsz! Lehet, hogy szükség sem lesz rád? Mesés kép, nem?

      Az előbb az életre nevelést írtam. Sajnos nem jött elő a sok előadó ellenére annak kezelése, hogy az automatizálás, a munkahelyek külföldre történő kiszervezése miatt nincs szükség annyi valódi szakemberre. Ma a mérnökök nagy részének sincs rendes munkája, pedig ehhez szinthez kellett rendesen küzdeni, tanulni!

      A gyerekek jól érzik: az a mai gazdasági modell fölösleges emberek hadát termeli ki magából. Fölösleges, akire a társadalomnak, vagy inkább a mai kapitalizmusnak nincs szüksége. Nincs borzasztóbb, mint fölöslegesnek lenni! Hallja, hogy az emberek 20%-a el tudja látni a társadalmat. De mi lesz a 80%-kal? Hogy lehet bejutni a 20%-ba?

      Néhányan lehetnek ugyan világhírű alternatív színházi rendezők, de balett-táncosból is véges a kereslet. Mi lesz a fölösleges emberrel? Nem az iskola bűne, de nem tompíthatna valamennyit az iskola?

      Ma azt hallja, hogy sem iparra, sem mezőgazdaságra nincs szükség! Most mintha mindenkinek számítástechnikussá, kereskedővé, tőzsdeügynökké kellene válnia. Ez egy rendkívüli beszűkítése, beszűkülése a korábbi lehetőségeknek. A gyerekek jól látják azt, hogy sok kiválóan képzett szakember is van a munkanélküliek között. Látják azt is, hogy az iskolák még oly szorgalmas leküzdése után sem biztos a kenyerük.

      Ezt hívtuk szép új világnak! Most megkaptuk! Az iskola válsága a társadalom válsága. Meg lehet a társadalmi válságot az iskolában, az iskolával oldani? Erről is lett volna jó hallani! Ez nem az iskolai oktatás következménye, de mégis az iskola olyan csődje, melyről nem tehet. Ok egy rossz gazdasági modell, egy helytelen modellválasztás, melyet az iskola csak elszenved. Erről sem hallottunk!

      Nem véletlenül van ennyi motiválatlan gyerek! Ugyan miért tanuljon, ha nem vezet sehová a küzdelme? A motiválatlanságról, a motiválatlanság ellenszereiről sem szóltak a pedagógus tudósok!

      A magyar oktatási rendszer bűneiről azonban megint bőven hallhattunk. De miért kell magyarnak beállítani, a magyarba megint felsőbbrendű ábrázattal belerúgni, ami nem magyar, hanem világjelenség? A fanyalgók megnézhetnék az USA rendszerét!
      Még az USA sem tudta elkerülni azt, hogy ne tartson fenn elit iskolát és ne legyen kénytelen működtetni a tömegek iskoláját, pedig ez aztán a demokrácia világbajnoka! Ha valami szegregáció, akkor ez aztán az!

      Számtalan filmben láthattuk e két alaptípus jellemzőit, jellegzetességeit. Erről az amerikai valódi szegregációról inkább hallgatnak a hazai véleményformálók!

      A kőgazdagok megveszik gyerekeiknek a nyomortól szeparált, egyenruhás diákú, mesés környezetben lévő, kiváló tanárokat megfizetni tudó, a zsúrozó, a diákait a világ legszebb tájaira elvivő, a kőgazdaggá váláshoz szükséges kapcsolatokat biztosító szuper iskolákat. Sokba kerül, de ez az ára annak, hogy az innen kikerülő bekerüljön a társadalom csúcsát alkotó felső 10%-ba! Ez az elitképző, a felsővezető, a csúcsirányító képző.

      Másrészt pedig a többieknek marad a futottak még kategória, Ezt a kőgazdagok leprásnak tartják és kerülik, mint az ördög a tömjént. Ez a korán kábítószerező osztály, az agyonhajszolt tanárait szabadon rugdosó diákok, ahol az egész osztály mindenféle színvonalát a legbutább, a legagresszívebb gyerek szintjére nyomják le, ahol esetenkénti lövöldözés és a nemi erőszak is előfordul. Mitől iskola ez, amikor inkább amolyan korai börtön ez, mely legalább egy fél napra kivonja a társadalomból a társadalom korai kivetettjeit. Írnom sem kell, hogy “iskolájuk” általában lepusztult, ahol alig működik valami. Tanáraik büntetésként élik meg az itt eltöltött időt, akik diákjaikat legszívesebben a pokolba kívánják. Itt képtelenség egy órát megtartani az állandó rendbontás miatt. Az amerikai filmek kedvenc témája a messiás hitű és képességű tanár, aki angyalokká változtatja az ördögfiókákat. Mese ez is! Ez a tömeg! Nekik készülnek a reklámok, a bugyuta filmek, a hamburger, a kábítószer. Ők aztán egy percig sem gondolkozzanak, ők csak fogyasszák az anyagi és az ideológiai szemetet, mellyel bőven el is látják őket a média hathatós segítségével.

      Úgy tűnik, hogy mi is e felé sodródunk, minden esetleges rugkapálásunk ellenére, hiszen az amerikai szisztéma csírái már itt vannak.
      Hogyan lehet ezt a borzalmat megúszni?
      Mi lesz a gyerekeinkkel és az unokáinkkal?

    93. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.07.19

      Ferenc pápa és a migránsok:
      http://valasz.hu/vilag/ferenc-papa-bekemenyit-migransugyben-117761
      http://index.hu/kulfold/2016/03/16/ferenc_papa_nem_szabad_bezarni_a_kapukat_a_migransok_elott/
      http://24.hu/kulfold/2016/05/28/ferenc-papa-a-migransok-nem-veszelyesek-ok-vannak-veszelyben/
      http://hu.radiovaticana.va/news/2015/10/01/a_p%C3%A1pa_%C3%BCzenete_a_migr%C3%A1nsok_%C3%A9s_menek%C3%BCltek_102_vil%C3%A1gnapj%C3%A1ra/1176114
      http://hvg.hu/vilag/20150914_Ferenc_papa_meg

      A magyar főpapi vélemények ugyanerről:
      Erdő Péter:
      http://nol.hu/belfold/erdo-peter-embercsempessze-valnank-ha-befogadnank-a-menekulteket-1560839

      Kiss-Rigó László:
      http://index.hu/belfold/2015/09/08/kiss-rigo_a_papa_nem_tudja_mirol_beszel/
      http://napimigrans.com/kiss-rigo-laszlo-szeged-csanadi-megyes-puspok-a-kvotaellenes-nepszavazasrol-2/

      Márfi Gyula:
      http://magyarhirlap.hu/cikk/61249/Jonnek_hogy_elfoglaljak_Europat

      A szakadék óriási. Csak elhallgatni lehet! Biztos, hogy ez a legjobb kezelési módja a nyilvánvaló ellentétnek?

      Kiváló alkalom lett volna a vélemények tisztázására Szent Márton magyarországi emlékéve, melyet a szent születésének 1700. évfordulójára rendeztek Szombathelyen:
      http://szentmarton.martinus.hu/
      Pedig:
      “Ő a testvéri, a szolidáris szeretet példaképe, aki megosztotta köpenyét a koldussal.”
      Ez akár a tárgyalás mottója is LEHETETT VOLNA!
      Nem lett, mert a Pápa nem ért rá eljönni. Szent Márton egyből nem fontos!
      Pedig lábakat is is moshatott volna. Ő így bocsájt meg, Ő így győz meg nem akárkiket, a magyar főpapokat!

      Van itt bármi csodálni, csodálkozni való még?
      Ilyen a világunk.

    94. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.08.11

      Van egy iszlám állam nevű alakulat.

      HOGYAN LEHETSÉGES AZ, HOGY AZ ISZLÁM ÁLLAM NEVŰ BAGÁZST A VILÁG LEGNAGYOBB HADSEREGEI NEM TUDJÁK LEGYŐZNI?

      Sem az USA, sem Oroszország, sem Törökország, sem Szíria, sem Franciaország, sem senki, bárki!
      Sem egyedül, sem külön! Nem érdekes ez a kérdés? Nem is fontos?

      EZ EDDIG VITATHATATLAN TÉNY!
      Miféle erő ez? Kik állnak mögötte? Kik a védőangyalaik?

      Meg meri ezt a sok okos közül valaki kérdezni valakitől?
      Avagy éppen csak a lényegről tilos Önöknek beszélni?

      PEDIG ÁLLÍTOM: SOK DOLGOT MEGTUDHATNÁNK A MAI VILÁGUNK MŰKÖDTETŐIRŐL.

    95. Rigó Mihály Rigó Mihály 2016.08.11

      Sokkal egyszerűbb!
      A svédek már kiszámolták!
      A többi nemzet vajon mikor fogja ezt megtenni?

      “Ha most azonnal lezárnánk a határainkat, évtizedek alatt akkor is teljesen lecserélődne a svéd lakosság nem svédekre.”
      Daniel Friberg – 2016.08.11.

      http://magyarhirlap.hu/cikk/63181/Haza_kell_menniuk

      ILYEN EGYSZERŰ! ERRŐL KELLENE VÉGRE BESZÉLNI!

      • Kamryn Kamryn 2017.01.23

        Had to laugh, at the cancer/cap axis, yep I used to get soo frustrated with caoincprrs, the rigidity and never letting the past go, till my libra moon recognised it was reflecting this stubborn crab back at her lol!

    96. Csillag Zoltán Csillag Zoltán 2016.09.13

      Ezek a dolgok ostobaságok én valós helyről tanultam Jézus Krisztus maga is Jahvét tiszteli és Ő igazából az édesapja is. Bizonyíték arra hogy Jézus Krisztus Jahvét tiszteli az az hogy megtartotta maga is a zsidó húsvétot az utolsó vacsorakor . A zsidó nép ekkor Jahvét tiszteletére eszi a pászkabárányt ,hogy megszabadult a segítségével Egyiptomból .Jézus szintén ezt az ünnepet ünnepelte de már a maga emlékére is megmutatta mit kell cselekedni és hogyan vagyunk vele közösségben.Bor és kovásztalan kenyér által. Az Úrvacsorai kenyérnek nem, szabad kovászosnak lennie! A Szűzanya és férje Szent József szintén betartották ezt feljártak Jeruzsálembe az ünnepre és a kis Jézus zsidó vallás szerint nevelkedett és felnőtt korában is ebben maradt de tudása már kiegészült a Mennyei Atyja által adottakkal.De a régi sincs eltörölve! Mert Isten maga mondta hogy az ószövetségi szertartások örök rendtartások vagyis örökre szólnak .Sokan azt se tudják ki a Mennyei Atya sokan azt hiszik és filmben is Jézust Krisztust mutatják be hogy Ő a Mennyei Atya ,holott Jézus az Ő fia.A Mennyei Atya , a Teremtő Isten Jahve!

    97. Tisztelem a Szabadegyetemet, hogy a mai magyar körülmenyek dacara is vitat rendez a legnagyobb magyar liberalis gondolkozorol. Erdekesnek tartom, hogy 1956-ban Bibo a harmadik ut hive volt, mi valoban liberalis elkepzesnek megfelelt volna
      De felek, hogy Kende Peter pesszimisztikus erteklese felel meg a mai helyzetnek!

    98. Keresztes Sándor Keresztes Sándor 2017.01.05

      Szimpatikus az írás indítéka, de a gondolatmenet kiindulópontja és konklúziója legalábbis aggályos.
      Isten léte – ahogy én a keresztény tanítást értelmezem – alapja, eredője annak a szeretetnek, amelynek Jézus tanújelét és példáját adja. Azaz a szeretet nem egyszerű – a hittől független – jóindulat, hanem ontológiai következménye Isten létének.
      Úgy gondolom, arra törekedhetünk, hogy a jézusi (részben átfedő) tanítás alapján a társadalmi viszonylatban együtt éljünk a muzulmánokkal, de ehhez nem kell lemondani a hitelveinkről. A cikkben felfogás vezet oda, amit valamelyik skandináv egyházban megtettek, hogy a kápolnában levették a feszületet a falról. Elég abszurd jelenség egy keresztény/keresztyén templom a megváltás jele nélkül.
      És gondoljunk bele: ha majd jönnének majd bevándorlók Indiából, vagy Polinéziából. akkor majd Jézust netán az egy Istent zárójelbe tesszük a kölcsönös szeretet okán és a békés együttélés érdekében?

      • Medgyesi György Medgyesi György 2017.04.29

        A szerző javaslata elfogadható, ha úgy fogjuk fel, hogy keresztények és nem keresztények együtt éléséhez közös alapot adhat a második főparancs, azaz nem kell teológiai vitákba bocsátkozni, hanem követni kell a boldogság mondások hívását, ha lehet, velük együtt (zsidókkal, miszlimokkal, taoistákkal, agnosztkusokkal stb.) Ehhez nem kell lemondanunk a Krisztus-hitről, sem a Háromságról: csak az együtt élés alapjává az ortopraxist kell tennûnk.

    99. Mickey Mickey 2017.01.22

      What’s it take to become a sublime exudnpoer of prose like yourself?

    100. Tangela Tangela 2017.01.22

      Thanks for shranig. Always good to find a real expert.

    101. Kaylin Kaylin 2017.01.23

      Benicifeal info and excellent design you got here! I want to thank you for sharing your ideas and putting the time into the stuff you publish! Great work!

    102. Arnie Arnie 2017.01.23

      We’ve even decorated our schoolroom with owls this year.  A couple of weeks ago, I shared my Bird Family Board from Poppy Seed Projects. With Halloween fast aphpracoing, the Happy Haunting Owl Plaque, from

    103. Prue Prue 2017.01.23

      And also hawderaring . junk removal long lasting for a long period, be sure you clean it on a regular basis. You may use plate soap, citrus peels, and cherry pits to acquire your garbage fingertips clean and clean and working properly.

    104. Dragon Dragon 2017.01.23

      Hmmm. I do not know the recommended way to do it but the way would be something like this (the dirty way):$sql = "SELECT a.*, b.* FROM database1.table1 a LEFT JOIN database2.table2 b ON b.id=a.ass_idWHERE a.&sttus=".$thia->_db->quote(’A’);snbsp;return $this->_db->fetchAll($sql);It is basically just a table join between two tables. The SQL output would be something like:SELECT a.*, b.* FROM database1.table1 a LEFT JOIN database2.table2 b ON b.id=a.ass_id WHERE a.STATUS = "A"

    105. Karson Karson 2017.01.23

      Caro Xi,xmacEsqueci-oe de algo! Se acha que o mu artigo no Canal de Mocambique incita a desobediencia civil por conseguinte, pelo menos na sua analise e crime publico, agradecia que accionasse os mecanismos legais junto a PGR!Falando e que nos entedemos!Mais um abraco patriotico,MA

    106. Hetty Hetty 2017.01.23

      Heikj…sioioladedag sa du!!! har jeg desverre ikke fÃ¥tt med meg, men noen fare er det ikke, hi hiMÃ¥ bare si at katten din er superskjønn, da Petunia!!

    107. Marlien Marlien 2017.01.23

      I agree with hater. This guy is a total douche. If you go into cancun (which, btw, is the best) and ask for a super burrito they give it to you in the foil … the2y#8&17;re not “dying to give you” anything else.go home, ass hole.

    108. Gloriane Gloriane 2017.01.23

      > je ne parlais pas la manière dont l’homme l’avait domestiqué, à vrai dire là dessus je n’en sais rien. Par &lnqso; vrai&abup;», je voulais plutôt dire un légume qui n’a pas grandit à la lumière artificielle, gavé aux insecticides et engrais chimiques, gavé d’eau à la récolte pour peser plus lourd, et parfumé de manière à dégager approximativement l’empreinte olfactive de la tomate.Ici ou Ailleurs

    109. Amelia Amelia 2017.01.23

      few weeks ago, I first warned readers about the increase in green card lottery scams.  Today one of my Iraqi Refugee Reeeetlsmtnt Project clients in Jordan received one of the scam

    110.  hi pimm en marcel, Vol bewondering kijk ik uit naar de opening van jullie beautiful, styled pand in de nieuwe spiegelstraat, wat een geweldige set-up , en organisatie die jullie hebben opgezet, in all ways……Congratulations!!!! Chocolade nieuwsbriefZoekenVolg VANDERDONK:© 2010 .

    111. http://www./ http://www./ 2017.02.09

      Hello there! I know this is kinda off topic but I’d figured I’d ask. Would you be interested in trading links or maybe guest authoring a blog article or vice-versa? My website goes over a lot of the same topics as yours and I believe we could greatly benefit from each other. If you happen to be interested feel free to send me an e-mail. I look forward to hearing from you! Superb blog by the way!

    112. Youhou une dédicace à Lyon !!!Ce sera à Bellecour ou bien à la Part Dieu ??On peut apporter combien de livres ?On peut vous inviter à boire l’apéro ? (j’ai du pont)

    113. ♥ Eblouissante(3-Year-Old Filly) ♥Date: November 5, 2012Track: BETFAIR HOLLYWOOD PARKDistance: Six FurlongsTime: 1.15:20 HandilyTrack Condition: FastSurface: All Weather TrackRank: 11/24Some of us Dumplings saw her yesterday at Barn 55 :-)

    114. http://www./ http://www./ 2017.02.12

      August 6, 2010 – 5:31 am Although it’s been a while since the post was first published, I think the pyramid is still relevant. So many times we get focused on the third level that we might forget about the base. Matt, thanks for the awesome post!

    115. Chromium 12.0.742.91 | Ubuntu 10.04wah info ny bagus sekali bang, tapi saya kurang ngerti dengan internal link sama external link masih bingung maklum baru belajar ngeblog…oh iy abang dari singkawang ?? saya orang pontianak juga bang, kampong halaman dak jauh dari singkawang (sei duri).salam kenal bang…iskandaria Chromium 14.0.794.0 | Ubuntu 11.04, weh. Urang sungai duri ternyate. Urang kite lah mun geyye..hehehe. Salam kenal juak. Saye memang urang singkawang. Tapi sekarang tinggal di Pontianak.

    116. Kálmán Szabolcs Kálmán Szabolcs 2017.02.17

      Próba.

    117. Nagy Sándor, dr. tech. Nagy Sándor, dr. tech. 2017.04.24

      Spiró György megtekintett TV-előadásának tárgya (lényegében a Római Birodalom paradigmaváltása) és a mai EU milyen módon állítható párhuzamba? Hiszen ott a zsidók és a keresztyének vitalitása kerekedett felül a hagyományos társadalom önfelszámoló magatartásán, de Konstantin, a római császárság maradt az úr. Itt az EU őslakosai mutatnak önfelszámoló magatartást, és az Iszlám-hívők felfokozott szaporodóképessége látszik létszámban felülkerekedni néhány évtizeden belül. De a zsidók és keresztyének kreatív életvezetése ezekből bizony hiányzik, míg az őslakosokban ez a képesség még mindig dominál. Vagy talán arra akart Spiró Gy. előadó úr rámutatni, hogy amiképpen az akkori római hagyományos uralkodóosztály végletesen sérülékennyé vált a zsákutcás túl-toleranciája miatt, akként válik napról-napra azzá a mai brüsszeli vezetés is? S akkor nosza, most lehet a józan, felelős és immunreakciókat még mutató őslakosságnak vagy paradigmaváltásra késztetni ezt a következetlen és béna vezetést, vagy pedig elsöpörni azt, és egy kreatív, józan, felelős és maradandó értékkövető változatúra kicserélni?
      Ha így van, akkor mit tehetnek ezért a gyakorlatban azok az intézményes egyházak, melyek parókiái, plébániái, hitközségei sok ezer hazai településen jelen vannak, és képesek kommunikálni az ország értékkövető egyedeivel?

    118. Medgyesi György Medgyesi György 2017.04.29

      Bálint Éva említette, hogy a zsidó vallás “kérdező vallás”. A zsinati megújulás idején íródott holland katekizmus, ami a kereszténységbe való bevezetés akart lenni, úgy kezdődik – mintegy felütéskènt – hogy az ember kérdező lény. Lehet, hogy a zsidó vallás ezzel az emberi lézezés alaphelyzetére reflektál?

    119. Kedves Peter, nagyon köszönöm waldwerke megemliteset es tanulsagat. Erdekes, hogy Te is egy mas vilagba leptel a Rendbe valo belepessel Nemetorszagban, mint en is a “Leibniz – Kollgium” – ba valo felvetelem reven Tübingenben. Mai napig is megrazo elmeny volt szamomra kilepni a Waldwerke szük vilagabol. De felek, hogy Magyarorszag a Waldwereban maratt mai napig is – 1956 fenyes fellepese dacara.
      Üdv es tisztelet, Elemer

    120. Rigó Mihály Rigó Mihály 2017.06.03

      1.
      Németország az országegyesítés után nekünk elképzelhetetlen mennyiségű pénz elköltése után SEM tudta asszimilálni a németül jól tudó, iskolázott, munkához szokott, azonos vallású, dolgozni akaró kelet-németeket.
      Ki hiszi el akkor, hogy ez sikerül nekik ezek után mondjuk az előbbi adottságokkal NEM rendelkező afgánokkal?
      2.
      Kulcskérdés a robotizáció! A mai – mondjuk német – munkásréteg nagy része HAMAROSAN feleslegessé válik! Miért kell akkor még ezt a létszámot tetézni hatalmas embertömeg bevonzásával, magukra hívásával? A németek nem hisznek a japánoknak?
      Nagyot téved az, aki azt hiszi, hogy a robotizáció csak a fizikai munkaerőt teszi feleslegessé! Nagyon sok egyetemet végzett sem kell, mert a szelleminek mondott munkák nagy része is robotizálható! A számítógép már megverte a világ legjobb sakkozóját, a legjobb GO-játékosát, a legjobb póker játékosát is!
      Ezek már mai tények!
      Mi nem világos? Hogyan lehet ezt figyelmen kívül hagyni? Nem azon kellene gondolkozni, hogy mi lesz a sorsa a robotzáció miatt feleslegessé váló hazai munkaerővel?
      3.
      A szolidaritást nem azzal kellett volna kezdeni, hogy arrafelé NEM BOMBÁZNAK? Ugye nem mi bombáztunk?!
      Azok, akik kibombáztak hazájukból embereket, mondhatják magukat szolidárisnak?
      4.
      Hogy lehet megengedni azt, hogy a szolidaritás azt jelentse, hogy migránst befogadó? Minden szavunkat tönkre lehet tenni?
      5.
      Ha a szolidaritást emlegetik, nem kellene előbb átgondolni a korábbi és a mai gyarmatosításuk következményeit? Vajon a hosszú idejű gyarmatosításnak semmi szerepe sem volt abban, hogy ezek a szerencsétlenek így élnek? A gyarmattartás, a gyarmatok kiszipolyozása is a szolidaritás megnyilvánulása volt? Nem kellene annak legalább egy részét visszaadni, amit kiloptak? Nem lényegtelen: mi nem gyarmatosítottunk, tehát erkölcsileg magasabb szinten vagyunk a mai észosztóknál!
      6.
      Az iskolának MA olyan szakmákra kellene tanítani a gyerekeket, amelyek csak HOLNAPUTÁN jelennek meg! Ilyen egyszerű a feladat! Mit oktasson ezek után az iskola? Ez a komoly kérdés és nem a mai maszatolás!
      Ez az Előadó úrnak sajnos nem tűnt fel!
      Nem csak a szakgimnáziumi diák lehet bajban, hanem a gimis és az egyetemista is! Egyetemi szakok is szűnhetnek meg! Szűklátókörű ezek után a szakgimnáziumon elverni a port.
      Vissza kellene állítani a korabeli, jól bevált, technikumokat! Ezt kerülgetik az okosok. Tévedés volt a szakközépiskola is, és az a szakgimnázium is! Felelőse persze ennek sincs!
      Honnan veszik, hogy mindenki egyetemre akar menni?
      Ma egy jó szakmunkás többet kereshet, mint az egyetemi tanár!
      Ha a technikumban tanulni kell anyagtant, mechanikát, szilárdságtant, gépgyártástant, automatizálást, technológiákat, akkor miért nem világos az, hogy ezeknek a gyerekeknek kevesebb idő jut a görög drámákra? A nap nekik is csak 24 órából áll!
      7.
      Magyarország lakossága 9,9 millió fő. A magyarországi cigányok száma 200.000 és 2.000.000 közötti. A szakosok között legtöbbször előforduló szám: 700.000 fő.
      A nem cigány lakosság száma így: 9,9-0,7=9,2 millió fő.
      Ennek 5%-a 460.000 fő, miközben 700 ezren vannak. Nálunk tehát már anélkül is túl vagyunk az Előadó úr általi határszámon, ha egyetlen pakisztáni sem jön. Nem kellene ezt a tényt minél előbb az EU okosai figyelmébe ajánlani??
      Nem kellene végre ELŐBB megoldani a már évszázadok óta itt lévő, évszázadok óta megoldhatatlan feladatot? Ha egy kisebb feladatot sem tudtunk megoldani, akkor mitől tudnánk egy nagyobbat? nem logikátlan?
      8.
      Miféle mentalitás az, ha a szolidaritást pénz általi zsarolással kényszerítik ki a nagyon demokraták?
      9.
      A migránspártiak össze-vissza beszélnek, hiszen egyszer azt állítják: jó a migráció, mert ez megoldja a gondjaikat. Máskor pedig ugyanők: a célországokból ki akarják ebrudalni a migránsokat olyan országokba, ahová a migránsok nem akarnak menni és az országok sem kérnek belőlük. Ez így demokratikus, szolidáris?
      Mondják már meg végre: jó vagy rossz a migráció? Nekünk bármelyik válaszuk jó! Most az egyrészt-másrészt duma megy! Ezzel keltik a szokásos káoszukat.
      Ha jó nekik, legyen igazuk, kapják meg, amit akarnak, akkor mindet vonzzák, vegyék magukhoz, és NE akarják rákényszeríteni azokra, akik nem kérnek belőlük.
      Ha pedig úgy döntenek, hogy nekik is rossz, akkor senkit sem kell beengedni, a bejötteket vissza kell vinni. A rossz döntés felelősét pedig meg kell keresni, bíróság elé kell állítani. Miféle megoldás az, hogy a hibás német döntés árát mások fizessék ki?
      Van, aki szereti a pacalt és van, aki nem. Nem kellene pacallal tömni azt, aki hallani sem akar róla, nem?
      10.
      Miféle szolidaritás az, amely nem szolidáris a migráns tömegekkel súlytott országok európai lakosságával? Hogyan mernek a fejük felett döntögetni a sorsukról?
      11.
      Hogy lehet az, hogy a migráns nem találja meg a rengeteg magyar határállomást? Miért csak a határállomások közét leli?
      12.
      Hogy lehet az, hogy az, aki itt akar megélni, itt akar beilleszkedni, nem hoz magával egy néhány grammos iskolai bizonyítványt?
      13.
      Szolidáris-e a migránssal az az őket magára vonzó ország, aki csordaként, embertelen viszonyokra kényszerítve viszi végig országokon a bebutított tömeget ahelyett, hogy mondjuk vonatot küldene elébük, értük?
      14.
      Ha nyilvánvaló az, hogy a multikulti megbukott gondolat, az asszimiláció sikertelen, még generációk után is!, egymással nem kommunikáló párhuzamos társadalmak jönnek létre, miért megy tovább ezek ellenére is teljes gőzzel a migránsokat szállító szállítószalag?

      Lenne tehát miről gondolkodni!

    121. Rigó Mihály Rigó Mihály 2017.06.03

      15.
      A magyar történelemben sok a jó példa. Beengedtük pl. a románokat. Nem harcoltunk ellenük, pedig elég korán kimondták a területrabló céljaikat! Hálából nagyobbat szakítottak ki a hazából, mint, amekkora visszamaradt! Egy másik példa lehet mondjuk a török terjeszkedés. Harcolt a magyar, így a török nem tépett ki a hazából területet. Minden népnek van saját érdeke, mely lehet alapvetően ellentétes a magyar érdekkel!
      Érdemes lenne az EU vezetőinek figyelmébe ajánlani mindazt, amin már mi túl vagyunk, különben ismétlődnek a bajok.

    122. Rigó Mihály Rigó Mihály 2017.06.04

      16.
      Szolidáris az EU a magyarországi, a szlovákiai, és a romániai cigányság sorsával? Támogatja a felemelési kísérleteket, vagy magukra hagyta őket, lemondott róluk? Lejárt szavatosságú tésztával megvásárolható szavazatú népnek kellenek csupán? Nem fognak-e ugyanerre a sorsra jutni a most beszállított más népek is? Sorsuk esz-e ugyanez a közöny?
      17.
      Ha már a fő téma a szolidaritás, szolidáris-e az EU a közel 100 éve akarata ellenére határon kívülre kényszerített magyarokkal? Ezt a még ma is szinte megoldhatatlan helyzetet az EU elődei állították elő, szintén rossz döntésükkel.
      100 év alatt még a bocsánatkérésig sem jutottak el, hogy legalább ezzel próbálják meg enyhíteni az ártatlan milliók szenvedéseit.
      Ma beszélni sem illik róla. Egyetlen válaszuk: felejtsük el. Ez rendben van?
      Miközben a CEU-ról zeng a felhangosított világ, közülük senkit sem érdekel az erdélyi egyetemi tanszabadság! Erdélyben lehet magyarul egyetemre járni?

      Láthatóan bőven van megoldatlan feladat a Kárpát-medencében! Hagyják, hogy dolgozzanak a magyarok a megoldáson és ne gáncsolják el a munkát. Annak a kis pénznek, melyet megtermelünk már most is nagyon sok helye van. Sőt: fogadják el EZT a munkát az általuk szolidaritásnak nevezett valami részeként.

    123. Püspök úr gondolatai hiteles keresztény életét tükrözik-Mindig velem c.interjú kötetét meg fogom rendelni,mert
      élő hitet tükröz. Köszönöm, hogy felhívták rá a figyelmet!

    124. Dombi Gábor Dombi Gábor 2018.04.10

      Tisztelt Szerkesztőség,
      sajna külföldön leszek ebben az időpontban, felvennék a beszélgetést, hogy utólag videón megnézhessem?

      Köszönettel

      Dombi Gábor

      • Jeney Attila Jeney Attila 2018.04.14

        Igen felvesszük, a vágatlan változata az adás után, a vágott anyag pár nap múlva a Youtube-on elérhető lesz.

    125. dr. Rigó Mihály dr. Rigó Mihály 2018.05.21

      A káosz, amit az írás tükröz.
      Mindig is két tábor volt:
      1. a vallásosak és
      2. A vallást és az államot, a nemzetet felszámolni igyekvők, a nemzetfóbiások, akik szerint a vallás ma csak egy kifutó modell, egy kifuttatandó modell. Magyarul: ismét a felszámolandó kategória. Évszázados igyekezet. Az idő folyamán csak az erőssége változott. Most nagy lángon égetik.

      Először el kellene dönteni azt, hogy ki melyik táborba tartozik. Mindenkinek joga legyen a választás. Tehát: színt kellene vallani! Hazug játék úgy tenni, mintha!

      Másodszor mindenkinek ennek megfelelően kellene tenni a dolgát.

      Az nem megy, amit a cikk tartalmaz, hogy ide is, meg amoda is; ez is, meg amaz is; egyrészt és másrészt. Nem lehet így összekatyvasztani az össze nem keverhetőket. Ez maszatolás.

      Két össze nem egyeztethető nézetrendről van szó, ez a tűz vagy a víz esete. Az “és” itt értelmetlen, mely az elsőként említett káoszt teremti. Esetleg ez is a cél?

      .

    126. dr. Rigó Mihály dr. Rigó Mihály 2018.07.11

      1.
      Véleményem szerint a korrupció alapvető fogalom, mivel ez a kapitalizmus lényege. Nélküle nincs kapitalizmus, akkor is, ha a korrupció más rendszerekben is megjelent.
      A kapitalizmusban a pénz az isten, mellyel BÁRMI és BÁRKI áruvá válik és így MEGVEHETŐ.
      Csak figyelni kell az ún. globális felmelegedés miatti vitát. Ha 100 tudós, egyetemi tanár állít valamit, akkor azonnal megszólal a másik 100 tudós, egyetemi tanár, akik az előbbinek a szöges ellentétére teszik le a nagyesküt. A megbízásokért, a publikálási lehetőségekért, a kitüntetésekért és főleg a pénzért folyó harc meghatározza az előbbi urak véleményét.
      Korrupció mindenütt van, még nem tudott senki egy országot sem megnevezni, ahol ne lenne.
      A korrupció ellen mindig “harcoltak”, de ennek mindig nulla volt az eredménye. Ez lesz a sorsa az előadás témájának is, ezért parasztvakítás ezt egy új és sikeres fegyvernek bemutatni.
      Hazugság az, hogy csak nálunk van, miközben pl. az USA-ban jóval nagyobb zsák pénzt jelent a 10%. mint itthon.
      Nyíltan kimondják: eladó az egész világ! Mégsem hisszük el.

      2.
      Az egészséges lelkület, romlatlanság, feddhetelenség, erényesség, tisztaság – kellene, mint elhangzott. Viccelni tetszenek?
      Az egészséges lelkület a vallások területe. A vallásokat a “kultúrnépek” jégre tették.
      Vicces az, hogy akik ezt megtették, ugyanazok helyette megint be akarnak hozni egy új, egy helyettesítő vallást. Persze ez sem az első ilyen igyekezet, mely az előzőket követve el fog bukni.

      3.
      A 4-es metró pénzéből büntetlenül le lehetett nyúlni 170 milliárd Ft-ot a Demszky-érának.
      A bankhatalom tönkretette, kifosztotta a magyar társadalom jelentős részét az ún. svájci frankos csalásával, melyben minden volt csak svájci frank nem. Csalás!
      Nincs szó a Gyurcsány-félék tollasodásáról, mintha senkit sem érdekelne az, hogy kik voltak ebben a segítői. Érdekes lenne egy tankönyvet írni abból, hogy miként csinálta. Hátha mások is megtollasodhatnának.
      100-150 éve a magyar társadalom előtt hasonló példák tömege áll, melyekből látható: vannak a törvényeken felettiek, akik a kettős mérce igazi bajnokai, akik bármit megtehetnek. A kiskapukat beépítő törvények és az ezeket véletlenül mindig megtalálók siserehada.
      Ráadásul ezek ma még mindig az észosztók, a mindent mindenkinél jobban tudók.
      Ez mintha nem annyira szolgálná a tisztaságot, az egészséges lelkületet.

      4.
      Az előadó megfutotta a szokásos köröket.
      4/1.
      A rossz példa, a bugyuta alany itt sem lehetett csak a magyar, akinél bárki jobb. Az új-zélandi helyett bőven találhatott volna ceglédit, nagykőrösit, de nem!
      4/2.
      A műszer beszerzési példa kiválóan mutatta az EU baromságait. A műszer beszerzési pályázat az EU állatorvosi lova! Ez egy rendszerhibájuk. De ezt így is kellett volna végre átbeszélni és nem megint nagyon kínos csűrés-csavarással kimosni a pelenkájukat. Ez a cocilizmusban megismert duma volt: a cél jó, csak a megvalósítás siklik ki. Ezért lesz az “eredmény” “szuboptimális”.
      De nem: az EU a szent tehén kell legen, a hiba a magyarban van megint.
      4/3.
      Ezeken túl kellő gyakorisággal előjött a demokratikus is, és a kihívás is, tehát rém tudományosra sikeredett.
      4/4.
      A világ korrupciójáért a magyar kormány elnyomása a felelős, ja meg a fékek-ellensúlyok típusú duma.

      Sajnálom, hogy ilyen tévtanok a magyar egyetemen taníthatók.

    127. Rózsa Marianna Rózsa Marianna 2018.08.24

      Egyetértek a szerzővel.

    128. Rigó Mihály Rigó Mihály 2018.12.18

      Nem az iszlám itt a gond! Kár félrevinni a dalt.

      Hogy nem jut senkinek eszébe az alábbi néhány kérdés:
      1.) Ki hatalmazta föl, ki bízta meg Merkeléket ezek beszállítására?
      2.) Milyen jogi alapja van a szállítószalag éjjel-nappal, ünnepnapon, munkanapon való működtetésének?
      3.) Kivel egyeztették ezt le? Hol vannak az egyeztetési dokumentumok? Hiszen állandóan üléseznek!
      4.) Kiszámolták-e ennek pénzügyi következményeit, kárait?
      5.) Mely népek, államok járultak ehhez hozzá? Mely népek, államok hatalmazták meg őket ezzel?
      6.) Ők bárkin átgázolhatnak? Mitől is demokrácia akkor ez?
      7.) Intézkedhet-e Merkel egész Európa kárára, vagy éppen ezért tartják meg a gazdái? Mik Merekel jogosultságai?
      8.) Hol vannak a minket vegzáló bizottságaik? Nem találnak a migráns beszállító folyamatban semmi meggondolandót, vizsgálni valót?
      9.) Ha mindezt felhatalmazás nélkül teszi, akkor ez nem bűntény? Tud valaki arról, hogy miatta vizsgálatot folytat-e az Európai Ügyészség? Ha nem, miért nem?

      NEM JÁRULOK HOZZÁ AZ E-MAIL CÍMEM KÖZZÉTÉTELÉHEZ!

    129. Király János Király János 2019.01.19

      T. Írástudók!
      Egyértelmű Jézus tanítása szerinti helyes erkölcsi prioritások felállítása, de nem tudom,hogy minden “telenség” és “talanság” felszámolásának lehetőségei között hányadik helyre helyezzük az anyagiakat. Lehet, sőt biztos, hogy nem az első, most én mégis csak ehhez szeretnék néhány konkrét számot hozzáfűzni, melyek egyben felvetik az összes “Írástudó” felelősségét is. A kisvállalkozók munkája segítésének hangzatos címszava alatt az Unióban egyedüliként, hivatalosan “példamutatóként” külön engedéllyel bevezettük az un. KATA ,KISADÓZÓ vállalkozások tételes adóját. Ez a havi 50.000 HUF átalányadó megfizetése mellett havi 1 millió HUF jövedelmet tesz lehetővé a statisztikák szerint 300.000 adózó számára. A számokat egyszerűen összeszorozva kiderül, hogy ez 180 MILLIÁRD forint bevételt jelent a költségvetésnek. Ugyanezt a havi 1millió HUF jövedelmet nem KISADÓZÓKÉNT (alkalmazottként, orvosként, esetleg tanárként) az érvényes adótörvények alapján kb. havi 500.000 HUF adó megfizetésével érhetem el. Azaz 300.000 normál adózó évente kb. 1800 MILLIÁRD forint adót fizetne be a közös kasszába. A költségvetés tehát elesik 1800 – 180 = 1620 MILLIÁRD forint bevételtől. Kérem gondolják végig, hogy ebből a pénzből mit lehetne megvalósítani ?
      Pl. 16200 db egyenként 10 milliós lakást építeni. Hány hajléktalan van ? (További felhasználás lehet pl. az orvosok, ápolók, tanárok fizetésének a sokszorosára emelése, stb.) És ezt csak 300.000 ember – elsősorban magasan kvalifikált, értelmiségi, írástudó – adójából. (Nem beszéltünk most a nagy cégek ezt sokszorosan meghaladó off shore adóelkerüléséről). Sajnos egyetlen “írástudó” részéről sem érzékelek hajlandóságot az igazságos közteherviselés megvalósítására, ezért mindaddig kicsit képmutatónak tartom Lk 8.19-20-ra való hivatkozást, amíg nem mutatkozik hajlandóság bennünk a rendszerszíntű problémák feltárására és gyógykezelésére. Addig bűnös módon ugyan, de egyetértek az illetékesek, saját demokratikusan megválasztott intézményeim hajléktalanokra vonatkozó intézkedéseivel, és feljogosítva érzem magam arra, hogy komoly adófizetőként a pénzemért rendet és tisztaságot lássak magam körül mindig és mindenkor. Ezt kérdéssé formálva, azt szeretném az előadóktól megtudni, hogy fentiek tükrében mennyire érzik magukat és intézményeiket ezen helyzet és a hajléktalanság kérdésében (is) hozzám hasonlóan bűnösnek ? Fel tudunk-e állítani egy komplex, majd minden erkölcsi, jogi, gazdasági igényt kielégítő megoldási javaslatot ? Köszönés helyett pl. alapkérdéssé tehető-e: TE MENNYI ADÓT FIZETSZ ? Utána jöhet a kritika. Tisztelettel Király János

    130. Teréz Teréz 2019.01.21

      T. Egyházfórum! Izgalmas és informatív volt a hajléktalanságról szóló legutóbbi beszélgetés, jó lehet jó lett volna látni Beer Miklós püskök úr mellett Székely püspök urat, és az ő hálózatát , egyházi és civil segítőit, akik komoly cigány missziót végeznek. Sok plébánián, egyházi megye központban van emellett sokrétű, kiváló munkát végző Karitász csoport. Országos továbbképzéseiken magas szintű szociológiai-pszichológiai felkészítést nyújtanak a segítő munkához. Nekem meggyőződésem, hogy többet tesznek, mint amit ez a műsor tükrözött. Többek között az Új ember katolikus hetilap hasábjain szemléletet és gyakorlati megvalósulást is nyomon lehet követni a tényleges szociális -karitatív munkának. Kár, hogy a párbeszédre, együtt gondolkodásra nem nyitottak hívőtársaim, sok szép kezdeményezést elmondhatnának, mintául a “szalonkereszténység” felszámolására. Pedig Ferenc pápa a párbeszéd híve, követni kellene . Köszönet ezért az ébresztő fórumért.

    131. Sándor András Sándor András 2019.02.09

      A politikai populizmusnak – ellentétben a népiséggel – szerintem nincsen és nem lehet előnye, ahogyan egy forradalom sem kerülhet kormányra, a “forradalmi Munkás-Paraszt kormány” sem (csak) a “Munkás-Paraszt” miatt volt félrevezető és hazug. Kormányon mindig egy hatalmi csoport van, akár van diktatórikus vagy autoritér vezére, akár nincs: nem az ország népe. A politikai populizmusnak nincs felelőse, a szó akár erkölcsi, akár etikai értelmében, ahol nincs felelős, ott nem lehetséges a felelősség, ahol pedig nincs felelősség, ott a szeszély “uralkodik”, ami persze rossz metafora. A ciklon nem uralkodik, csak azért mert “hatalma”, vagyis ereje van.

    132. Galambér Galambér 2019.03.17

      Az attól függ…
      Egy kosárlabda az én kezemben kb. 19 dollárt ér.
      Egy kosárlabda Michael Jordan kezében Kb. 19 milliót.

    133. Várdy Péter Várdy Péter 2019.04.12

      Szívemből szakadt meghívó szöveg! Köztetek lennék, ha nem éppen a múlt héten utaztunk volna vissza 62 év óta vendéglátó hazámba, Hollandiába. Remélem, hogy erős visszhangja lesz a konferenciátoknak, hogy termékeny talajra talál. Mert hogy biztosan sokan, talán rejtőzködők is, így éreznek: elég volt a hatalmi eszközként bevetett félelem- és gyűlöletkeltésből, elég volt a gyalázatból!
      Ha lesz írásban is olvasható előadásszöveg, kérem! Barátsággal,
      Várdy Péter

      • Kőszegi Ábel Kőszegi Ábel 2019.05.21

        Kedves Péter!
        Sajnos írni nem tudunk, csak beszélni. Ám a Fórumot Hollandiában is meghallgathatod, ill. megnézheted, ha rákeresel az egyhazestarsadalom.hu ra. Az első oldalon balra vannak a video- felvételek.
        Gyűlöletmentes őszinte szeretettel üdvözöl: Ábel

    134. Ferenc Vicsek Ferenc Vicsek 2019.05.18

      Ha készül hangfelvétel, a Civil Rádió szívesen leadja a beszélgetést. Készül?

      • Mikus Vilmos Mikus Vilmos 2019.05.18

        Igen, készül.

    135. dr. Rigó Mihály dr. Rigó Mihály 2019.05.26

      30 év múlva lehet-e még a német NÉP bűnbak? (Nyilván, ha akkor még lesz!)

    136. Jeney Attila Jeney Attila 2019.06.03

      Érdekes cikk olvasható Várszegi Asztrikról az ADT blogjában ide kattintva

    137. admin admin 2019.06.18

      Kabai Domokos Lajos a A Bekiáltás blogban
      írt összefoglalót a Fórumról, mely ide kattintva olvasható.

    138. Dr. Galambosné dr. Szokoly Mária Dr. Galambosné dr. Szokoly Mária 2019.09.14

      Nagyon órülök, hogy csatlakozhaztam, mert nagyon szinvonalas előadások voltak eddig is!

      • Hampel Márta Hampel Márta 2019.09.16

        Hogyan lehet becsatlakozni? Üdv Márta

    139. Jeney Attila Jeney Attila 2019.10.14

      Kedves Márta,
      Ha az attila.jeney@gmail.com címre elküldi a nevét és az e-mail címét, felírom az értesítendők listájára, hogy időben tudjuk emlékeztetni a legközelebbi Lehet-e? Fórum témájára, időpontjára és helyszínére.
      J.A.

    140. Jeszenszky Géza Jeszenszky Géza 2019.10.16

      A polgármester-váltás lehetőséget kínál régi és sürgős változásokra. Komoly beruházást csak a kormány tud lehetővé tenni – vagy, még inkább, az EU. A város és ne a kormány döntsön és pályázzon.
      A kívánatos fejlesztés finanszírozását megkönnyíti, ha néhány fölösleges, pazarló beruházás elmarad. Ilyenek: a Kvassay-zsilipnél tervezett stadion, a Soroksári-Dunában tervezett evezős-pálya, és a Városligetbe tervezett múzeumok elhagyása. (Maradjon a Várban a Nemzeti Galéria és Széchényi Könyvtár.
      A fentiekre szánt pénzekből megvalósítható sok az új polgármester kölekedésfejlesztő terveiből, amelyek a metrók meghosszabítására, HÉV-vel, ill. a vasútta történő kombinálására vonatkoznak.
      Saját – új – javaslataim:
      1. A fogas meghosszabbítása a Normafáig. (De fölösleges kivezetni a Széll Kálmán-térre.) Ezzel egyidejűleg radikálisan korlátozandó a hegyre vezető autóforgalom, a behajtás a nem fentlakóknak fizetős legyen az Istenhegyi-út – Nógrádi-u. torkolatától.
      2. A Szilágyi E. fasorban a János-kórház- Széll K. tér között kéregalagútban menjen az autóforgalom.
      (Hosszabb távon ez az alagút mélyvezetésban (a Csalogány-u. vonalában menjen a Nyugati pu.-ig, kiváltva a Déli -és a Nyugati pu összekötésének őrült, teljesen fölösleges tervét. Ebbe az alagútba csatlakozzon az Alkotás u-felől a Vérmező szélén haladó kéreg-alagút a Széll K. tér alatt.)
      3. A Nyugati pu. rekonstrukciója keretében az Esztergom, ill. Vác felől érkező vonatok végállomása az Újpest-Városkapu legyen, onnan a 3-as metró gyorsabban szállítja az utasokat a belterület felé. Így a Nyugati zsúfoltsága csökken, a kikvezető vágányok helyén mehetne a 2.-ben javasolt kéregalagút, ami az M3-hoz csatlakozna.
      4. A Thököly-úton a Keletitől a Bosnyák-térig kéreg alatt haladjon a meghosszabbított 4-es metró.

    141. Lohinai György Lohinai György 2019.10.18

      A Jeszenszky Géza Úr hozzászólásához: Az összes sportpálya leállítás jó, a Városliget valós zöldjének biztosítása jó. A múzeumok max a Nyugati.pu mögé .A Keleti-Bosnyák tér földalatti fontos , a fogas a Normafáig jó, a behajtási övezet határa a Svábhegy fogas régi végállomás legyen, (a Nógrádi utca nem határpont, valamelyik szentnek magafelé hajlik a keze?) légszennyezési pufferzonát hagyva a hegytetőnek, azt kell védeni,a Szt János kh-Széll Kálmán tér felé a mai villamos elégséges.
      Semmi autó forgalamat sehova se vezessünk a földa alá, mert azzal az autózóknak kedvezünk, a tervek olyanok nagyszabásuak mint egy vakondkifutópálya., ( a periferiából beautózó nagyurak álmodozásai, valamely szentnek ismét hajlik, csak a másik keze). Csak a tömegközlekedést fejlesszük, így legfontosabb a pályaudvarok s repülőtér összeköttetése. Ennyi pénz és év nincsen.

    142. Erdei Manó Erdei Manó 2019.11.04

      Azért még mindig a 77 éves Ráday Mihály véleménye a legelőremutatóbb, leggyakorlatiasabb 1:20:12-től…

    Hozzászólás nem engedélyezett.