Press "Enter" to skip to content

Szabó Márton: A párbeszéd szükségessége

A magyarországi zsidó közösségek és országunk nem zsidó polgárai közötti párbeszéd lehetőségéről mind Heisler András mind Horányi Özséb megnyilatkozását örömmel olvastam. Bizakodom én is, hogy viszonyainkban új helyzet formálódik, amely reménykeltő lehet valamennyiünk számára.

Keresztény hitben nevelkedett, de vallását nem gyakorló értelmiségiként mélységesen elszomorított mindaz, amit tanulmányaim során egykoron megtudtam zsidó honfitársaim szörnyű szenvedéseket hozó huszadik századi történetéről, s mélységes szégyen tölt el amiatt, hogy Magyarország tisztességes polgárai annak idején nem akadályozták meg a genocídiumot, sőt sokan közülünk aktív résztvevői voltak a gyalázatos eseményeknek. Legalább ilyen gyalázatosnak találom a fajgyűlölő rasszista ideológiát, aminek nevében mindezt elkövették, amelynek ma is vannak vak hívei, hazánkban is. Részemről nincs sem tolerancia sem bocsánat a számukra.

Jó sorsom miatt én nem a zsidó emberek szenvedéseit éltem át, nekem azt kellett megtapasztalnom, hogy hetedíziglen paraszt őseimnek szegénységük okán társadalmi kirekesztés és megvetés volt az osztályrészük; büdös paraszt volt a nevünk. Ám zsidó honfitársaimmal együtt ugyanattól a hatalmat birtokló úri-nemesi, klerikális Magyarországtól szenvedtünk, amely képtelen volt a földosztásra, a polgárosodásra, a modernizálódásra; kiváltságait kirekesztéssel, elnyomással és fensőbbséges ideológiákkal őrizte, s eközben nép- nemzet- és országvesztésbe sodortak bennünket a huszadik század során.

Ma a magyar társadalom jelentős része menekül huszadik századi történelmünk szörnyűséges eseményei és sötét foltjai elől: vagy jót, vagy semmit, ez az alapmagatartásunk. Semmi szembenézés, legfeljebb szelektáltan, semmi feloldó bűntudat. Így van ez mióta az eszemet tudom, jó félévszázada már. A nehéz múltat senki sem szereti bolygatni, a hatalom is leginkább feledtetni akarja, mi pedig felejtettünk és felejtünk; a magyar nemzet szétszaggatását s a kisebbségbe szorultak „magyartalanítását”, a második magyar hadsereg értelmetlen doni pusztulását, zsidó testvéreink tömeges kirekesztését és halálba küldését, a szovjet-orosz birodalom kíméletlen gyarmatosítási törekvéseit, temetetlen halottainkat. Az országnak s a nemzetnek csak dicsőséges története és ragyogó jelene lehet, szól a verdikt. Ha valaki másról mert s mer beszélni, az gyorsan lesz osztályellenséggé vagy hazaárulóvá.

De ha nincs bűnös nép, akkor nincs bűntelen nép sem. A jót és a rosszat nem a közösségek, hanem emberek követik el. A közösségeknek szokásaik vannak, amiket a hagyomány és a hatalom formál, s mi gyarló emberek ennek kereti között követünk el jót s rosszat egyaránt. Erkölcsösen vagy erkölcstelenül érzelmileg felfűtött tömegek vagy szervezetek szoktak viselkedni, melynek tagjait köti a belső fegyelem. Sem a magyar, sem a zsidó, de semmilyen más nép vagy népcsoport, kisebbség vagy többség nem bűnös vagy bűntelen, jó vagy gyalázatos „fajta” tehát. Saját közösségünk jogos szeretete nem jelenthet efféle vak önimádatot befelé és gyűlöletet kifelé, ha mégis, akkor nemcsak másoknak, de saját közösségünknek is sokat ártunk vele.

A magyarországi zsidó közösségek és országunk nem zsidó polgárai közötti párbeszédnek ebben a terhes örökségben kellene létrejönnie. Nem könnyű feladat ez senki számára. Istennek hála, a keresztény-keresztyén egyházak már rég letettek arról, hogy saját hitükre térítsék az egész emberiséget, ha kell gyilokkal; az ökumené él és gazdagít bennünket. Politikai közösségünk vezetői azonban messze vannak ettől a szellemtől. Harcosságukat, kiszorítási igyekezetüket és győzelemittasságukat újra meg újra kiterjesztik a múltra is: nem tanulni akarnak a múltunkból, hanem győzni, nemcsak ellenfeleik felett, hanem a történelem felett is. Történelmet hamisítani csak a diktatúrában lehet – olvasom a prominens ideológustól? Lehet sajnos demokráciában is, ha van hozzá szándék, erő és kapacitás.

Ha azonban valahol nem megoldás az erő és a diktátum, akkor itt végképp nem az. Ezért is szemlélem egyre nagyobb döbbenettel regnáló kormányunk magatartását ebben a kérdésben, az úgynevezett emlékezetpolitikai csatát, hiszen ezt csak elveszíteni lehet; senkinek nem lehet ugyanis megparancsolni, hogy mit érezzen és gondoljon. Ha a mai hatalom egyoldalúnak véli az uralkodó múltfelfogást, akkor erre nem válasz egy más előjelű egyoldalúság, a vagy bűnös vagy ártatlan népben való gondolkodás. A megoldás a differenciált gondolkodás és a párbeszéd lenne, amelyben mindenki nyerhet, de senki nem győz le senkit. Ráadásul itt ellenfél sincs, pláne ellenség.

Az Európai Unió alapjogi biztosának állapotfelmérése szerint hazánk polgárainak mintegy kilencven százaléka vélekedik úgy, hogy nálunk jelentős gond az antiszemitizmus. Én nem hiszem, hogy a kormányzó erők rájátszanak erre a tényre némi többletvoks reményében; egyszerűen hatalmi vakságban szenvednek és érzéketlenek mind a helyzetre mind a zsidó honfitársaink problémáira. Jót akarnak, de rosszul, nagyon rosszul. Szerencsétlen kijelentéseket és gesztusokat tesznek, rossz intézkedéseket hoznak szinte sorozatban.

Ha valaki azt mondja, ráadásul felelős állami pozícióban, hogy mindaz, ami a Kamenyec-Podolszkij körül történet 1941-ben, idegenrendészeti intézkedés volt, olyan mintha azt mondaná, Hitler hadi gépezete 1939 szeptember 1-én elindította a német nép élettér szerzési akcióit. Magyarán, azonosul azzal, ami történt, hiszen a distancia nélküli fogalomátvétel ezt jelenti. Jó tudni, minden egyén, nép és közösség, vagy éppen politikai akció kivitelezője mindig semleges vagy pozitív jelentésű szóval nevezi meg önmagát. Ezért nem szakmai kérdés ezek kritika nélküli átvétele, hanem politikai állásfoglalás. Meglehet, sunyi állásfoglalás.

Ha olyan emlékművet akar a kormányzat felállítani, amely ezt a fájdalmakkal átszőtt bonyolult történetet meseszerűen leegyszerűsíti, s az elkövetett bűnöket egy idegen hatalom nyakába varja, akkor nemcsak történelmet hamisít, hanem mentegeti az egykori bűnösöket és sértegeti a megjelenített idegen hatalmat. Az emlékművön ugyanis nem a náci-jelvényében szereplő birodalmi sas készül széttépni a tiszta és védtelen magyar angyalt, hanem a németséget lassan ezer éve jelképező sas-madár. Kérdezném, a megbízók és az alkotók tényleg ezt akarják kifejezni? Ha ilyesmit, akkor hol a török turbán és az orosz csizma az emlékműről? Egy biztos, ennek a zavaros ideológiájú szobornak semmi köze nincs történelmünk azon a vonulatához, amely a holokauszthoz vezetett.

De az is szerencsétlen tett, hogy a kormány zsidó származású honfitársainknak holokauszt emlékhelyet próbál építeni: talán velük kellene ezt tennie, s ez ügyben is komolyan venni az együttműködést. A helyzet félreértése ez az erőszakos jót-akarás: talán észre kellene venni, ma már senki sehol nem akar „dísz-zsidó” lenni hazánkban. Az pedig egyenesen visszataszító, amikor a kormány egyik fontos embere egy sok száz éves békés és harmonikus együttélés veszélyeztetésével vádolja a zsidó szervezeteket, pusztán azért mert merészelték igényeiket világosan megfogalmazni. Hogy mi van?

Jól tudom, nehéz, sőt aláaknázott terep ez. Sokan ástak itt mély árkot, húztak fel erős kerítést és hagytak hátra robbanó szerkezeteket. Már a szavakkal is bajban vagyunk. Vajon hogyan mondjuk, hogy beszédünk pontos legyen: zsidók, zsidó-származásúak, zsidó emberek, magyarországi zsidóság, zsidó honfitársaink, vagy másként? Ez a fogalmi téblábolás nyilván összefügg azzal, hogy tagolt közösségről van szó, és az érzékenységek is számosak itt. Illendő tehát megfontoltan szólni. Egy azonban bizonyos: magyar állampolgárokról van szó, sőt a magyar nemzet tagjairól, hiszen anyanyelvük magyar, kultúrájuk nem kevésbé.

Én személy szerint őszintén hittem abban, hogy 1990 után tárgyilagosan és józanul fogunk beszélni súlyos huszadik századi örökségünkről, közte a magyarországi zsidóság sorsáról is. Lesz ehhez erőnk és jellemünk; a történészek által feltárt s jól ismert tények elől nem menekülünk egyoldalú állításokba, önfényező mítoszokba és kirekesztő gesztusokba. Sajnos nem ez történt, nehezen alakul ez a történet, zsidó honfitársainkkal is. De talán most van egy olyan pillanat, amikor vádaskodások nélkül kezdhetünk beszélni ezekről a dolgokról. Talán. S ami a legfontosabbnak tűnik, maguk a zsidó szervezetek képviselői is bátran megszólalnak és beszélnek igényeikről, vitatkozva akár a hatalommal is.

Réges-régóta van egy álmom, nekem is. Szeretnék olyan országban élni, amelyben gátlások és félelmek nélkül, magától értetődő módon beszélhet a nyilvánosságban bárki arról, hogy ki a zsidó, már ha valaki annak tartja magát, mit jelent ez a számára, hogy miként éltek s élnek a zsidó közösségek hazánkban. Réges-régóta szeretnék olyan országban élni, amelyben senki száján nem szitokszó többé se a paraszt, se a zsidó, se a cigány, se más kisebbség neve. Mi több, mindenféle rossz érzés nélkül lehet akár viccelődni és nevetni rajtuk (is).

Hosszú az út idáig, tudom, ezért induljunk el (újra) rajta, kezdjük el a párbeszédet, úgy ahogy Horányi Özséb is javasolja. S talán tényleg rajtunk lesz az Úr áldása.

 

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .