Press "Enter" to skip to content

Máté-Tóth András gondolatai a Zsidó-Keresztény Társaság elnökségi ülésén

A kereszténység éppen elkezdte a Húsvét ünnepére való felkészülést, amit Nagyböjtnek neveznek és szent időszaknak tekintenek. A keresztény vallás legnagyobb ünnepére a szent hagyomány szerint a leghosszabb böjttel kell felkészülni. A böjt szokását, nagyra értékelését a kereszténység nem saját maga fedezte fel, hanem ezt is, mint szinte minden mást, ami benne ősi és eredeti, a zsidó vallásból örökölte és töltötte meg, más szavakkal értelmezte át a maga vallási, teológiai logikája szerint.

A Húsvét a megszabadulás, megváltás ünnepe, ami a keresztény vallás középpontja, amiből értelmet nyer az összes többi keresztény ünnep, a Karácsony, a szentek ünnepei, a vasárnap. A Húsvét ünnepe azonban csak akkor valóban vallási és valóban ünnep, ha valóban transzcendentális, a jelen viszonyai közül kifelé mutató, a mai keserűségben a remény vízióját keltő tartalom. Nagyböjtben – hasonlóan az Adventhez – a kereszténység a bűn sötétjéből, a halál torkából, a mélységből kiált Urához, Megváltójához. A Húsvét dicsőséges öröme csak a megváltás szükségességének, a Megváltóra való rászorultságnak aggodalmával és reményével együtt értelmes. Így, együtt. A rabság bilincseinek fájdalma nélkül értéktelen a szabadulás, a szabadulás reménye nélküli raboskodás elviselhetetlen. A kereszténység az emberi életnek ezt a mély és egyetemes dimenzióját a zsidóságnak adott  ígéretre alapozza. S függetlenül attól is, hogy a Messiásra vonatkozóan a két vallás eltért és eltávolodott egymástól, az alapok közösek. A kereszténység a Megváltó megérkezésébe vetett hittel együtt nem hagyott fel a végső megszabadulásba vetett reménnyel. Krisztus a kereszténység tanításában a történelemnek nem végpontja, hanem a végső beteljesülésre történő várakozást normatíve fémjelző tanúsága. Mindkét vallás a bűnből indul ki, az ígéretbe kapaszkodik és az üdvösségre áhítozik. Üdvtörténete során minden mélypont, a legmélyebb mély is a bűnre emlékezteti és egyben könyörgését erősíti. Közössége nem a megérkezésben, hanem a várakozásban, nem a szabadságban, hanem a megszabadulás utáni vágyban a legerősebb.

A bűnben való mélységes közösség – felfogásom szerint – nem az ún. eredeti bűn örököseként vonja elválaszthatatlanul egybe a zsidóságot és a kereszténységet. Legalábbis annak a bizonyos ádámi véteknek az öröksége nem elsődleges a Teremtő szándéka szerint. Az, ami az egész emberiséget, vallásra, felekezetre való tekintet nélkül egybefon, nem az első ember bűnének közös öröksége, hanem a teremtettségből fakadó emberlét közös áldása, amelyet a Teremtő minden teremtményének szánt, jókra és gonoszokra felvirrasztott napjával. Az első szó az áldás szava, a mindent jónak látó és jónak kijelentő Teremtő szava. A többi a mindenkori történelmi tapasztalat elrendezéséhez szükséges, közös hitünk szerint nélkülözhetetlen értelmezés. A bűnbeesés története nem egykori történet, hanem a mindenkori bűnbeesést elbeszélő metafora. Nem valaki, még nem zsidó és még nem keresztény, első ember zsidóktól és keresztényektől független vétkéről van szó, hanem a mindenkori zsidó és mindenkori keresztény, továbbá a nem zsidó és nem keresztény bűnök rettenetes kényszereiről és kényszeres retteneteiről. Ez a szűnni nem akaró bűntörténet, amely már nem a Teremtő szándéka szerint fonja össze az egész emberiséget, hanem amit az emberiség maga végez, miközben ember embernek farkasa, természetnek kizsákmányolója, vallási és nem vallási bitók állítója.

A bűnösök és mégis reménykedők közösségében eltörpülnek az egyébkénti különbözőségek. Két élű metafora a farizeusivadék Pál apostol tanítása a “kettő közötti falról”, melyet Krisztus bontott volt le a maga áldozata révén. Egyfelől nagyszerű üzenet és felhívás zsidók és keresztények számára. Nagyszerű és máig hangsúlyozandó üzenet, miszerint már a keresztény nem tekinthet senkit távol valónak és nem tekinthet magára senki távol valóként. Mintha a metafora előre kívánta volna üzenni a századoknak és az évezredeknek, hogy a válaszfalat lebontó Krisztusra való hivatkozással nem lehet újra és újra falakat építeni a két vallás közé. Ugyanakkor mégis veszélyes tanítás, mert a kereszténység vallási centrumából akarja megérteni és elfogadni a zsidóságot, holott a közös centrum nem a Megváltó elérkeztébe vett hit, hanem a közös teremtői áldásba vetett hit és a mindannyiunkra vonatkozó bűnközösség tapasztalatának dacára őrzött remény víziója.

Ez a közös hit és remény nem pusztán teológiai, lelki, hanem a társadalmi elhelyezkedés és megszólalás számára is meghatározó perspektíva. Ebben az országban és ebben az Európában zsidók, keresztények és mindenki más az emberi bűnösség egyetemes közösségét alkotja. A zsidó és keresztény vallás közös tanuságtételének első mondata ebből a közös bűnösségből a megváltásra és irgalomra való rászorultságból hangozhat fel, ha saját vallási gyökereihez hűségben kívánnak szólni. A társadalmi közösségben osztozó vallások ezek, s nem a Szent kincsét őrző elkülönültek és nem a Szentre való hivatkozásban magukat magasabb polcra helyezők és nem az elszenvedett áldozatra való hivatkozással a bűnt megvallani elodázók.

“Megérdemeltük volna bűneink miatt” – hangzik a Széder imádságában. Mindannyian tudjuk, hogy nem csak hazudozva mondanak ránk minden rosszat, hanem minden bűnünk lelepleződik, s a leleplezettségben csak a Mindenható irgalma az egyetlen menedékünk. Amit teszünk és amire törekszünk akkor áldott, ha erre az irgalomra támaszkodik, s ennek tanúságtételét műveli.

(Elhangzott a Zsidó-Keresztény Társaság Elnöki ülésén, 2014. március 10.)

 

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .