A mai megemlékezés ötletét Ifj. Bibó Istvánnak éppen csak két napja Az aktuális Bibó István szabadegyetemi kurzuson tartott előadása adja. Ő hívja fel, szerintem jó okkal, a közügyekben tájékozódni szerető hazai közönség figyelmét édesapja könyvméretű A nemzetközi államközösség bénultsága a nemzetközi viták megoldásában című, a felejtés ködébe burkolt, ritkán idézett munkájára, aktualitására.
A tanulmány (infarktussal súlyosbított, nehéz életrajzi körülmények között) 1965–1974 között íródott, és amint erre Ifj. Bibó ugyancsak utalt, különös aktualitást kölcsönöz neki az Ukrajna elleni orosz agresszió. De nem csak az, a Bibó általa elemzett nemzetközi esettanulmányok helyszínein a Közel-Keleten, Cipruson, máig nem sikerült végleges, konfliktusmegszüntető megnyugtató békeművet alkotni a feleknek, illetve a nemzetközi államközösségnek.
Természetesen nem a nagyformátumú mű egészéről szeretnék beszélni – amely fejlődéstörténetét tekintve egy Ciprusról szóló rövid cikkből nőtt ki –; hisz ez lehetetlen, hanem csupán pár fontos motívumáról.
Bibó egész életében ragaszkodott ahhoz, hogy a történelemnek van iránya, értelme. A történelem folyamatát a kora-középkortől, társadalomszervezési elvek és valóság egymásra hatásaként foglalja össze a „hatalom moralizálódása”, mint program és az állam és a társadalom viszonyait leíró jelenség. Ez a folyamat az arisztotelészi tipizálástól a „politikai-etikai, normatív követelmények” megfogalmazásáig húzódó Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Montesquieu fejlődési íven ábrázolandó, amelyben kitüntetett szerep jut a kereszténységnek.
Az államközösség bénultsága tanulmány alapvetően ennek az eszmének alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokra, jelesül a területi vitákra.
Bibó szerint az alkotmányos tanok fejlődésével ellentétben (a deklarációkon túl) kevés nyomát találni a morális igazolásnak a területi viták rendezésében. A nemzetközi jog alkotmányának alapját a nemzetközi a szerződések kötelező jellege a pacta sunt servanda elve adja, de ha ezt „ – Hans Kelsen nyomán – lényegében formális szabályként fogjuk fel, akkor alig tartalmaz mást, mint azt az – egyébként helytálló és fontos – megállapítást, hogy a nemzetközi jog jellegzetes jogszabályformája a nemzetközi szerződés; ha viszont – Verdross-szal egyetértve – a nemzetközi jog végső alapjait valamiféle erkölcsi közmeggyőződésben látjuk, akkor észre kell vennünk, hogy a nemzetközi államközösség számára alkotmányul egy ilyen formális szabály kevés.”[1]
A monarchikus-feudális világban a hatalommal való visszaélés jelenségeit kedélyesen vagy rezignáltan fogták fel, míg ezzel szemben „a demokratizmus elsősorban a kormányzással szemben való erkölcsi igények megnövekedését jelenti”.[2]
A nemzetközi konfliktusok kezelésében az erkölcsi igazolás esetleges. A nagyhatalmak Bécsi Kongresszussal kezdődő „európai koncertjének” döntéseiben ritkán, például a belga függetlenség esetében felismerhető valamiféle morális igazolás, más esetekben, például a balkáni válságok idején viszont inkább nem.
Bibó igénye ellenben az, hogy a nemzetközi konfliktusok rendező elvei között szerepeljenek az alkotmánybíráskodás alapjául szolgáló morális jogok. Az általa igényelt nemzetközi politikai döntőbíráskodásnak mintája az alkotmánybíráskodás, amelynek „működésében kiküszöbölhetetlenül döntő jelentőségűek maradnak az alkotmány mögött álló végső alapelvek, népszuverenitás, emberi jogok, képviseleti rendszer, társadalmi és gazdasági rendszer stb. A nemzetközi politikai döntőbíráskodás távoli – ma még igen távoli – perspektívája az volna, hogy nemzetközi alkotmánybíráskodássá váljék.”[3]
Ezzel szerintem Bibó egy máig késő, a mostanihoz képest humanizált új világrend kontúrjait rajzolja meg.
Művét reális utópiának nevezi.
*
Elővenném a „Ha a zsinati mozgalom a 15. században győzött volna… Bibó István címzetes váci kanonok beszélgetései apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra” című művet. Azért, mert ez a szöveg a nagylélegzetű Nemzetközi bénultsággal párhuzamosan készült és szerintem a nagyobb mű szépirodalom felé is kacsintó műhelytanulmányának, módszertani értelmezésének is tekinthető.[4] Műfaját tekintve élvezetes ukrónia. Bibó értelmezésében az „U-chronia az u-tópia párja: nem létező helyek helyett nem létező időfolyamatok leírása”[5]. Bibót gyakran minősítik illúziók rabjának, utópistának. Valójában, akárcsak az angol és a francia felvilágosodás nagy politikai gondolkodói, éppenséggel egy jobb és szelídebb történelem esélyeit kereste. Számára az impulzust Toynbee megjegyzése adta, „mely szerint, ha az egyház alkotmányosítására irányuló 15. századi zsinati mozgalom győz – s kis híján győzött –, akkor a reformáció elmarad, és minden másképp lett volna.”.
Nem csak másképpen, jobb kifejlettel is, állítja Bibó. Nem mese ezért, ha annak is hangzik. Hanem komoly játék. Szerepelnek itt Locke és Montesquieu bíborosok, Rousseau apát, aztán később Zola püspök és Freud apát is. Egyházuk pedig eljut oda, hogy a 19. századtól Európa uralkodóival szemben már a köztársasági államformát, valamint a szocialista eszméket is támogatja. Az Európa összes monarchiájából kitiltott Karl Marx páter a vatikáni múzeum könyvtárában lel menedékre. Később működnek feminista apácarendek, egyháztagok lehetnek a dogmahit nélküli hívők, valamint nem hívő keresztény szabadgondolkodók is. A XX. század második negyedében Németországban mégis tragikus pogromok történnek, amelyeknek öt vagy hat zsidó áldozatuk is van. Az általános erkölcsi felháborodás szószólói felhívják a figyelmet, hogy szerencsétlenebb kimenet esetén akár öt- vagy hatmillió áldozat is lehetett volna.
A kapcsolatot mutatja, hogy néhány helyen maga a Nemzetközi bénultság is kacérkodik az ukróniával: Például „Tegyük fel tehát a kérdést, vajon mi lett volna, ha az első világháború után Wilson győzi energiával, esetleg reális politikai kooperációba tud lépni az új szovjethatalommal, és keresztül tudja vinni az önrendelkezési elv komolyan következetes alkalmazását?… Ennek a legfeltűnőbb és a győzőket érthetően meghökkentő következménye az lett volna, hogy Németország az akkor minden jel szerint hozzá csatlakozni óhajtó Ausztriával gyarapodott volna, ugyanakkor keleti határain a versailles-ihoz hasonló veszteséget szenvedett volna… Mindennek eredményeképpen elmaradt volna, vagy sokkal enyhébb formájában jelentkezett volna a nagy német hisztéria és a kis magyar hisztéria…”[6]
*
„Valaki az Értől indul el/ S befut a szent, nagy Oceánba.”
Bibót a szabadságjogok radikális liberális híveként, kapitalizmuskritikus szocialistaként, keresztényként és őszinte hazafiként határozzuk meg. Miután a Nemzetközi bénultságban a világ minden államát érintő, a nemzetközi államközösség globális problémáit tárgyalja, indokolt itt a hazafiság ügyére is kitérni. Bibó 1944-ben még nem meghatározást ad, hanem érzést deklarál és határokat jelöl ki arról, számára mi nem része a hazaszeretetnek: „Minthogy ma általános szokás minden írásmű hátsó gondolatait s érdekeltségi hátterét kutatni, jobbnak látom, ha előre meg is adom az ehhez szükséges adatokat. E sorok írója magyar és hazáját forrón szereti, de nem tudja azonosítani magát azokkal az uralmi igényekkel, melyeket egyes honfitársai a környező népekkel szemben támasztanak….”[7]
A Nemzetközi bénultságban pedig három olyan ideológiát különböztet meg, melyek a szabadságeszme érvényességében egyaránt részesek: ezek a liberalizmus, a szocializmus és a patriotizmus, Viszont a nacionalizmust fenntartja „a nemzettel kapcsolatos agresszív-uralmi magatartások és ezek ideológiái vagy ideológiatöredékei mint deformációs termékek számára”[8].
Ugyanitt a patriotizmust, ha ez itt is kevesebb definíciós kisérletnél, azzal írja le, hogy sem annak, aki nagyon szereti apját-anyját nem kell a ’familiarizmus’ ideológiájáoz csatlakoznia, sem annak, aki a városáért buzog, nem kell az ’urbanizmus’ ideológiáját vallania. „A patriotizmus ezért csak igen egyszerű szerkezetű, kevés sajátos „eszmei” elemet tartalmazó ideológiának mondható…”[9]
Azaz szerinte a hazaszeretet fogalmi keretekben kevéssé határozható meg.
Hozzáteszem ehhez, talán nem Bibó István ellenére személyes megfigyelésemet, hogy példák igazolják, a hazaversek mennyivel erősebbek, mint az erről szóló regények, novellák. A hazaszeretet nem epikus, inkább lírai műfaj.
A hazaszeretet és az emberiség szolgálata biztosan nem zárják ki egymást. Hazádat szeretheted forrón, és keresheted az emberiség üdvét – ezt bizonyítja Bibó István életműve.
[1] Bibó István: Válogatott tanulmányok, Negyedik kötet, Magvető Könyvkiadó, 1990, 307-308. o
[2] Uo. 341. o.
[3] Uo. 502. o.
[4] Ezt bizonyítja: Levél Londonba, Révai Andráshoz uo. 239-263.o.
[5] Uo. 247. o.
[6] Uo. 432-433. o.
[7] Az európai egyensúlyról és békéről, Bibó István válogatott tanulmányok, első kötet, Magvető, 1986, 604. o.
[8] Bibó István, Válogatott tanulmányok, Magvető, 1990. IV. kötet 370-71. o.
[9] Uo.
Be First to Comment