Press "Enter" to skip to content

Hozzászólások

Ezen az oldalon a hozzászólásokat lehet tanulmányozni. A legutolsó van elől. Ha valaki reagálni kíván valamelyikre, a Go to comment linkre kattintást követően teheti meg. Az oldalon belül Ctrl-F-fel lehet keresni…

  • From georgeo on Rainer M. János: Amire a történelmi örökség figyelmeztet (hangfelvétel)

    Rainer M. János előadásának nem egy konkrét mozzanatára, hanem egy ténylegesen nem kimondott, de a háttérben érezhetően jelen lévő tendenciára szeretnék reflektálni. Ez nem más, mint maga az emlékezet és annak változása (ha csakugyan változik). Gondolataimat Jan Vansina alapján írom, aki az emlékezetet felosztotta kommunikatív és kulturális emlékezetre, valamint a kettő között húzódó sodródó hasadékra. Röviden összefoglalva kommunikatív emlékezet az, amiről még élőszóban tudunk hallani (véleménye szerint ez legfeljebb az elmúlt 80 év lehet), tehát maga az „oral history”. A kulturális emlékezet pedig amit az emlékművek szimbolizálnak és tankönyvek leírnak, a „hivatalos hagyomány”. A kettő között húzódik a sodródó hasadék, amely lényegében egy amnéziás pont az emlékezetben. Az olyan események, amelyek a kommunikatív emlékezetben erősen megjelennek, nagyobb eséllyel kerülnek majd át a kulturális emlékezetbe. Rainer M. János érdeklődési köre nagyjából pontosan a magyar nép kommunikatív emlékezetének határáig terjed, bár tagadhatatlanul kicsit korábbra nyúlik vissza, ugyanis ma már az 1914-es évekről aligha hallhatunk élőszóban.

    Ami engem igazán érdekel, hogy mi történik akkor, ha archiváljuk és intézményesítjük a kommunikatív emlékezetet. Erre a törekvésre tökéletes példa a Bokor Tamás által is említett Terror Háza, mely a maga nemében egy olyan intézmény, mely azelőtt nem létezett Magyarországon. Egy efféle törekvés nem lesz-e éppen akadályozója annak, hogy a Terror Házában megőrizni kívánt időszak, amely jelentős átfedésben van Rainer kutatásainak témájával is, ne tudjon átlépni a sodródó hasadékon és belépni a kulturális emlékezetbe? Egy dolgot ugyanis elvesz tőlünk ez az intézmény, ez pedig nem más, mint a felejtés. A felejtés az a képessége a társadalomnak (mely Elena Esposito és Niklas Luhmann szerint is a legfontosabb tényezője az emlékezetnek), amely megszűri és rendszerezi azt, amire emlékezni fogunk. Esposito és Luhmann szerint, ha nem tudunk felejteni, az emlékezet túltöltődik és rendszertelenné válik. De tudunk-e még felejteni, ha az Andrássy út 60-ba belépve lerohan minket maga a halványulni nem képes múlt, a kőbe vésett oral history, az újmédia mágiájával halhatatlanná (vagy élőholttá?) tett több évtizednyi borzalom? Az a célkitűzés, hogy mindenre emlékezzünk nem azt fogja-e előidézni, hogy száz év múlva nem fogjuk majd tudni, hogy mire emlékezzünk? Jan Assmann szerint például az egyiptomiak királylisták és annalisek formájában mindent dokumentáltak, ám ez később gátló tényezőnek bizonyult, ugyanis bár hozzáférhetővé tették a múltat, megvonták azt a képzelettől. Nem alakultak ki mítoszok és legendák, amikre mindenki emlékszik, csupán adatok hegyei álltak rendelkezésre. Vajon nem fog-e ilyesmit előidézni a Terror Háza is?

    Azt természetesen megértem, hogy miért fontos most a lehető legtüzetesebben felderíteni és dokumentálni az elmúlt 80-100 évet és ezt egy abszolút támogatandó törekvésnek tartom. Hozzászólásom lényege az, hogy nem biztos, hogy minden áron arra kell törekedni, hogy minden információt megpróbáljunk beépíteni a társadalmi emlékezetbe. Az ezzel foglalkozó szakembereknek talán szigorúbban kellene szűrnie a nyilvánosságra bocsátott tudásanyagot, nehogy közös emlékezetünk túltöltődjön és a sodródó hasadék után kulturális emlékezetünk hangfelvételek és dokumentumok sokasága legyen valóban élő és lüktető múlt helyett. Ahhoz, hogy a lényegre emlékezni tudjunk, muszáj felejtenünk is.

    Go to comment
    2012/07/09 at 12:24 pm
  • From Barlay Zsuzsa on Karácsony András: Remények és feladatok

    Néhány gondolatot fűznék csak hozzá az előadáshoz.
    “Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?” Biztos, hogy bepótolni semmit nem lehet, amit most úgy látunk, hogy korábban elszalasztottunk mint lehetőséget. Most a jelenlegi helyzetből lehet kiindulni, a cselekvés ideje csak a most lehet. Azt persze lehet (és kell is) vizsgálni, hogy miért történt, ami történt – hogy az okokból tanulva most jobban cselekedhessünk.
    Ami a nyugati élet idealizált képéből következő korábbi elvárásainkat illeti, ezek jórésze gyakorlatilag megvalósult mára (leszámítva talán a politikusainkra mint legkiválóbb polgártársainkra vonatkozó kitételt). Lehetséges a felsőfokú továbbtanulás, lehetséges az egyéni kezdeményezőképesség kibontakoztatása, akár a gazdaság világában is, és lehetséges a vallások szabad gyakorlása – még ha a méltatlan egyházi törvény az intézmények szintjén ellehetetlenítette is az egyházakat.
    A népességfogyás generációs kérdés, de véleményem szerint a trendfordítás záloga nem az életminőséggel, életlehetőségekkel van összefüggésben elsősorban. Mélyebben gyökerezik a probléma: a fogyasztói szemléletben. A népességfogyás trendjének megfordításához a fiatalok életről való elképzeléseinek, preferenciáinak megváltozására van szükség. Ez a társadalom tehernek nevezi a gyermekáldást, a lányok éveket, sőt évtizedeket töltenek a fogamzásgátlással – amire egyébként számos lehetőség kínálkozik. A gyermekvállalás, családalapítás olyan felelősségteljes, végleges döntés, ami nem könnyen illeszthető a modern társadalom önző és bizonytalan értékrendjébe.
    A romakérdésben teljesen egyetértek Karácsony tanár úrral, épp csak felvetem, hogy a kulturális integráció ugyanakkor a többség “győzelmét” jelenti egy kisebbség fölött, ami etikailag megkérdőjelezhető – de ezek olyan elméleti dilemmák, amik nem segítik, hanem hátráltatják a csoportok békés együttélésének gyakorlati megvalósítását. Az elmélet és a gyakorlat diszharmóniája esetén hol keresendő a megoldás?
    Az előadás végkicsengése számomra Erich Fromm társadalomkritikájára rímel: Fromm a szeretetről beszél, mint az egyén és környezete számára egyaránt legcélravezetőbb életstratégiáról. Azt gondolom, hogy a cselekvés mindannyiunknak lehetősége, sőt valójában szükségszerűen cselekszünk is minden pillanatban, hisz talán nem is lehet nem cselekedni. Nagyon fontos belátásnak tartom, hogy az “egymást támogató kis cselekedeteink” – és valójában csak azok – összeérnek, és kialakíthatunk élhető szigeteket, egy élhető világot.

    Go to comment
    2012/06/27 at 11:50 pm
  • From tbokor on Rainer M. János: Búvópatakok (bevezetés)

    Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: “A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a “hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.

    Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek “kibeszélésének” tekintetében.

    Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos “másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a “Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése “Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl “puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.

    Go to comment
    2012/06/27 at 1:22 pm
  • From tbokor on Rainer M. János: Amire a történelmi örökség figyelmeztet (hangfelvétel)

    Rainer M. János előadásának első tézisében azt olvashatjuk: “A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték a hivatalos diskurzusból.” A konzervatív hagyományok búvópatakjáról szóló gondolatmenet fő premisszájának kulcsszava a “hivatalos”. A búvópatak ott is folyik, ahol nem látjuk, s igenis a föld alatt, kíváncsi szemektől elzárva is képes hatást gyakorolni. Éppen e jellegének köszönhetően tudta biztosítani annak a polgári gondolkodásnak, a két világháború közötti éthosznak a továbbélését, amelyre bizonyítékot találhatunk – kézenfekvő példaként – Antall József szellemi örökségében és politikai viselkedésében. Rainer M. János szavaiban talán túlontúl a konzervatív, jobboldali értékrend majd’ ötven esztendős láthatatlansága felett érzett sajnálkozás kerekedett felül azon az örömteli tényen, hogy e politikai kultúra – teljes kiveszése helyett észrevétlenül, de – továbbélt. Amennyiben ez az értékrend minden jel nélkül kimúlt volna, valószínűleg bajosan jöhetett volna létre a lakitelki találkozó (de legalábbis annak közönsége bajosan jutott volna legalább névleg közös nevezőre a magyar politika jövőjét illetően), s a konzervatív-jobboldali MDF helyett balosabb szellemi áramlat került volna kormányzati pozícióba.

    Az előadás másik elgondolkodtató momentuma volt az a széleskörű összefogás, illetve új demokrácia- és konzervativizmus-fogalom bevezetése, amelyet Rainer M. János szóban sürgetett. Az előadás absztraktjában ennél konkrétabb javaslatot tesz a múltfeltáró ténykedésre vonatkozóan: kutatási programokat gondol el, amelyekkel feltárjuk, értelmezzük az utat, amely a Magyar Köztársaság válságos helyzetéhez vezetett. E kutatási programoknak a puszta gyakorlatban csak az oral history, mint történettudományi egyre inkább kanonizált módszer adhat jó alapot (példaként a Terror Háza Múzeum és a XX. Század Intézet projektjére utalnék, amely középiskolás diákok által százas-ezres nagyságrendben végzett videós mélyinterjúkra épül (a honlap itt érhető el: www.emlekpontok.hu, a projektről pedig egy jó összefoglaló pl. itt: http://www.origo.hu/kultura/20111129-emlekpontok-projekt-idos-emberek-visszaemlekezeseibol-schmidt-maria-navracsics-tibor-bajnai.html). Más merítéssel, mutatis mutandis egy ilyen módszer nagy segítséget jelenthetne legalább a történtek “kibeszélésének” tekintetében.

    Három apró megjegyzés ehhez: 1. mindig félő, hogy feldolgozás helyett a kutatói közösség kisajátítja a téma egy-egy narrációját, újabb sebeket okozva ezzel ama bizonyos “másik oldalnak”. 2. Nem kívánom részletezni, csupán jelezni, hogy a “Magyar Köztársaság” hivatalos átnevezése “Magyarországra” a szómágián túlmenően önmagában képtelen eliminálni a Köztársaság említett bajait. 3. Az Antall-kormány sokat emlegetett, túl “puha” rendszerváltásáról, az elvtársias hivatalviselések megtűréséről, a lengyel példával való szembeállításáról nem hallottunk eleget, pedig az átmenet heteinek-hónapjainak tüzetes vizsgálata számos tanulsággal szolgálna ahhoz, hogy megértsük, a négy-öt évtizedes múltra visszatekintő probléma miért áll fenn még mindig.

    Go to comment
    2012/06/27 at 1:21 pm
  • From tjudit on Karácsony András: Remények és feladatok

    „Nem ismertük Nyugat-Európát…” nem is ismerhettük, mert nem volt szabad ismerni. Ha valaki ismerte, és ismereteket közvetített róla, az rendszerellenes volt, népi demokrácia-ellenes, ezeket az ismereteket iskolában nem taníthatták, nyilvánosan beszélni róluk nem lehetett. Gyaníthatóan azok, akik meglehetősen jól ismerték, két táborra oszlottak, ezek egyik része mélyen hallgatott, másik része pedig azon fáradozott, hogy ezeket az ismereteket az akkori hatalom javára megcáfolja.
    Igen, a cselekvés ideje pontosan a rendszerváltáskor kellet volna, hogy itt legyen. Ezzel szemben akkor ért véget. Eljutottunk a rendszer megváltoztatásáig, aztán mindent abbahagytunk. Győztek a demokratikus erők, és azt gondoltuk, hogy a váltással minden elkészült. Késznek gondoltuk azt, ami semmi más nem volt, mint egy alap, amin el kellett volna kezdeni építkezni, ehelyett egy befejezett egésznek gondolta a társadalom. Helyesebben szólva a cselekvés nem társadalmi, hanem egyéni szinten valósult meg – beköszöntött az individualizmus kultúrája, amelyben mindenki a saját networkjeit építgette, a maga hasznára dolgozott. A szabadságot csakis és kizárólag az egyéni szabadság értelmében fogtuk fel, a „végre csinálhatok, amit akarok” kultúrája lett a mienk. Az individualizmus kora jött el, de nem az építő, hanem a romboló individualizmus kora. A kollektívához, bármely csoporthoz való tartozás csak akkor valósult meg, ha az egyén érdeke összhangban volt a csoport érdekével. Nem tudtuk, mert nem tanultuk meg ugyanis azt, hogy hogyan kell felépíteni a demokráciát, a piacgazdaságot.
    „Amikor élménybeszámolóinkban a „nyugati tapasztalatokról” beszéltünk, akkor a külföldön élő rokonoknál, barátoknál tett látogatások, ösztöndíjas utak, vagy éppen turistautak benyomásaira támaszkodtunk. S ezek bizony nagyon esetleges képet nyújtottak.” Csak a felszínen mozogtunk, s nem néztünk a mélyebb rétegekbe. Nem tudtuk azt, hogy az, ami a kultúra felszínén van, azt mind azokból ered és táplálkozik, ami a mélyebb rétegekben rejlik (a kultúra hagyma-modellje). Azok a gyakorlatok, amik a felszínen manifesztálódnak, azokból a mélyebb rétegekben fekvő dolgokból erednek, amiket úgy hívunk: értékek. (Nem is szólva a „hősökről”, azaz azokról az emberekről, akikre egy nemzet példaképként tekint – mostanában égető kérdés!!) Meg kellett volna tanulnunk a Nyugattól, hogy mely értékekből lehet építkezni, de ezt nem tettük.
    Példaként véve Németországot: ott egy világégés után, a 2. világháború végén kellett a semmiből felépíteni az országot. Nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, ott az akkorit és a magyarországi 1990-est, mégsem nagy baj, ha megnézzük a nagy különbséget: ott először az országot építették fel. Nem csak fizikailag, a romokból, hanem a gazdaságot is, a hiánygazdaság romjaiból. Az emberek a részükre rendelkezésre bocsátott kétszer húsz márkás összegből üzletet nyitottak, termelő üzemeket alapítottak, az ország gazdaságának beindítása érdekében. Erre aztán Ludwig Erhard kitalálhatta és sikerrel alkalmazhatta a szociális piacgazdaság elvét, aminek lényege, hogy a „teljesítményt és a növekvő termelékenységet egyenesen a fogyasztó javára fordítja”(L. Erhard: Jólétet mindenkinek).
    „Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?”
    A tanulást, az ismeretszerzést nagyon mélyről kell kezdeni: tisztában kell lenni tehát az értékekkel, az érdekekkel. S hogy gyakran előfordul, hogy a miénk szemben áll a csoportéval, a társadaloméval. S hogy ennek mi az oka, és a következménye.
    Egy másik fontos tanulnivaló: tisztában kell lenni az egyén felelősségével is. Meg kell tanulnunk, hogy felnőtt, felelős egyének, állampolgárok vagyunk. Nem hozhatunk döntéseket a más felelősségére, hozzá kell szokni, hogy döntéseinknek súlya, sőt olykor súlyos következménye van, s hogy ne a segítségre támaszkodjunk, ha felnőtt állampolgárként rossz döntést hoztunk. A felnőtté válást, felelős döntéshozást mintha már tanulgattuk volna az utóbbi évtizedben, évtizedekben, de most teljesen le akarnak szoktatni bennünket róla, s ennek nagy a veszélye. A „segítés” ugyanis a cselekvés szabadságának megvonásában, s nem csak a vészhelyzetekben mutatkozik!!
    A multikulturalitás problémáját illetően is vannak bepótolnivalóink. A török-kérdés már nem új keletű Németországban, de a globalizáció felgyorsulása és a népek mozgásának minél nagyobb mérete olyan problémák elé állította egész Európát , amely előtt értetlenül állnak. S itt visszakanyarodnék az előbb felhozott kultúra-modellhez: hogy milyen cselekvések manifesztálódnak egy kultúrában, az nagyban függ attól (is), hogy – jelen esetben – kik azok a hősök, akiket tisztelünk, hirdetünk, újratemetünk, akiknek szobrot állítunk, s akiknek értékeit hirdetjük, zászlai mögé felsorakozunk. Azt hiszem, itt is van mit tanulni…
    Karácsony tanár úr azt mondja: „a tudásból ugyanis nem következik feltétlenül tett. Hiszen a tudás elbizonytalaníthatja a cselekvőt, mivel a tudás mindig arra is utal, hogy mi az, amit még nem tudunk”. De ez lehet gyümölcsöző is. Jöjjünk rá együtt, talán együtt el tudjuk dönteni, mi a helyes.
    A cselekvés ideje egyelőre tehát még a tanulás ideje. Építsük fel közösen ezt a tudást.

    Go to comment
    2012/06/25 at 9:57 pm
  • From jankosz on Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (hangfelvétel)

    Az előadó maga is elismeri, hogy kiindulópontja (ti. a Survey-kérdőíves adatok) megkérdőjelezhető. Engem zavar, hogy a kérdőíveken szereplő “maga módján vallásos” kategóriát – ellentétben az összes többi kategóriával – kimondottan a társadalomkutatók alkották meg, ilyesmi önmagától egyetlen megkérdezettnek sem jutott volna eredetileg eszébe. Miután “maguk módján vallásos” emberekről (talán 15-20 éve?) a közbeszédben, médiában is már hallani, ezért ez persze elterjedt. Más kérdés, hogy míg a “rendszeresen templomba járó”, vagy a “vallástalan” kategória közkeletű és teljesen egyértelmű, addig a “maga módján vallásos…” feltáratlan heterogenitást tartalmaz(hat).
    Eljátszottam a gondolattal, hogy ha már vallásGYAKORLATRÓL is szól a felmérés, akkor miért nem kérdeztek rá arra, hogy “imádkozni szokott?” – Talán, mert ez mint személyes vallásgyakorlásra történő rákérdezés már túl intim lenne, az őszinte válasz biztos elkerüléséhez vezetne. A “maga módján vallásos” kategória ezt, ti. a felmérés helyzetében megvalósuló intimitás mértékét fedi el. Szelepként szolgál a kérdőíven (a kutatásban), és menekülőútként a válaszoló számára. Ezért nagy eséllyel e kérdésre gyakran ál-válaszok születnek.

    Ide kívánkozik az egész kérdéskör tárgyalásából bántóan hiányzó történelmi aspektus. Pedig azt a felmérésre is indokolt lenne vonatkoztatni. A megkérdezettek nagy hányada minden bizonnyal a szüleitől örökölt válaszadói attitűddel (is) rendelkezett/rendelkezik: ha van, amit a korábbi generációk még politikai okokból féltek bevallani egy kérdőív kitöltésekor, akkor annak elmélyítésére nevelték az utódaikat is (az nevelődött a példaadással utódaikba is) – a személyes vallásossággal kapcsolatos információ pedig biztos ilyen. Az utódgenerációkban már nemcsak reflex, hanem divatjelenség, talán társadalmi norma is lett ennek a tabunak a fenntartása, jelen esetben a vallás meg-nem-vallása és nem-vállalása.

    “Magyarországon senki nem hisz abban, hogy a bűn elnyeri büntetését.” – ez az előadás egyik kulcsmondata, amely a kereszténységre (vagy tágabban: vallásosságra?) való társadalmi igény hiányát hivatott magyarázni. – Miközben az előadóval ebben alapvetően egyetértek, érdemesnek tartom az elhangzottaknál sokkal továbbgondolni a miérteket. Megint csak a viselkedéspéldák átadását tartom döntőnek. Ha a közelmúltat tekintem, akkor van olyan családi hagyomány (tömegesen), amelyben a családfenntartók az egzisztenciális fejlődés sikertelenségei után negatív pályát választottak (elhagyom magam, a családom, elzüllöm, elzüllünk), illetve van olyan családi stratégia is, amely a kudarcsorozat után is a talpra állás egyéni, személyes válaszát adja (akkor is, csak azért is!). – A vallási csoportok társadalmi megtartó erejének vizsgálatakor azt hiszem, nem lehet mellékes a család megtartó erejének vizsgálata, ugyanis az egyház és a vallási csoport is mindig a tömegesen hozott családi attitűddel szembesül, azzal együtt éppen hatékony vagy azzal szemben éppen hatástalan társadalmi szervező erő.

    A bűn és büntetés, illetve az egymás iránti bizalom tágabb történelmi távlatainak felvillantásához pedig nem állom meg, hogy egyik kedvenc, lassan 500 éves történelmi relikviámból ide ne citáljak néhány sort:
    “Talán ha megvártuk volna Szapolyait.
    Talán ha jobban igyekezett volna, hogy ideérjen. …
    És most eljött megint a szultán, és mind tudják már, hogy nincs irgalom. …
    Egyedül vagyunk, segítséget, noha mindenkitől kértünk, mindenki ígért is, senki sem adott: sem a pápa, sem Ferdinánd, de nagybátyám Zsigmond sem.
    Csak mi nézünk szembe a halállal, ahogy a fiatal Perényi mondta: húszezer mártírjelölt.”
    (II. Lajos levele Habsburg Máriához)

    “Ma miért nem képesek az egyházak ilyen közösségeket alkotni?” – kérdezi többször az előadó. Tapasztalatom szerint egyre több ilyen közösség van (érdemes lenne ezt is felmérni). Nem országos, vagy globális, mint a cserkész-mozgalom volt a két világháború között (a Horthy-korszakban), amelyet Magyarországon (és máshol is) a keresztény kultúrpolitika támogatott, de sok kisebb – a résztvevők számára vonzó – iskola, tábor, plébániákhoz tartozó ilyen-olyan közösség, vallásos mozgalom, és internetes levelező-lista is létezik. A média persze általában nem ezekről szól (intimebb szféra ez annál), hanem a valláspolitikailag releváns esetekről, eseményekről, és persze botrányokról. Aki nem keresi, az csak ezt látja, ám aki keresi, az megtalálhatja a közösségeket. Én a fordítottját érezném veszélyesnek: ha ma is politikailag a mostaninál jobban támogatott egyházi csoportok léteznének, az a politikai résztvevők és a társadalom egy hányadának erős megbotránkozását váltaná ki. – Ugyanakkor belátom: egyfajta vallásos igény a társadalomban nincs kielégítve, amely korábban legalább két elmúlt rezsim alatt is ki volt: a homogén világkép tömeges kialakításának az igénye. Ebből én arra következtetnék csak, hogy miközben minden társadalomnak megvan az igénye a nagyobb fokú homogenitásra (és ez ma Magyarországon egyre erőteljesebb), aközben az individualizálódás igénye is tömeges mértékű maradt (amikor együtt vagyunk, közös a célunk, és abban segítek neked, de amikor külön vagyok, akkor magamat szeretném megvalósítani, és ennek érdekében akár ártani is képes vagyok neked). És azon egyének, sőt családok, mi több, közösségek, akiknél/amelyekben az egyik igény megnövekszik, azoknál/azokban egyúttal a másik igény is megerősödik. Hol együttállásunkban, hol egyediségünkben látunk nagyobb értéket. Hasadt tudatú társadalom ez, és nem is lehet más. – Nem tudom, mi mást kezdhetne vele az egyház, kezdhetnének vele az egyházak, mint amit kezdenek. Bár nem menteném fel őket a feladat alól, hiszen az ő reflexeik sem jobbak ebben az országban, mint a híveiké, vagy a potenciális híveiké. Hogy lehetne példát felmutatni egyéni vagy közösségi szinten, amikor az élet (vagy a túlélés) feltételei az egyházak és a családok, az egyének számára is egzaltált tempóban, egyre gyorsabban változnak? Mindnyájan ugyanannak a szabályrendszernek voltunk és vagyunk részei. És abban a mai napig minden szinten sokszor ellentmond a deklarált és a megvalósított cselekedet, ugyanis kritikus helyzetekben ezt tekintjük a túlélés zálogának. Félelem ez?

    Go to comment
    2012/06/20 at 7:30 pm
  • From jankosz on Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (tézisek)

    1. tézishez:

    „A vallási élet közösségformáló ereje Magyarországon csekély jelenleg.” – Valószínűleg a vallási életnek, mint közösségformáló erőnek az ELTERJEDTSÉGÉRŐL, a társadalom szervező erői között elfoglalt SÚLYÁRÓL szerette volna azt állítani a szerző, hogy „csekély jelenleg”. Hiszen a vallási élet közösségformáló ereje bizonyos közösségekben igen jelentős (is lehet) Magyarországon. (Vö. Hit Gyülekezete egy televízióval, és a hajdúsámsoni iskolával pl., vagy az utóbbi évtizedben, években sokasodó katolikus rádiók! Bár ez csupán EGY aspektus sok közül.) Azért nem mindegy.

    Érdemes lett volna arra is felhívni a figyelmet – ha már Rosta Gergely ezer fős, reprezentatívnak nevezett mintákat összesítő adatait idézzük -, hogy a “vallási önbesorolás”-nál, az 1. ábrán az 1991-es és 2000-es, 14-16%-os érték 2006-2008-ra 19-22%-ra emelkedik, ami azért pregnáns, hibahatárt meghaladó emelkedésnek látszik. Ilyen alapon ez is szolgálhatott volna kiinduló pontként….

    Egyébként íme egy, a felmérés megbízhatóságával kapcsolatos adalék:
    http://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=aufbruch%20vall%C3%A1sszociol%C3%B3giai%20kutat%C3%A1ssorozat%20f%C5%91s%20minta&source=web&cd=2&ved=0CEQQFjAB&url=http%3A%2F%2Fwww.lib.uni-corvinus.hu%2Fphd%2Fhegedus_rita.pdf&ei=e-ThT5yCIY2Lsgam0Nlw&usg=AFQjCNGKIDz_ClIvniZW0wJB-4Z0Hq7iDg&cad=rja

    Hegedűs Rita: A vallásosság alakulása Magyarországon a kilencvenes évek kutatásainak tükrében (kivonatolt; 53. old., 26. számú lábjegyzet)

    “A kisebb — általában 1000 fős — minták használhatóságának korlátozott voltára utal többek között az, hogy azonos vagy szinte azonos időben készült felmérések ugyanolyan kérdésére kisebb csoportokra bontás esetén nem ritka a gyökeresen eltérő válaszmegoszlás. Például a megegyezően 1997/98-ban felvett, az ország felnőtt, illetve 18-65 éves lakosságát reprezentálni kívánó RAMP és Aufbruch kutatásban arra a kérdésre, hogy az illető milyen gyakran jár templomba, az első felmérés szerint a 18-19 évesek 5,4%-a, a másik szerint 13,2%-a válaszolta azt — csaknem azonos gyakorisági
    skála alapján —, hogy hetente! Vagy arra a kérdésre, hogy 12 évesen milyen gyakran járt templomba, az első esetben a 20-29 évesek 29,4%-a, a másodikban 20,8%-a mondta, hogy hetente. Ha figyelembe vesszük, hogy a hetente járók a társadalom 10-15%-át teszik ki, ekkora — 8-10%-os — különbségek igencsak nagynak tekinthetők. Ez tehát azt jelenti, hogy ha csupán egy szempontból — példánkban az életkor szempontjából — bontjuk kisebb csopoortokra a mintát, már nincs elegendő esetszámunk ahhoz, hogy megbízható adatokhoz jussunk.”

    Go to comment
    2012/06/20 at 5:12 pm
  • From Kamarás István on Mit vár a keresztény értelmiségtől Wildmann János? (hangfelvétel)

    Kamarás István OJD:
    A keresztény értelmiség feladata
    (Felszólalás a Rendezzük közös dolgainkat konferencián)

    Ha a teremtés alapvető minősége a jóság, akkor nincsenek keresztény értékek, figyelmeztet Balázs Zoltán keresztény társadalomfilozófus, majd így folytatja: vagyis csakis kizárólag keresztény értékek vannak, hiszen mindaz, ami érték, ami jó, ami istentől akart, az mind belefér a kereszténységbe. És ekképpen beleférnek a nyilatkozatunkban felsorolt konszenzus-értékek is. Természetesen vannak olyan értékek, melyeket a kereszténység különösen magáénak érez. Ilyenek az ember megváltottsága, az egyház, megbocsátás, a jog, a férfi és nő egyenrangú kapcsolata, a szabadság, a szabad választáson alapuló házasság, az egyetemes emberi szolidaritás, a betegek gyógyítása, a filozófia, a tudomány az egyetemek, az intézmények által fenntartott társadalom és az erkölcsileg is elszámoltatható hatalom, a bölcsesség, az igazságosság, a bátorság és a mértékleletesség. Nyilatkozatunk értéklistája jelentős mértékben átlapolja ezeket.
    Egy kiváló piarista hittanár, Szabó László mesélte, hogy szakiskolások számára afféle beszélgetős hittant szándékozott tartani, csakhogy rá kellett döbbennie, tanítványai nem tudnak beszélgetni, így aztán változott a program: előbb megtanítja őket beszélgetni. És azóta is ezt teszi. Ez lenne szerintem a keresztény értelmiség egyik fontos feladata: segíteni a beszélgetést, a diskurzust, animátorként, tolmácsként, nyelvújítóként, méghozzá (Horányi Özséb kifejezésével) a participatív kommunikáció jegyében.
    Másik fontos feladata a keresztény értelmiségnek (Herwig Büchele szóhasználatával) alulról építkezve államon és egyházon belül kisebb-nagyobb kontraszttársadalmakat létrehozni, principiummorál helyett az alkotó etika jegyében, elkerülve a zárvány, a szekta, a kisebbik rossz, az evilági messianizmus és az utópikus ellenmodell buktatóit, ugyanakkor a jézusi utópia-horizont szellemében. Ez pedig nem más, mint (Gerd Theissen terminusával) a jézusi erőszakmentes értékforradalom, melynek lényege a kisemberek és a szegények minden dimenzióban való fölemelése, ugyanis ezekben a kontraszttársadalmakban szorosan összekapcsolódik a lelki, a szellemi és a társadalmi dimenzió összekapcsolása. Ami az alkotó etikát illeti, szemben a törvény-erkölccsel, a felelős cselekvés etikája, mely felszabadítja az ember teremtő, vállalkozó és fantáziadús cselekvését, aki homo politicusként abban fáradozik, hogy az emberek kölcsönösen szabadságot biztosítsanak egymásnak.
    Harmadik fontos feladatunk a megbékélés és a kiengesztelődés, ám ennek érdekében az ütközést jelentő dialógust is fel kell vállalni. Az ütközés azonban nem eredményezhet kizárást, sőt, Szalézi Szent Ferenccel valljuk, hogy mindenkit elfogadunk útitársnak.
    Negyedik feladatunk (ahogyan Horányi Özséb írja), értékorientált reflexió és jövőre orientált ajánlattétel társadalmunknak, ugyanis számunkra Isten országa nem túlvilági álmodozás, hanem már az evilágban küszöbönálló és sürgető jövő, másképpen: közös dolgainkban való fáradozás, struktúramegőrzés helyett struktúraalakítás, ami persze nem lehetséges társadalomkritika nélkül.
    Mi, keresztény értelmiségiek tudomásul vesszük, hogy az úgynevezett „keresztény társadalom”, a keresztény kurzus ideje végképpen lejárt. Az ezután következő paradigmaváltó, valóban keresztény egyházban az evangélium nem lehet államtörvény vagy totalitárius ideológia. Így aztán számunkra a paradigmaváltó egyház immár semmiképpen sem monarchikus, hanem az egyetlen Atya gyermekeinek krisztokratikus testvérisége.

    Go to comment
    2012/06/19 at 8:09 am
  • From Kamarás István on Mit vár a keresztény értelmiségtől Blanckenstein Miklós? (hangfelvétel)

    Kamarás István OJD:
    Keresztény értelmiség a pluralista társadalomban

    Egy szociológus szól most. Elore figyelmezteti hallgatóit arra, amit Dosztojevszkij Aljósával mondat:
    “Minél butább a beszéd, annál jobban megközelíti az igazságot. És minél butább a beszéd, annál világosabb. A butaság szerény és oszinte, az ész meg köntörfalaz, és titkolózik. Az ész alávaló, a butaság meg nyílt és becsületes.” Mintha Aquinói Szent Tamás is megerosítené ezt az elso hallásra értelmiség-ellenes álláspontot, pedig ot aligha lehetne a buták közé sorolni: “Lehet, hogy a büszkék felfognak valamit az értelmükkel, de az ízére nem jönnek rá. Ha tudják is, mint vannak a dolgok, mégsem tudják, mi az ízük.” Persze, a buta és a ráérzo is lehet gogos, agressziv vagy sótlan. Akárhogyis, a szociológusnak, mint bármely más szakembernek a tudománya csak részhorizont. Márpedig az értelmiségi legfobb kritériuma – amely még a jelértelmezésnél és a kritikánál is fontosabb – az egészben látás képessége és felelossége kell legyen. Szociológusként szólok, de nem steril szaktudomány, amit közreadok, hanem egyházam tagjának gondolatai a megváltozott, a másságokat egyesíto társadalmunkban élo keresztény (s ezen belül is elsosorban a katolikus) értelmiség helyzetérol, hangula-táról és feladataíról, ami persze a kritikát is magába foglalja, az “érted haragszom, nem ellened” szellemében.

    Szakemberek, funkcionáriusok, értelmiségiek

    Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis toló-
    ablak elott. Mindössze kétfélét kérdeznek tole:
    – Merre vannak a Montex irodái?
    Erre így válaszol:
    – Az elso emeleten balra.
    A második kérdés így szól:
    – Hol található a Ruggyanta Hulladékfeldolgozó?
    Amire o így felel:
    – Második emelet jobbr az elso ajtó.
    Tizennégy év óta sohase tévedett, mindenki megkapta
    a kello útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy
    ablakához odaált egy hölgy, s feltette a szokásos kérdések egyikét:
    – Kérem szépen, merre van a Montex?
    Erre o kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
    – Mindnyájan a semmibol jövünk, és visszamegyünk a nagy, büdös semmibe.
    A hölgy panaszt tett, a panaszt megvizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
    Tényleg nem olyan nagy eset.
    Akik Örkény novellájában elejtették a panaszt (vagyis nem vették észre a rendkívülit, az értéket, a lényeget, a transzcendálást) a poziciójuk és a nomenklatura szerint értelmiségiek, szerintem azonban a portás inkább értel-mségi, ok meg (a szakemberek) inkább funkcionáriusként viselkedtek, miként a A Mester és Margaríta c. Bulgakov-regény Pilátusa. Aki olvasta ezt a regényt, talán szintén úgy gondolja, hogy ez a mu többek között roppant fontos üzenet az értelmiségrol az értelmiségnek. Berlioz, az ateista folyóírat foszerkesztoje például kituno szakember (profi vallástörténész), de mégis inkább funkcionárius (a TÖMEGÍR elnöke), és vele szemben még a Iván, a bugris költo is inkább értelmiségi, mint o. A regénybeli Lévi Máté huséges tanítvány, de o sem igazi értelmiség, mert bigott, mert fekete-fehér gondolkodású, mert hiányzik belole a rálátás. Ami Ivánt illeti persze csak azután válik igazán értelmiségivé, hogy Wolanddal találkozik (aki ebben a muben nem annyira az ördög, mint inkább az “ero része”). Az o szerepe aztán valóban az értelmiségé: világméretben minosit. Mégis ebben a regényben a Mester az igazi értelmiségi. Nem az ideáltípus – hiszen roppant esendo -, hanem vállalt feladata (az értelmiségié) értelmében.

    Adalék a keresztény diplomások természetrajzához

    Jelentos részük hétfotol péntekig szakember, szombaton telkén kapálgató kispolgár, vasárnap misét hallgató és szentségi szolgáltatásokat igénybe vevo hívó.
    Nagyobb részük testileg-lelkileg fáradt, ideges, mind egészségük és mind egész-ségük rossz állapotban van.
    Jelentos részüknek még mindig kisebbségi érzésük van, ezért visszahúzódnak a szerepléstol, a közélettol, a politikától.
    Nem kevesen vannak, akik identitásukban gyengék, és ezért állandóan azt bizonygatják, hogy ok azért, mert vallásosak, még normális emberek, sot még rá is tesznek egy lapáttal: olykor még ok botránkoztatják meg környezetükkel felvett “lezser” modorukkal, szabados stilusukkal, gusztustalan vicceikkel.
    Mások kultúrfölényüket érzékletetik, ám hamar kide-rül, hogy Babitsnak, Adynak és József Attilának csak istenes verseit ismerik, ezzel szemben istelennek vagy legalább is nem katolikusnak való olvasmánynak minosítik Marquez,
    Böll, Esterházy, Weöres és József Attila muveit.
    Vannak köztük szép számmal nehézkesen, csikorogva becsületes, szögletes keresztények, akik minduntalan felhorzsolják felabarátaikat.
    Vannak, akik visszasírják a nem is olyan régi szép idoket, amikor még istenigazából mártiromkodhattak.
    Akadnak jöztük szép számmal, akik úgy érzik, most végre eljött az o idejük, a megpróbálják 1992-ben valahonnan az 1938-as évtol folytatni.
    Akadnak – belolük is van boven -, akik tilalomfa-ültetéssel foglalkoznak, kijelölik, mit szabad, mit nem egy jó katolikusnak. És akik másképpen viselkednek, hamar megkapják a “nem katolikus”, az “eretnek”, a “liberális” vagy a “szabadkomuves” cimkét.
    Bizony nem kevesen akadnak olyanok is, akikre ráillik Tarkovszkij Stalkerének megállapítása: “És még ezek nevezik magukat értelmiségieknek?! Nem hisznek semmiben. A hit szerve elsorvadt bennük, mert nem használták.”
    És természetesen akadnak – szerencsére ok is szép számmal vannak – értelmiségiek is a keresztény diplo-mások között, talán még valamivel nagyobb arányban is, mint a nem keresztények körében.

    A szellem embere

    Az értelmiségi értelmezésre, tehát távolságtartásra és rálátásra rendeltetett ember. Ha ezt jól is csinálja, akkor sem csinálhatja jól, hiszen, ha felemelkedik szellemiekben, óhatatlanul eltávolodik a tömegektol, a mindennapoktól, bizonyos realitásoktól. Az értelmiségiben öszhangban kell lenni szavainak hangsúlyaival, eszének szívével, pszichéjének pneumájával (vagyis a hit szer-vével). Ennek az összhangnak a hiányát érzik meg a diákok tanáraikban, a betegek orvosaikban, a beosztottak fonökeikben, a hívek papjaikban. Nem könnyü létrehozni az összhangot. Nagyon tudom tisztelni például a muszaki diplomások között az értelmiségieket, hiszen ok – ha valóban értelmiségiek, s nem csak diplomások – nem mondhatják azt a humán értelmiségieknek, hogy amazok is értsenek annyira a robbanómotorokhoz, mint ok az emberhez. Akárhogy osztjuk-szorozzuk: az emberismeret, a jelismeret és az istenismeret a robbanómotorok ismereténél is fontosabb.

    Az értelmiségi kultúraközvetíto. A kultúrát nem sormintának vagy szobadísznek tartja, hanem – mint Lotman – létfeltételnek, s tudja, hogy létezni annyi mint jelként szolgálni. Rahnerrel együtt vallja, hogy a a muvelt ember “szellemi megismerésére és szabadságára támaszkodva maga alakítja önmagát és világát”, Pilinszkyvel pedig azt, hogy a kultúra és az imádság azonos indítóoka halandóságunk és halhatalanságunk egymásba fonódása. Az értelmiség muvelt ember, vagyis viszonyban lévo ember: aki érdemi kapcsolatban van önmagával, társaival, a természettel ésa transzcendenssel, aki tehát
    egész-séges.
    A kritikusság és a kritika nem annyira tulajdonsága, mint feladata az értelmiségnek. Nem ellenzékieskedésrol, hozöngésrol és kekeckedésrol van szó, hanem arról, amirol Hankiss Elemér beszél: “Szemem van a jóra, borömön is érzem, de szót nem vesztgetek rá, mert a jó megléte kézenfekvo és természetes, aki józan, örül neki, istápolja, de nincs szükség arra, hogy idegesen és önigazolásképpen állandóan fölmutogassuk. Teendo elsosorban nem a jóval, hanem a rosszal kapcsolatban van. Azokhoz szólok, akik keresik önmagukban és a világban a meglévonél, az adottnál, a már elértnél jobbat.”
    Németh László a szellem emberérol ír, én most ezt az értelmiségre vonatkoztatom: “A szellem emberét mindig nehéz elviselni, mert nem takitikában, kis lépésekben, nyers prakticizmusban gondolkkodik, hanem jövoben, távlatokban, világdiplomáciában. Nemzete sorsát az emberek sorsán méri le, anyagi javaik, szabadságuk és demokráciájuk kultúrája alapján. A szellem embere optimista, bizik is még az emberben, hogy teljesíteni fogja régtol vállalt küldetését, hogy az ember képét végre emberivé formája, a világot végre emberlekuvé teszi és az embertol való félelem minden formájától, akár rendori, akár köznapi, akár nemzetközi, akár külso, akár belso eredetu, örökre megszabadul.” Hogy a szellem embere bárki lehet, aki a test, a lélek és a szellem egész-séges egysége? Valóban ez az értelmiségiség minimális feltétele, s ehhez még diploma sem kell. Az értelmiség tehát olyan egész-séges ember, akit amellett, hogy szakmájában mester, érdeklodo és nyitott, aki fejlett áttekinto, értelmezo és közvetíto képességgel rendelkezik, aki folyton megújítja és átlépi önmagát, aki
    a Lét titkai körül is sürgolodik, aki ügyek és értékek elkötelzettje.

    Másságok testvérisége

    A keresztény értelmiség fo feladata a plurális társa-dalomban az lehetne, hogy a másságok békés egymásmellett élését fokozatosan a másságok testvéri egységévé alakítsa. Ez azzal kell kezdodjék, hogy felteszük magunknak a kérdést: tartom-e a kommunistát vagy a liberálist akkor is testvéremnek, ha lényeges kérdésekben különbözik véle-ményünk? Erre határozott igennel kellene válaszolni, s tiltakozni a “Miben vagyok különb kommunista, liberális stb testvéreimnél?” kérdés ellen. Egy keresztény értelmiségi egy plurális társadalomban a legtöbbször egy kisebbeség, de mindig az egyik lehetoség képviseloje. Kiválasztott, de nem a többiek fölé emelve, hanem a többiek mellé rendeltve felbarátnak, testvérnek. Természetesen fontos, hogy a keresztény értelmiségi világosan lássa a nézetek és érdekek közötti különbséget, de legalább annyira lényeges, hogy önmagával azonosan lépjen a társadalmi porondokra. Nem csak a keresztényeket szükséges a többiektol megkülönböztetni, hanem azt is világosan kell látni, hogy a keresztények sem egységes tömb. A keresztények (iiletve a katolikusok) a legkülönbözobb jelmezekben fellépo, különféle érdekeket és értékeket képviselo keresztényekkel találkozhatnak össze. Meg kell jeleníteniük a keresztény alternatívát, vagyis inkább a illetve a keresztény alternatívák valamelyikét, felelosséget kell érezniük azért, hogy megfelelo legyen a képviseletük az élet legkülönbözobb területein (miként a televizióban, ugyanúgy az adópolitikában is). Nem csak a létszámok, forintok és percek részarányos kiporciózásáról van szó. Nem csak az a fontos például, hogy X perc járjon a katolikusoknak a televizióban, hanem az is, hogy mivel, hogyan és milyen minoségben jelenjen meg a képernyon a kereszténység.
    Ha nem is kizárólagos, de jellegzetes képviseloje lehet a keresztény értelmiség egy pluralista társadalomban az emberi tényezonek, a segítésnek, a kisebbségeknek, a perem-helyzetueknek, a környezet védelménének, az emberséges politizálásnak, a tisztes iparnak. Jelen lehet mint az egész társadalom által értékelt másság (amely esetleg mások számára is mintául szolgálhat) jó iskolákkal. Manapság azonban sajnos elofordul, hogy gyenge pedagógusok próbálnak keresztény iskolát csinálni. Pedig az igazi keresztény iskola keresztények által – természetesen keresztény szellemben – kigondolt és megvalósított jó iskola. Jelen lehet – mint professzionális irgalmas szamaritánus – kisebbségek szószólójaként. Nem hinném, hogy a keresztény értelmiség hathatós közremuködése nélkül a cigányság otthonra találhatna ebben az országban. “Nem szabad egy-ügyunek lennünk – figyelmeztetett egy pap barátom. – Az abortuszon és a pornográfián kívül küzdhetne egyházunk és értelmiségünk az antiszemitizmus és mindenféle kirekeszto izmus ellen, a lélektelen prakticizmus,, a szegénység, a teológiai provincilaizmus, a vállakozás-ellenesség, és még hetvenhét egyéb rossz ellen.”
    Ha nincs is ma keresztény kurzus hazánkban, akadnak boven ilyen szellemu gesztusok. Az idenditásválságban szenvedo keresztények közül sokan kurzus-ihletlésu elképzelésekben, emklékekben keresnek fogódzót. Ez ellen fellépni elsosorban a keresztény értelmiségnek a feladata lenne. Ám legalább ennyire az övé, hogy a magukat liberá-lisnak nevezo vallás- és egyházellenes eroket arra fi-gyelmeztesse, amikor azzal járatják le hirdetett eszméjüket, hogy keresztény kurzust kiáltanak ott, ahol csupán egy vallásos kisebbség önszervezodése indul meg. Többségként viselkedni is meg kell tanulni a keresztényeknek. Jelenleg még csak 2-3 százalék a keresztény iskolák aránya, mégis több száz településen elofordulhat, hogy az ottani iskolák többsége keresztény kézbe kerül. Ez esetben a többségi érdek képviseletén kívül a kisebbség érdekeit is képviselniük kell, ha komolyan veszik saját világnézetüket.
    Egy igazi keresztény értelmiségi lehet önérzetes, és büszke is lehet eredményeire, de csak akkor, ha ezt tapintattal és alázattat teszi. Nem sajátithatja ki magának azt, amit társzerzoségben muvelt, például a kommunizmus megdöntését. De még augusztus huszadikát is. Nem hinném, hogy egy igazi katolikus értelmiségi jól érezné magát a borében, ha a televizió csupán a misét és körmenetet közvetítené. Szent István ugyanis nem csak a katolikusoké, többféleképpen lehet ünnepelni s ebbol többfélét is sugározhatna a televizió. Ám mint megrögzött utópista el tudnék képzelni olyan központi ünnepséget is, amelynek koreográfiájában harmóikusan (testvériesern) ötvözodnék a harangzúgás és a koccintás, a körmenet és akörtánc, az úrvacsora és a új kenyér ünneplése, a miniszter és a ministráns, ahol áldást ad a papra a politikus, és áldomást mond a pap a póliszra, ahol egybefonódik az agapé és az agóra, ahol az asztalnál, s nem az emelvényen, egymás mellett ülnek Paskai László és Tölgyessy Péter, és liberális politikus majd a felszabadítás teológiájáról faggtja a fopapot, pedig o inkább jó egyházi vicceket mesélne, mennyei deruvel. Mindez történhetne akár a Bazilika, akár a Parlament elott, illetve itt is, ott is.

    Homo politicus christianus

    A keresztény értelmiség, aki az ügyek embere is, szükség-szerunen kell hogy politizáljon, vagyis – természetesen ki-ki képessége, állapotbeli kötelessége, vérmérséklete és lehetosége szerint – a pólisz, vagyis a köz ügyeivel foglalkozzon. Keresztény diplomásaink nagy része ma ha-talom-undorban szenved. A hatalmat (és így a politikát) mocskos dolognak tartja, nem gondolva arra, hogy az ember az a lény, akinek lehetjékre lehet, hogy mindenki rendel-kezik több-kevesebb hatalommal, hogy a hatalmat vissza-utasító a felelosségétol is szabadulni akar, hogy a hata-lom nélküli ember nem adhat, hogy – bár nagyon nehéz – nem csak visszaélni, hanem élni is, sot éltetni is lehet a halatommal. Igen nagy fokú a bizonytalanság egyhá-zunkban és értelmiségünk körében ebben a tekintetben. Sokan távol tartják magukat még a közélettol is, mások a közéletre igennel, a politikára nemmel szavaznak (ami persze fából vaskarika), ismét mások csak a pártpoli-tikától határolják el magukat. A még a pártokat is elfogadók nagyobb része csak “keresztény” pártokban gondolkodik, kisebb részük bármilyen, az alapveto emberi értékeket tiszteletben tartó pártokban el tud képzelni keresztényeket. Ma még csak egy kisebbség vallja együtt Mihálffy Lászlóval, hogy “a társasdalmi élet irányításában nem jó, ha valamely világnézet vezeto szerephez jut, mert ez egyrészt hátrányos helyzetet teremthet a többi számára, másrészt saját nézetrend-szerének a felhigulásához vezet a politikai hatalommal való szövetség.” Erre éppen a közelmúlt szolgált meg-döbbento példákkal, amikor szélsoségesen antihumánus kijelentések hangzottak el ugynevezett keresztény pártok és politikai csoportosulások magas poziciójú, magukat kereszténynek nevezo képviseloitol. Mi sem jellemzi jobban egyházunk és keresztény értelmiségünk bizonyta-lanságát, hogy például Csurka István irására a történelmi egyházak vezetése hallgatással válaszolt, de hallgattak még sokan mások, például keresztény értelmiségek szövetségei is. A tiltakozó katolikus Zsinati Kör tagjai nevében nyilatkozó Balassa Péter jól látja, hogy “a katolikus egyháznak bizonyos pillanatokban egyszeruen evangéliumi kötelessége, hogy politizáljon. A Szent-írásból levezetheto a politizálás kötelessége. Azt gondolom, hogy most ilyen pillanat van. Máris késésben van a katolikus egyház püspöki gyülekezete. (…) Késégtelen, a hallgatás bizonyos ponton túl a belegyezés látszatát kelti, és ez annál súlyosabb, mert itt a ke-reszténység örve alatt történik az, ami történik. (…) Úgy gondolom, hogy az egyháznak azok az idonként kollaboráló tendenciái, amelyek a 70-esés 80-as években jellemzok voltak, öszefüggenek mostani magatartásával is. (…) Amikor szélsojobboldali veszély van keresztény jelszavakkal megspékelve, igen-igen sok, nagyon derék, demokratikus és liberális érzelmu hívo nem tud hangot adni véleményének. Szerintem a demokratikus és liberális értékek, valamint a keresztény értékek nagyon is egymásra mutatnak.” Azért idéztem hosszabban Balassa Pétert, mert úgy vélem, nem csak az ominózus eset, hanem a Zsinati Kör válasza is paradigma értéku: minta lehet a keresztény értelmiség számára.
    H. Büchele szerint a tökéletes társadalmat megcélzó forradami út, és a kisebbik rossz logikáját követo evo-lutiv út is zsákutcának bizonyult. Az általa javasolt alkotó cselekvés “rendelkezik ugyan utópia-horizonttal (mint a forradalmi út), de ez csak amolyan tájékozódási pont, hogy mikor és hol kell utat törni: ebbol áll az alkotó cselekvés semmiféle ideális rend képzetébol le nem vezetheto feladata”. Erre az alkotó cselekvésre van hívatva a politizáló keresztény értelmiség. Ehelyett ma sokan meglégszenek azzal, hogy ellenség-képekkel (ez ma nálunk elsosorban a liberalizmus) bástyázzák körül ma-gukat, s onnan lövöldözzenek mindarra, ami más, holott
    a politikai ellenfelet – mint Szent Ferenc a gubbiói farkast – ellenzék-testvérként kellene kezelni, vagyis szeretni.

    A katolikus értelmiség egyházában

    A szerkesztoség megjegyzése: Örömmel közöltük Kamarás István válaszát, hiszen személyében olyan valaki vitázik Giczy Györggyel, aki életét és muködését a magyar katolikus egyház belso életének tisztázására tette fel. Oszintén reméljük, hogy atisztázó munkája során továbbra is egyházunk keretei között marad, mint megújulásának alázatos munkása.

    Hosszasan lehetne kommentálni ezt a szöveget, mely az egyházunkban uralkodó bizalmi válság tanpéldája. Úgy tunik, mintha honi egyházunk nem igazán igényelné az értelmiséget. Mintha a reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás protestáló, kritizáló és okoskodó értelemiségének rossz emléke befo-lyásolná. Pedig amaz esetekben nem az egyház és az értelmiség álltak szemben, hanem érteliségiek értelmiségiekkel, hiszen a klerikusok is azok voltak. Mivel az egyház intézmény is, legitimációra (igazoló magyarázatra) van szüksége, mint ezt Tomka Miklós is fejtegeti. Az o (és persze P. Berger, Th. Luckmann és M. Weber) gondolatmenetét követve megállapíthatom, hogy az állandó megújulásra ítélt egyháznak szüksége van tomácsolásra: például az egyház és a amunkásság, az egyház és a muvészek, az egyház és a fiatalok, a kereszténység és más vallások stb között, és az elsorenduen értelmiségi feladat. Az egyház nem nélkülözheti a hagyomány állandó újraértelmezését sem. Más megrendelések is érkeznek az egyháztól az értelmiségiek számára. A közösségi jellegu keresztény kultúra – mivel a történelembené – új és új szimbólumokat igényel. Az egyház mint szervezet szervezéshez és menedzseléshez érto szakemberekre szorul, légyen szó akár a vatikáni fohívatalról, akár a legalsószentbenedeki filiáról.
    Honi egyházunk a klerikalizmus és a centralizmus betegségében szenved. Papságunk jelentos része elbizonytalanodott és sérült. Helyzetük javításában a gyógyító Lélek munkatársai lehetnének az ehhez érto keresztény értelmiségiek is, de csak akkor, ha odaengednék oket a bajhoz, ám sajnos a magyaroszági katolikus egyhás vezetése meglehetosen értelmiség-ellenes. Nem szükséges ezt hosszasan bizonygatni. Elég csak megemlíteni például azt, hogy több fopapunk is kezdeményezte saját szellemi agytrösztjüknek, az Országos Lelkipásztori Intézetnek a megszüntetését. Jó néhány katolikus értelmiségi kapta meg a közelmúltban püspökeitol és papjaitól, a “nem katolikus” és a”nem kereresztény” címet.
    Az egyházunkban használatos nyelvezet igen gyakran kioktató, ítélkezo és személytelen. Paternalista ez a vezetés, de oly módon, hogy a gondoskodó atya helyén eléggé gyakran fobürokratát, szakfelügyelot vagy nevelo tanárt találunk.
    Egyre gyakrabban figyelmeztetik “fentrol” értelmi-ségünket, hogy a katolikus egyház nem demokratikus szer-vezet. Ez igaz, ám egyfelol olyan hierarchiának kellene lennie, ahol a legalázatosabb szolgálók vannak felül, ahol a fejmosásnál fontosabb a lábmosás, másfelol a sze-retet egyházát nem gyengítené, hanem csak erosítené a fokozódó demokratizálódás. A magyar katolikus értelmiség új helyzetbe került, hiszen egy demokratikus társadalmat építhet, miközben egy hierarchikus (és több vonatkozásban még csak merevedo) egyház tagja. Ez a kettos kötés nagy-ban ronthatja közérzetét, gyengítheti identitását és nehezítheti szerepe betöltését. Nem ez az egyetlen kettos kötés, amely arra kényszeríti, hogy gúzsbakötve táncoljon: ilyen még a világi és egyházi hivatás szerepkonfliktusa, de ütközhet még egy értelmiségi tanítóhíva-talokkal, spiritualistákkal, szakralizátotkkal, egy-házközségi aktivizmussal és prakticizmussal, kisközösségi köldöknézéssel és egyebekkel.
    Karácsony Sándorral mondhatom, hogy minden kapcsolat nyelvi kapcsolat, s ennek fényében kijelenthetjük, egyházunkban kommunikációs zurzavar van. “Jellemzo, hogy Isten népének legfelso szolgáját Szentatyának nevezzük, míg Istent csak Atyának, bár o arra bíztatott minket, hogy Abbának, vagyis Apucika nevezzük”, dohog egy diplo-más hívo, “Isten elott mindenki egyenlo, de a papok egyenlobbek és legegyenlobbek”, magyarázza egy másik, “Plébánosom a szószékrol harsányan tegez minket, de teljesen lekonyult, amikor négyszemközt visszategeztem”, meséli egy harmadik. Persze ha egy diplomás keresztény csak misét “hallgat”, ha “szentségi szolgáltatásokat vesz igénybe”, akkor összejátszik azzal, ami ellen tiltakozik. Torz istenkép, emberkép, egyházkép: lenne mit tisztázni, akadna értelmezo feladat elég.

    Teendok

    Mindezek után mit tehet egy katolikus értelmiségi?
    Eloször is katolikus diplomásból katolikus értelmiségivé válik. Ez egyben lelki megújulást is jelent.
    Az alkotó cselekvés jegyében ad, a szakmában és az eklézsiában egyaránt. (Az arányok persze egyénenként különbözoek.)
    Segíti a helyi társasdalom erosodését, benne termé-szetesen a keresztény értékeket is képvielve, egyszerre két – egybeépülo – ország (hazánk és Isten országa) polgáraként.
    Bátran és szeretettel kritizálja az állami és társadalmi szervezetek és intézmények fogyatékos-ságait, valamint egyháza klerikalizmusát, konzervati-vizmusát, félénkségét, butaságát, rendetleneségét és bigottságát.
    Segít közelmúltunk (beleértve egyháza történetét is) feldolgozásában, nem az elszámoltatás, hanem a helyretevés szándékával.
    Segít feltérképezni a bennünk (katolikusokban, keresztényekben) meglévo eloítéleteket, igyekszik megakadályozni az eloítéletes visekedlést, harcol a keresztény körökben még mindig felbukkanó antiszemitizmus és egyéb kirekeszto izmusok ellen.
    Szakszeru, versenyképes és nyereséges gazdasági vállalkozások keretében a tisztes ipart üzve kamatoztatja akapott talentumokat, segití a gazdasági intézmények eti-kai kódezxeinek kidolgozását, szorgalmazza a környezet-kímélo, humanista gazdálkodást és fogyasztást.
    Tapintattal és szakmai felvértezettséggel vesz részt a hívek tanításában, nevelésében és ízlésük formálásában.
    Segít elorelépni a keresztény felnott-képzésben és értel-miség-nevelésben.
    Magával viszi – elsosorban élete példájával – a keresztény szellemet az oktató-nevelo intézményekbe, a lehetséges pedagógiai rendszerek közül igyekszik a legjobbat választani, azt az adott helyzetre alkalmazni, és a legszínvonalasabban megvalósítani.
    Politizál, vagyis a köz ügyeivel foglakozik, értékek és érdekek képviseletében, ki párttagként, ki parlamenti képviseloként, ki a szüloi munkaközösség tgjaként.
    Közvetít, tolmácsol kényes ügyekben állam és egyház, hívek és az egyház vezetoi, katolikusok és protestánsok között és minden más esetben, amelyben felelosséget érez.
    Keresi a helyét a helyi, az országos és az egyházi nyílvánosságban és tömegkommunikációban.
    Mint demokrata keresztény önérzettel szolgálja egyházat, szeretettel vissza-tegezi felebarátait püspökéig bezárólag.
    Törekszik az egész-ségre, levetközi a teljességet akadályozó izmusokat.

    Fohász

    Mi lehetne manapság a keresztény értelmiség imája? Talán ilyesmi: Uram, letargiámat gyógyítsd liturgiával! vedd le rólam a szemellenzot! Adj nekem teret, energiát, ihletet és hitet! Óvj meg attól hogy gogös porszem legyek, hadd válhassak alázatos világítótoronnyá, ahogy ezt Te elrendelted! Amen!

    Go to comment
    2012/06/18 at 9:45 pm
  • From Demeter on Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (hangfelvétel)

    Valószínűleg a rendkívül bátor előadásmódnak köszönhetően érezheti úgy a szöveg hallgatója, hogy számára is ismert kérdésekről van szó – és itt most talán másodlagos az a kérdés, hogy ebben tévedhet-e. Mindenesetre most úgy teszek, mintha az ismeretségben bizonyos lennék.
    Mivel többféle társadalomfilozófia létezik, maga a cím is megszorítást eszközöl. kizárja ugyanis azokat a társadalomképeket, melyek szerint a társadalom nem (ontológiailag vagy legalábbis konceptuálisan) önálló entitás, hanem az egyének valamely iparkodásának következtében kialakult relációstruktúra. Jómagam – talán sajnos – nem tudok másképp tekinteni a társadalomra (ha egyáltalán van ilyen), de konkrétan a magyar társadalomra sem, csak mint relációstruktúrára (miközben magam is tanítom azokat a társadalomfilozófiákat, melyek szerint a társadalom valami a priori az egyénekhez képest). Így számomra a társadalmi igény komplex kifejezés sem értelmezhető (személyes tapasztalatként legalábbis), hiszen nem gondolom a társadalmat önálló entitásnak. A személyeket, akik (így vagy úgy, de végeredményben) létrehozzák a társadalmakat ellenben igen könnyen tudom önálló, és totális szabadsággal megáldott entitásnak gondolni (ennek áldásos voltát olykor-olykor nehéz tudomásul venni). Így a kérdés számomra inkább az (pontosabban: csak az tehető számomra kérdéssé), hogy vannak –e személyes igények a kereszténységre? Ebben a tekintetben a kereszténység, mint egy lehetséges igény tárgya, nincs különleges helyzetben, hiszen például – szerintem – élelemre vagy biztonságra sincs társadalmi igény, viszont személyes igényei lehetnek erre néhányaknak (ha ezek a néhányak elég sokan vannak, hajlamosak lehetünk a jelenségeket együttesen társadalmi igénynek hívni).
    Így a személyes igényeknél maradok inkább ebben a kommentben. A „valaki mondja meg mit kell tennem” kérdés, ha határhelyzetekben is, de valószínűleg mindenkiben felmerül alkalomadtán. Mit tud ez jelenteni? Valóban azt szeretnénk, ha ilyenkor választ kapnánk? Mi alapján fogadnánk el ezt a választ? A(z önmagában vett) tekintély esete gondolom az előadó esetében is kizárt (én ezt nevezném vakhitnek). Elfogadhatjuk-e a minimális kognitív disszonanciát okozó válasz elvét, mely szerint azt a választ fogadjuk el, amelyik megerősíti azt, amit tenni szándékoztunk volna? Én ezt nevezném fogyasztói hitnek (és minden érvényes rá, amit a marketingesek tudnak arról, amiről mi csak azt hisszük, hogy megtenni szándékozunk). Vagyis a kérdés: mit várunk pontosan az Egyháztól, aki, egyébként, mi magunk is vagyunk: mit várunk hát önmagunktól? Szerintem az előadó meg is adta a választ a saját kérdésére: valószínűleg igazából szabadságot, ami pedig az evangéliumok tanúsága szerint máris a miénk (ha eléggé keressük). Lehet, hogy ez a szabad kérdésfelvetések szabadsága, ami szabad arra a lehetőségre is, hogy a megkérdezett nem úgy, vagy nem azt válaszolja, amit épp hallani akarunk. Vagy épp nem válaszol. A legnagyobb szabadság lehet: ilyenkor szabadon lemondani a szabadságról. De ebben , sajnos, nekem nincs tapasztalatom.
    Visszakanyarodva végül még egyszer: az egyház mi magunk (is) vagyunk. Például én is. Ahogy a kérdéseimet felteszem, ahogy válaszolok másokéra. És ahogy nem teszem fel őket, és nem válaszolok. Ahogy hallgatok és meghallgatok, és ahogy túlbeszélek és nem-hallgatok. Magamra is, magamra se. És nem szeretném, ha nem így lenne.
    Ha nincs adekvát egyházkép, arról valószínűleg nem, vagy nem csak a társadalmi intézményként értett egyházak (hierarchiák, egyházi kommunikátumok, egyházi nyelvek stb.) tehetnek, hanem mindenki, aki nem tud személyes válasz lenni személyes kérdésekre. Aki viszont tud, az személyesen képviseli Krisztus egyházát; talán ezért tanítják olykor a szerzetes atyák, hogy szerezd meg te a Szentlelket, és körülötted ezrek üdvözülnek.
    Nekem tehát az lenne a fő kérdésem Babarczy Eszterhez, hogy el tud-e képzelni pontosan egy esetet, amikor azt mondja: „valaki mondja meg….”, és a dolog úgy alakul, ahogy lennie kellene. Mi történik? Ki válaszol, és miért hallgatna rá?

    PS1 valószínűleg itt csak pragmatikai válasz adható, de ha már James, akkor ez nem meglepő.
    PS2 nagyon remélem, hogy Dan Dennett nem az egyik legnagyobb élő filozófus :)

    Go to comment
    2012/06/11 at 12:03 am
  • From tjános on Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (hangfelvétel)

    Nem tudtam ott lenni az előadáson, de az utólagos meghallgatás alapján az a benyomásom támadt, hogy az előadó valami egészen másról szeretett volna beszélni mint amire a cím alapján számítani lehetett. A bemutatott felmérés eredményei a kereszténység iránti “társadalmi igény” szempontjából kevéssé relevánsak, hiszen egyéni preferenciákat vizsgálnak. Társadalmi igényről inkább akkor lehetne beszélni, ha az igények azon formáit vizsgálnánk, amelyek már eljutottak az intézményesülésig, ugyanakkor hirtelen nem tudnék mondani egyetlen olyan alapítványt, egyesületet, jogvédő szervezetet stb. sem, amely valóban ezt az igényt testesíti meg, de nem eleve valamiféle egyházi (legalábbis: felekezeti) megalapozottsággal rendelkezik. Ezen a szinten igény esetleg a vallásos élet egyes, különállóként elérhetőnek elgondolt járulékaira lehet, ami viszont nem valódi igény, nem a kereszténységre való valódi igény.

    Go to comment
    2012/06/08 at 7:15 pm
  • From janka on Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (hangfelvétel)

    Nagyon gondolatébresztő előadást volt, legalábbis nekem, aki szintén „maga módján”. Kérdés, hogy vajon azoknak, akik nem így, azoknak is…?
    Hosszan akartam írni arról, mitől lettem „magam módján”, mint ahogy sokan és arról, miért nem kíváncsi az egyház ezekre a – valószínűleg mindenkinél más – válaszokra. (Már ha fontos neki, hogy a kebelében tudjon.) Aztán rájöttem, hogy nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy van-e társadalmi igény a kereszténységre. És akkor azt mondanám, hogy nincs.
    Amiről az előadó beszélt, azt én is érzem. Hogy jó lenne néha valami támasz. Valószínűleg nem mi ketten vagyunk így ezzel. Viszont a társadalom sem mi vagyunk. Sok embernek lenne jó valami… Maga sem tudja mi. Ki itt találja meg, ki ott. Ahhoz, hogy egy templomban vagy egy közösségben találjam meg, tudnom kell róla. Amit Babarczy Eszternek felróttak, hogy rossz helyen keresgél – nem az ő hibája. Ennek a lehetőségnek magától értetődően kell(ene) elénk tárulnia. Olyan természetesen kellene megtalálnunk ezeket a helyeket, mint amilyen természetesen bemegyünk egy étterembe, ha éhesek vagyunk.
    Persze abban sem vagyok biztos, hogy ha ezek a helyek/közösségek láthatóak és elérhetőek lennének, az generálna valamiféle társadalmi igényt. Pontosabban az generálná-e, ha vannak. Vagy először az igénynek kellene kézzelfoghatónak lennie?

    Go to comment
    2012/06/06 at 2:47 pm
1 3 4 5