Press "Enter" to skip to content

Karácsony András: Remények és feladatok

A magyar történelem régmúltjába nyúlik vissza az Európához való kapcsolódás igénye, az, hogy önmagunkat Európa részeként lássuk. A modern kor előtt ez az „Európa” egyszerűen a nyugati kereszténységet jelentette. Gondoljunk csak Szent István államalapítására vagy éppen a 15-17. század közötti törökellenes küzdelmekre. A 19. századtól azonban ez a „mintakövetés” már egy új módon felfogott Európára vonatkozott – nem függetlenül Nyugat Európa átalakulásától. A reformkor nagyjai és az 1848-as forradalom-szabadságharc vezetői számára „Európa” már a jól működő gazdaságot, az élhetővé tett mindennapokat, egy arányosabb politikai képviselet kialakítását és persze a nemzeti függetlenséget jelentette.

De mi történt ezt követően? Európa utolsó száz éve az egységes minta szétesését mutatja. Az első világháború a több mint három évtizedes „boldog békeidőknek” vetett véget, szinte egy szempillantás alatt. Kiderült, hogy a nemzeti érdekek küzdelme erősebb motivációt jelent, mint az európai értékközösség absztrakt fogalmai. Amin persze nem csodálkozhatunk, mert Európa mint politikai egység akkoriban nem létezett. A második világháború pedig azt is megmutatta, hogy az előző világégést követő rendezési, békéltető folyamatok kudarcot szenvedtek.

Az elmúlt évek, amikor szó nincs fegyveres konfliktusról, benyomása: folytathatatlanok az utóbbi négy-öt évtized európai folyamatai. A második világháborút követően kialakított együttműködési szervezeti struktúrák, konfliktus feltáró és megoldó minták már nem hoznak eredményt. Úgy tűnik, noha létezik az Európai Unió egységes intézményi szerkezete, ám az Európai Unió országaiban, az állampolgárok mindennapi tapasztalatában, inkább a dezintegrálódás élménye átható.

Amennyiben a cselekvés idejét firtatjuk, akkor azt mondhatom, hogy a cselekvés ideje már régóta elérkezett. Gondoljunk csak az 1989/90-es év fordulójára, s az ekkor megnyílt lehetőségekre. Két évtizeddel később, visszatekintve ezekre az évekre, sokan írnak arról, hogy mi minden maradt el akkoriban. Sőt, olyan álláspontokkal is találkozhatunk, melyek ezt a cezúrát inkább a rombolás, az ország kifosztásának kezdőidőpontjaként propagálják – mindehhez persze komoly emlékezethiány is szükséges, emlékezethiány az 1948-1990 közötti évtizedeket illetően. A visszatekintések sokszor igazságtalanok, hiszen magától értetődőnek gondoljuk azt, ami 1990-től, mégiscsak újféle lehetőségeket teremtően, megtörtént. Különösképp nem értékeljük eredményként. Hogy visszatekintve inkább a hiányérzetet fogalmazzuk meg, annak társadalom-lélektani oka egyértelmű. Nem lelkesíti a társadalmat, ha voltak ugyan pozitív döntések, de másféle, szintén égető döntések elmaradtak, vagy éppen olyanok voltak, aminek káros hatását elszenvedtük. A kérdés az, hogy mit kezdjünk mindezzel két évtizeddel később?

Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?

Nagyon általánosan megfogalmazva a nyolcvanas évek végi várakozásokat (reményeket) úgy összegezhetjük, hogy mindenki azt várta, hogy hamarosan (néhány éven belül), úgy élhetünk mint ahogy Ausztriában vagy

Németországban (BRD) élnek az emberek.

Ezt az általános elvárást persze konkretizálhatjuk néhány területre:

  • a politikát illetően a demokratikus intézményrendszerre úgy tekintettünk, mint amelyben a (erkölcsileg és tudásukban) legkiválóbb polgártársaink válnak politikai döntéshozóvá,
  • a vallás világában a szabad, azaz minden politikai-állami pressziót nélkülöző vallásgyakorlásról volt szó,
  • hogy a felsőoktatási intézmények megnyílnak a tömeges továbbtanulás számára,
  • a gazdaság az egyéni kezdeményezőkészségből és képességből következő gyarapodását hozza a közösségnek.

Ezen remények mögött azonban hiányos tapasztalatok, részleges és bizonytalan ismeretek voltak. Hogy a tapasztalatok hiányosak voltak – ez érthető. Amikor élménybeszámolóinkban a „nyugati tapasztalatokról” beszéltünk, akkor a külföldön élő rokonoknál, barátoknál tett látogatások, ösztöndíjas utak, vagy éppen turistautak benyomásaira támaszkodtunk. S ezek bizony nagyon esetleges képet nyújtottak.

A tudás, az ismeret (ha úgy tetszik a tudomány által közvetített) világot illetően keményebben kell fogalmaznom: a társadalomtudományok képviselői – csekély kivétellel – nem közvetíttek ismereteket a nyugat-európai kapitalizmusról, a tömegdemokráciáról, a tömegmédia világáról stb. Röviden: mindazon problémákról, melyekkel az 1980-as években szembe kellett nézni a nyugat-európai embereknek, ezek közül is leginkább a jóléti társadalom szűkülésének jeleivel. Hogy ez az ismeretközvetítés elmaradt, azt kevésbé magyarázhatjuk azzal, hogy a társadalomkutatók politikai megfontolásból (mármint azért, hogy ne adjanak érvet a demokráciaelleneseknek) hallgattak minderről, sokkal inkább a hazai társadalomtudományok akkor alacsony minőségében találhatjuk az okokat.

A két évtizeddel ezelőtti „Nyugat kép” tehát inkább illúziókkal, nem megalapozott reményekkel volt telített. A mai helyzet ugyanakkor nem oly egyszerű mintha ezt az elmaradt tudáshiányt rövidúton bepótolhatnánk és azzal máris tisztában lennénk jelenlegi cselekvésterünkkel. Két okból sem ily egyszerű.

Először is nem feledhetjük, hogy az elmúlt 20 évben felhalmozódtak saját problémáink. Arról a problémahalmazról van szó, mely részben külső hatásokból, részben a magyar politikai elit rossz döntéseiből, elmaradt helyzetértelmezéseiből is fakadt (csak két példát említve a problémahalmazból: az ország kritikus mértékű eladósodása, illetve a vészes demográfiai helyzet). Hogy miként lettek volna ezek a múltban elháríthatók, erről persze érdemes gondolkodni, de mégis az az elsődleges feladat, hogy most szembenézzünk, egy megalapozottabb tudás alapján szembenézzünk ezekkel. Hiányérzetünk hosszú listája alapján tapasztalatunk azt súgja: cselekedni kell, itt a cselekvés ideje, ám, hogy mit tegyünk, ahhoz tudnunk kell, milyen is a mostani helyzet és milyen okok rejtőznek mögötte?

Másfelől azt is szeme előtt kell tartani, hogy időközben jelentősen megváltozott Nyugat-Európa. Már nem olyan, mint amilyen az ezerkilencszázhetvenes-nyolcvanas években volt – épp ezért sem elegendő a rendszerváltozáskor elmaradt ismerethiány bepótlása. E tekintetben előny, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak. Arra gondolok, hogy ez a helyzet segítette a politikai tudatosodást, bővítette a tapasztalatokat. Ma már kevésbé gondolhatjuk, hogy egységes jellemzőkkel leírható Nyugat-Európa. Konkrétan: politikailag tekintve: a demokrácia intézményi világa és kultúrája, gazdaságilag nézve: a kapitalista gazdaság természete illetve a társadalmilag tapasztalható-átélhető közjó vonatkozásában, és a sort folytathatnám. Azt látjuk, hogy mindezek országokként nagyon különböző formát ölthetnek. Nem a közös ismérveket tagadom, csupán azt szeretném jelezni, hogy tartalmuk variábilisabb annál, semmint egyértelmű mintát adhatnának. Talán emiatt írta az ismert német politikai filozófus, Hermann Lübbe, hogy Európa sokszínű kulturális identitása éppen, hogy nem teszi lehetővé az Európai Egyesült Államok egységes politikai identitását.

Nyugat – Európa változása elsősorban nem az elmúlt félévtized gazdasági válságához kötődik. Ennél mélyebben ható folyamatokról van szó, melyek kezdete sok évtizeddel korábbra tehető. Egyfelől az egykori gyarmattartó birodalmak (s itt elsősorban Angliára, Franciaországra és Hollandiára gondolok) megnyitották a volt gyarmataikról való betelepülést az anyaországba, másfelől az ezerkilencszázötvenes-hatvanas évek felívelő gazdasága nagy mennyiségű vendégmunkást foglakoztatását tette lehetővé (lásd Németország). Mindezt csak fokozta az elmúlt évtizedekben uralkodó emberi jogi doktrína azon vonása, mely a menekültek jogait (absztrakt humanitárius szempontból teljesen érthetően) kiemelten kezelte. E folyamatok eredménye: megteremtették annak a lehetőségét, hogy a nyugat-európai országok jelentős részében a „makrotársadalomtól” függetlenül létező, izolált szubkultúrák jöhessenek létre, olyan szubkultúrák, melyekben élők már csekély mértékben osztoznak társadalmuk, az össztársadalom identitásával. Ennek extrém példái:

  • Párizs külvárosainak lakótelepi életét élő afrikai származású fiataljainak rombolása, autóégetése.
  • Angliában az iszlám valláshoz kötődő, terrorista tevékenységgel gyanúsítottak szinte mind másodgenerációs angol állampolgárok, olyanok, akik Angliában születtek, ott nevelkedtek, s ottani iskolába jártak. Nyugatellenes gyűlöletük jól mutatja a társadalmi identitást szolgáló szocializáció csődjét.

Ezek a tapasztalatok vezettek el oda, hogy amíg korábban a multikulturalizmust követendő példának tartották, addig az elmúlt években inkább ennek sikerületlenségéről nyilatkoznak vezető politikusok (pl. Merkel, Sárközy).

Mindez számunkra, Magyarországon azt jelenti, hogy az „európai minta” követése, ami két évszázad óta a modernség, a polgárosodás alapvető eszméje volt problematikussá vált. Nem arról van szó, hogy el kellene felejtenünk ezt a mintát, hogy magunkba zárkózzunk, s ne figyeljünk arra, hogy mi történik Nyugat-Európában, de azt igen, hogy sokkal pontosabb (reálisabb és differenciáltabb) „nyugat-képet” kell kialakítanunk. A minták már nem vehetők át egyszerűen, hanem magunknak kell a tapasztalataink, tudásunk alapján megfogalmazni a mintákat.

Mely területeken sürgető a számvetés és a cselekvés?

1) A népességfogyatkozás nem könnyen megfordítható, mértékének csökkentése is komoly átgondolást és határozott döntéseket kíván. E tekintetben egy generációs kérdéssel állunk szemben. Konkrétan azzal, hogy a fiatal generációba tartozók miként látják saját életlehetőségeiket, életminőségük jövőjét? Ez ugyanis jelentősen befolyásolja a gyermekvállalást. Noha a jelenlegi kormányzat (s elődje 1998-2002 között) megkísérelt ezzel szembenézni, és hozott a családot erősítő döntéseket, ám látnunk kell azt, hogy itt csak a hosszútávon ható preferenciák képesek (ha egyáltalán képesek) eredményt elérni. Magyarán ez nem „kétharmados” kérdés, azaz a teljes politikai spektrumnak kell egy közös nemzetstratégiát kialakítani, csak ez garantálhatja, hogy a kormányzati változások ellenére fennmarad az eltökéltség a demográfiai helyzet javításában. Ez persze feltételezi, hogy lehetséges alapvető nemzeti problémák megoldásában, politikai színektől függetlenül, egyetértésre jutni – a jelenlegi tapasztalat nem ezt mutatja. A népességfogyatkozással nemcsak elvi alapon kell szembenézni, hanem nagyon is praktikus okból. Hiszen komolyan felvethető kérdés: 10 év múlva lesz-e annyi munkavállaló, hogy az idősebb generációk (akik több évtizedes, sokszor sanyarú körülmények közepette végzett és alul díjazott munkájukkal járultak hozzá Magyarország teljesítményéhez) nyugdíja biztosítható legyen?

2) Szintén csak hosszabb távon hozhat eredményt a roma stratégia – s ez a makrotársadalom – mezotársadalom feszültségét érinti. A „mezotársadalom” fogalma alatt egyszerűen a társadalom egésze és a mikrovilágok (rokonság, barátság) sokasága közötti szintre gondolok. Arra, aminek kapcsolatvilágát, az egymással érintkező csoportok életvilágát, civil társadalomként is szokásos megjelölni. De visszatérve a romakérdésre: az elmúlt években fokozottan tapasztalható feszültségek nem számolhatók fel ad hoc döntésekkel. A Kádár korszak a munkakerülés jogi szankciójával és másik oldalon egy alacsony technológiai szinten működő gazdasággal (ami a segédmunkások tömegére alapozott) eltüntette ezt a problémát. Ám ez a helyzet húsz éve alapvetően megváltozott. Jogállami körülmények közepette a munkakerülés nem szankcionálható és a nem kvalifikált tömegekre építő gazdaság csekély eredményt hoz. Úgy vélem, hogy a roma kérdés alapvetően kulturális-oktatási (nevelési) kérdés. A kultúra kifejezés alatt nem a magas kultúrát, hanem a mindennapi élet viselkedéskultúráját értve. Mind a konkrét élettapasztalatok mind pedig a demográfiai mutatók alapján sürgető feladatként határozható meg a kulturális integráció. Ebből a tekintetből az elmúlt húsz évben szinte semmi sem történt.

3) A jog világában –hogy egy számomra jobban ismert területre utaljak – a jogszabályok extenzív gyarapodása és egyúttal e szabályok gyorsan változó módja láthatóan bizonytalanságot okoz. Még mindig, húsz év után is, az a jog és a politika iránt érdeklődő állampolgár benyomása, hogy a törvényhozás az adott területeken hiányzó szabályozás gyors bepótlására törekszik. Hogy 1990-től a jogrendszert újjá kellett építeni, ez nem vitás. Az sem vitás, hogy az elmúlt évtizedekben felhalmozódott anomáliák rendezést kívánnak – ebből táplálkozott a 2010-ben alakult kormányzat alkotmányozó törekvése. Az azonban a társadalom tűrőképességét teszi próbára, ha úgy érezzük mintha a jog világában mindent mindig újra kellene kezdeni. Ugyanis állandóan a gyors és nagy tömegű jogszabályalkotást tapasztaljuk. Nem hiszem, hogy egy társadalom mentális állapotát ne rombolná, ha ily hosszú ideig az átmenet állapotában érzi önmagát. Egy polgári világban bízni kell a jogban, s e bizalom egyik legfontosabb faktora, ha kiszámíthatónak látjuk cselekvéseink jogi környezetét.

4) A továbbtanulás esélyei, a társadalom műveltségi szintjének emelése
A 2010-ben megválasztásra került kormányzat (e területen folytatva az előző két ciklus felsőoktatás-politikáját) a felsőoktatás világára mint a források szűkítésének területére tekint. A demográfiai változások (népességcsökkenés) előrejelzése persze megkívánja a felkészülést egy jelentősen csekélyebb hallgatói számmal működő egyetemi-főiskolai világ működtetésére. Ám ez a felkészülés nehezen egyeztető össze egy hirtelen bevezetett és drasztikusan csökkentett állami finanszírozott helyek meghatározásával. Természetesen ismert a tanulmányokat segítő kedvezményes hitelek meghirdetése, de egy olyan társadalomban, melyet a hitelfelvétel jövőbeli visszafizetését illetően komoly félelem hat át (lásd a svájci frankos hiteleket), ezek a lehetőségek nem hiszem, hogy azonnal jelentős aktivitásra serkentőek lennének. Aminek szomorú eredménye, hogy a társadalmi mobilitás továbbra sem emelkedik, magyarán: továbbra is bizonytalan, hogy a szegény élethelyzetű, ám tehetséges fiatalok élnek-e, élhetne-e a továbbtanulás lehetőségével.

Nem folytatom a konkrét probléma-területek számbavételét, előadásom zárásaként csak néhány általánosabb megjegyzést tennék.

  • Mindabból, amit a tudáshiányról mondtam, nem azt akartam hangsúlyozni, hogy a megfelelő tudásszerzés minden problémát megoldana. A tudásból ugyanis nem következik feltétlenül tett. Hiszen a tudás elbizonytalaníthatja a cselekvőt, mivel a tudás mindig arra is utal, hogy mi az, amit még nem tudunk.
  • A cselekvéshez elkötelezettség kell. S ez az elkötelezettség nemcsak a makrotársadalom formálására irányulhat, hanem a mezovilágunkra is, a világ azon szeletére, ahol személyes életünk zajlik. Ha úgy érezzük, hogy a társadalom „nagy kérdéseihez” nincs módunk hozzászólni, akkor tegyük a dolgunkat a „kis kérdésekben”, abban a közösségben, ahol még lehetségesnek tűnik a kölcsönös megértés és együttműködés. Amikor, talán kissé túlzott emelkedettséggel politikusok a civil társadalomról beszélnek, akkor legyünk annak tudatában, hogy rólunk van szó, és nem általában vetten mint csupán választópolgárról, aki a számára elfogadható politikai pártot támogatja, hanem mint olyan állampolgárról, aki a saját életvilágában (egyesületekben, internetes közösségi oldalak aktív résztvevőjeként vagy éppen egyáltalán nem formalizált módon a mindennapok együttműködésében) igyekszik hozzájárulni az élet jobbításához. Amikor a cselekvés idejére gondolunk, akkor nem feledhetjük e „kis cselekedetek” fontosságát sem. Ezek a „kis cselekedetek” egymást támogathatják, segíthetik és összeállhatnak egy nagyobb egésszé. No nem a társadalmi egészre kell gondolnunk feltétlenül, hanem arra, amit mezotársadalomként említettem a korábbiakban. De mondhatok szigeteket is. Közös cselekvéseink nyomán létrejöhetnek élhetőbb szigetek, s a remény is fennmaradhat, hogy valamikor ezek a szigetek összeolvadnak. Ehhez csupán realitásközeli ismeretekre, cselekvés iránti eltökéltségre és párbeszédre van szükség. A Párbeszéd Háza talán jó kiindulópontot ad ehhez.

Előadásom befejezéseként újfent egy nagy hatású 20. századi német filozófus gondolatát idézném fel: Martin Heidegger egy 1955-ös előadásában, melyben a technikai civilizáció problémáit taglalta, a következőket ajánlotta: higgadtság a dolgokban és nyitottság a titokra. Hozzátenném tanácsához: a titok nemcsak a távoli nagyvilágban rejtőzik, hanem a legközvetlenebb életkörnyezetünkben is.

4 hozzászólás

  1. tjudit tjudit 2012.06.25

    „Nem ismertük Nyugat-Európát…” nem is ismerhettük, mert nem volt szabad ismerni. Ha valaki ismerte, és ismereteket közvetített róla, az rendszerellenes volt, népi demokrácia-ellenes, ezeket az ismereteket iskolában nem taníthatták, nyilvánosan beszélni róluk nem lehetett. Gyaníthatóan azok, akik meglehetősen jól ismerték, két táborra oszlottak, ezek egyik része mélyen hallgatott, másik része pedig azon fáradozott, hogy ezeket az ismereteket az akkori hatalom javára megcáfolja.
    Igen, a cselekvés ideje pontosan a rendszerváltáskor kellet volna, hogy itt legyen. Ezzel szemben akkor ért véget. Eljutottunk a rendszer megváltoztatásáig, aztán mindent abbahagytunk. Győztek a demokratikus erők, és azt gondoltuk, hogy a váltással minden elkészült. Késznek gondoltuk azt, ami semmi más nem volt, mint egy alap, amin el kellett volna kezdeni építkezni, ehelyett egy befejezett egésznek gondolta a társadalom. Helyesebben szólva a cselekvés nem társadalmi, hanem egyéni szinten valósult meg – beköszöntött az individualizmus kultúrája, amelyben mindenki a saját networkjeit építgette, a maga hasznára dolgozott. A szabadságot csakis és kizárólag az egyéni szabadság értelmében fogtuk fel, a „végre csinálhatok, amit akarok” kultúrája lett a mienk. Az individualizmus kora jött el, de nem az építő, hanem a romboló individualizmus kora. A kollektívához, bármely csoporthoz való tartozás csak akkor valósult meg, ha az egyén érdeke összhangban volt a csoport érdekével. Nem tudtuk, mert nem tanultuk meg ugyanis azt, hogy hogyan kell felépíteni a demokráciát, a piacgazdaságot.
    „Amikor élménybeszámolóinkban a „nyugati tapasztalatokról” beszéltünk, akkor a külföldön élő rokonoknál, barátoknál tett látogatások, ösztöndíjas utak, vagy éppen turistautak benyomásaira támaszkodtunk. S ezek bizony nagyon esetleges képet nyújtottak.” Csak a felszínen mozogtunk, s nem néztünk a mélyebb rétegekbe. Nem tudtuk azt, hogy az, ami a kultúra felszínén van, azt mind azokból ered és táplálkozik, ami a mélyebb rétegekben rejlik (a kultúra hagyma-modellje). Azok a gyakorlatok, amik a felszínen manifesztálódnak, azokból a mélyebb rétegekben fekvő dolgokból erednek, amiket úgy hívunk: értékek. (Nem is szólva a „hősökről”, azaz azokról az emberekről, akikre egy nemzet példaképként tekint – mostanában égető kérdés!!) Meg kellett volna tanulnunk a Nyugattól, hogy mely értékekből lehet építkezni, de ezt nem tettük.
    Példaként véve Németországot: ott egy világégés után, a 2. világháború végén kellett a semmiből felépíteni az országot. Nem lehet összehasonlítani a két helyzetet, ott az akkorit és a magyarországi 1990-est, mégsem nagy baj, ha megnézzük a nagy különbséget: ott először az országot építették fel. Nem csak fizikailag, a romokból, hanem a gazdaságot is, a hiánygazdaság romjaiból. Az emberek a részükre rendelkezésre bocsátott kétszer húsz márkás összegből üzletet nyitottak, termelő üzemeket alapítottak, az ország gazdaságának beindítása érdekében. Erre aztán Ludwig Erhard kitalálhatta és sikerrel alkalmazhatta a szociális piacgazdaság elvét, aminek lényege, hogy a „teljesítményt és a növekvő termelékenységet egyenesen a fogyasztó javára fordítja”(L. Erhard: Jólétet mindenkinek).
    „Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?”
    A tanulást, az ismeretszerzést nagyon mélyről kell kezdeni: tisztában kell lenni tehát az értékekkel, az érdekekkel. S hogy gyakran előfordul, hogy a miénk szemben áll a csoportéval, a társadaloméval. S hogy ennek mi az oka, és a következménye.
    Egy másik fontos tanulnivaló: tisztában kell lenni az egyén felelősségével is. Meg kell tanulnunk, hogy felnőtt, felelős egyének, állampolgárok vagyunk. Nem hozhatunk döntéseket a más felelősségére, hozzá kell szokni, hogy döntéseinknek súlya, sőt olykor súlyos következménye van, s hogy ne a segítségre támaszkodjunk, ha felnőtt állampolgárként rossz döntést hoztunk. A felnőtté válást, felelős döntéshozást mintha már tanulgattuk volna az utóbbi évtizedben, évtizedekben, de most teljesen le akarnak szoktatni bennünket róla, s ennek nagy a veszélye. A „segítés” ugyanis a cselekvés szabadságának megvonásában, s nem csak a vészhelyzetekben mutatkozik!!
    A multikulturalitás problémáját illetően is vannak bepótolnivalóink. A török-kérdés már nem új keletű Németországban, de a globalizáció felgyorsulása és a népek mozgásának minél nagyobb mérete olyan problémák elé állította egész Európát , amely előtt értetlenül állnak. S itt visszakanyarodnék az előbb felhozott kultúra-modellhez: hogy milyen cselekvések manifesztálódnak egy kultúrában, az nagyban függ attól (is), hogy – jelen esetben – kik azok a hősök, akiket tisztelünk, hirdetünk, újratemetünk, akiknek szobrot állítunk, s akiknek értékeit hirdetjük, zászlai mögé felsorakozunk. Azt hiszem, itt is van mit tanulni…
    Karácsony tanár úr azt mondja: „a tudásból ugyanis nem következik feltétlenül tett. Hiszen a tudás elbizonytalaníthatja a cselekvőt, mivel a tudás mindig arra is utal, hogy mi az, amit még nem tudunk”. De ez lehet gyümölcsöző is. Jöjjünk rá együtt, talán együtt el tudjuk dönteni, mi a helyes.
    A cselekvés ideje egyelőre tehát még a tanulás ideje. Építsük fel közösen ezt a tudást.

  2. Barlay Zsuzsa Barlay Zsuzsa 2012.06.27

    Néhány gondolatot fűznék csak hozzá az előadáshoz.
    “Érdemes kiindulni a kályhától, azaz a rendszerváltozás időszakából, s azt megvizsgálni, hogy az akkori hiányosságok, rossz döntések bepótolhatók-e két évtizeddel később?” Biztos, hogy bepótolni semmit nem lehet, amit most úgy látunk, hogy korábban elszalasztottunk mint lehetőséget. Most a jelenlegi helyzetből lehet kiindulni, a cselekvés ideje csak a most lehet. Azt persze lehet (és kell is) vizsgálni, hogy miért történt, ami történt – hogy az okokból tanulva most jobban cselekedhessünk.
    Ami a nyugati élet idealizált képéből következő korábbi elvárásainkat illeti, ezek jórésze gyakorlatilag megvalósult mára (leszámítva talán a politikusainkra mint legkiválóbb polgártársainkra vonatkozó kitételt). Lehetséges a felsőfokú továbbtanulás, lehetséges az egyéni kezdeményezőképesség kibontakoztatása, akár a gazdaság világában is, és lehetséges a vallások szabad gyakorlása – még ha a méltatlan egyházi törvény az intézmények szintjén ellehetetlenítette is az egyházakat.
    A népességfogyás generációs kérdés, de véleményem szerint a trendfordítás záloga nem az életminőséggel, életlehetőségekkel van összefüggésben elsősorban. Mélyebben gyökerezik a probléma: a fogyasztói szemléletben. A népességfogyás trendjének megfordításához a fiatalok életről való elképzeléseinek, preferenciáinak megváltozására van szükség. Ez a társadalom tehernek nevezi a gyermekáldást, a lányok éveket, sőt évtizedeket töltenek a fogamzásgátlással – amire egyébként számos lehetőség kínálkozik. A gyermekvállalás, családalapítás olyan felelősségteljes, végleges döntés, ami nem könnyen illeszthető a modern társadalom önző és bizonytalan értékrendjébe.
    A romakérdésben teljesen egyetértek Karácsony tanár úrral, épp csak felvetem, hogy a kulturális integráció ugyanakkor a többség “győzelmét” jelenti egy kisebbség fölött, ami etikailag megkérdőjelezhető – de ezek olyan elméleti dilemmák, amik nem segítik, hanem hátráltatják a csoportok békés együttélésének gyakorlati megvalósítását. Az elmélet és a gyakorlat diszharmóniája esetén hol keresendő a megoldás?
    Az előadás végkicsengése számomra Erich Fromm társadalomkritikájára rímel: Fromm a szeretetről beszél, mint az egyén és környezete számára egyaránt legcélravezetőbb életstratégiáról. Azt gondolom, hogy a cselekvés mindannyiunknak lehetősége, sőt valójában szükségszerűen cselekszünk is minden pillanatban, hisz talán nem is lehet nem cselekedni. Nagyon fontos belátásnak tartom, hogy az “egymást támogató kis cselekedeteink” – és valójában csak azok – összeérnek, és kialakíthatunk élhető szigeteket, egy élhető világot.

  3. Havesi Márton Havesi Márton 2012.11.12

    Szívesen hallanék az “egymást támogató kis cselekedeteink”-ről: mi is volnának ezek? Valamiféle antiglobalista ideológiáról van szó? Olvastam itt valahol a mezo-társadalomról: ezeknek a kis cselekedeteknek ebben volna szerepük? Hogyan tegyem ezt, ha mondjuk, én egy egyetemi oktató vagyok? És ha gyermekeivel otthon ülő szülő vagyok?

    • Symona Symona 2017.01.23

      Thanks for the reply Alok but I would then ask why Osho was proactive in asking Laxmi to leave her position, having done much better as a Secretary than Sheela over a previous 10 year period.Also “Trust in Existence’? if that was the case, is such trust justified? Not at all I am afraid. It can still be infallibly argued that some ordinairy sannyasins &#;2&08suffered2#8221; because of Sheela’s rule between 81 and 85, including a few who were told they had aids and did not. A terrible and criminal behaviour.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..