Press "Enter" to skip to content

Babarczy Eszter: Van-e valódi társadalmi igény a kereszténységre a mai Magyarországon? (hangfelvétel)

Előadás: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/babarczy.mp3]
Diszkusszió: [audio:https://www.egyhazestarsadalom.hu/wp-content/uploads/2012/06/babarczy_diszkusszio.mp3]

 

4 hozzászólás

  1. janka janka 2012.06.06

    Nagyon gondolatébresztő előadást volt, legalábbis nekem, aki szintén „maga módján”. Kérdés, hogy vajon azoknak, akik nem így, azoknak is…?
    Hosszan akartam írni arról, mitől lettem „magam módján”, mint ahogy sokan és arról, miért nem kíváncsi az egyház ezekre a – valószínűleg mindenkinél más – válaszokra. (Már ha fontos neki, hogy a kebelében tudjon.) Aztán rájöttem, hogy nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy van-e társadalmi igény a kereszténységre. És akkor azt mondanám, hogy nincs.
    Amiről az előadó beszélt, azt én is érzem. Hogy jó lenne néha valami támasz. Valószínűleg nem mi ketten vagyunk így ezzel. Viszont a társadalom sem mi vagyunk. Sok embernek lenne jó valami… Maga sem tudja mi. Ki itt találja meg, ki ott. Ahhoz, hogy egy templomban vagy egy közösségben találjam meg, tudnom kell róla. Amit Babarczy Eszternek felróttak, hogy rossz helyen keresgél – nem az ő hibája. Ennek a lehetőségnek magától értetődően kell(ene) elénk tárulnia. Olyan természetesen kellene megtalálnunk ezeket a helyeket, mint amilyen természetesen bemegyünk egy étterembe, ha éhesek vagyunk.
    Persze abban sem vagyok biztos, hogy ha ezek a helyek/közösségek láthatóak és elérhetőek lennének, az generálna valamiféle társadalmi igényt. Pontosabban az generálná-e, ha vannak. Vagy először az igénynek kellene kézzelfoghatónak lennie?

  2. tjános tjános 2012.06.08

    Nem tudtam ott lenni az előadáson, de az utólagos meghallgatás alapján az a benyomásom támadt, hogy az előadó valami egészen másról szeretett volna beszélni mint amire a cím alapján számítani lehetett. A bemutatott felmérés eredményei a kereszténység iránti “társadalmi igény” szempontjából kevéssé relevánsak, hiszen egyéni preferenciákat vizsgálnak. Társadalmi igényről inkább akkor lehetne beszélni, ha az igények azon formáit vizsgálnánk, amelyek már eljutottak az intézményesülésig, ugyanakkor hirtelen nem tudnék mondani egyetlen olyan alapítványt, egyesületet, jogvédő szervezetet stb. sem, amely valóban ezt az igényt testesíti meg, de nem eleve valamiféle egyházi (legalábbis: felekezeti) megalapozottsággal rendelkezik. Ezen a szinten igény esetleg a vallásos élet egyes, különállóként elérhetőnek elgondolt járulékaira lehet, ami viszont nem valódi igény, nem a kereszténységre való valódi igény.

  3. Demeter Demeter 2012.06.11

    Valószínűleg a rendkívül bátor előadásmódnak köszönhetően érezheti úgy a szöveg hallgatója, hogy számára is ismert kérdésekről van szó – és itt most talán másodlagos az a kérdés, hogy ebben tévedhet-e. Mindenesetre most úgy teszek, mintha az ismeretségben bizonyos lennék.
    Mivel többféle társadalomfilozófia létezik, maga a cím is megszorítást eszközöl. kizárja ugyanis azokat a társadalomképeket, melyek szerint a társadalom nem (ontológiailag vagy legalábbis konceptuálisan) önálló entitás, hanem az egyének valamely iparkodásának következtében kialakult relációstruktúra. Jómagam – talán sajnos – nem tudok másképp tekinteni a társadalomra (ha egyáltalán van ilyen), de konkrétan a magyar társadalomra sem, csak mint relációstruktúrára (miközben magam is tanítom azokat a társadalomfilozófiákat, melyek szerint a társadalom valami a priori az egyénekhez képest). Így számomra a társadalmi igény komplex kifejezés sem értelmezhető (személyes tapasztalatként legalábbis), hiszen nem gondolom a társadalmat önálló entitásnak. A személyeket, akik (így vagy úgy, de végeredményben) létrehozzák a társadalmakat ellenben igen könnyen tudom önálló, és totális szabadsággal megáldott entitásnak gondolni (ennek áldásos voltát olykor-olykor nehéz tudomásul venni). Így a kérdés számomra inkább az (pontosabban: csak az tehető számomra kérdéssé), hogy vannak –e személyes igények a kereszténységre? Ebben a tekintetben a kereszténység, mint egy lehetséges igény tárgya, nincs különleges helyzetben, hiszen például – szerintem – élelemre vagy biztonságra sincs társadalmi igény, viszont személyes igényei lehetnek erre néhányaknak (ha ezek a néhányak elég sokan vannak, hajlamosak lehetünk a jelenségeket együttesen társadalmi igénynek hívni).
    Így a személyes igényeknél maradok inkább ebben a kommentben. A „valaki mondja meg mit kell tennem” kérdés, ha határhelyzetekben is, de valószínűleg mindenkiben felmerül alkalomadtán. Mit tud ez jelenteni? Valóban azt szeretnénk, ha ilyenkor választ kapnánk? Mi alapján fogadnánk el ezt a választ? A(z önmagában vett) tekintély esete gondolom az előadó esetében is kizárt (én ezt nevezném vakhitnek). Elfogadhatjuk-e a minimális kognitív disszonanciát okozó válasz elvét, mely szerint azt a választ fogadjuk el, amelyik megerősíti azt, amit tenni szándékoztunk volna? Én ezt nevezném fogyasztói hitnek (és minden érvényes rá, amit a marketingesek tudnak arról, amiről mi csak azt hisszük, hogy megtenni szándékozunk). Vagyis a kérdés: mit várunk pontosan az Egyháztól, aki, egyébként, mi magunk is vagyunk: mit várunk hát önmagunktól? Szerintem az előadó meg is adta a választ a saját kérdésére: valószínűleg igazából szabadságot, ami pedig az evangéliumok tanúsága szerint máris a miénk (ha eléggé keressük). Lehet, hogy ez a szabad kérdésfelvetések szabadsága, ami szabad arra a lehetőségre is, hogy a megkérdezett nem úgy, vagy nem azt válaszolja, amit épp hallani akarunk. Vagy épp nem válaszol. A legnagyobb szabadság lehet: ilyenkor szabadon lemondani a szabadságról. De ebben , sajnos, nekem nincs tapasztalatom.
    Visszakanyarodva végül még egyszer: az egyház mi magunk (is) vagyunk. Például én is. Ahogy a kérdéseimet felteszem, ahogy válaszolok másokéra. És ahogy nem teszem fel őket, és nem válaszolok. Ahogy hallgatok és meghallgatok, és ahogy túlbeszélek és nem-hallgatok. Magamra is, magamra se. És nem szeretném, ha nem így lenne.
    Ha nincs adekvát egyházkép, arról valószínűleg nem, vagy nem csak a társadalmi intézményként értett egyházak (hierarchiák, egyházi kommunikátumok, egyházi nyelvek stb.) tehetnek, hanem mindenki, aki nem tud személyes válasz lenni személyes kérdésekre. Aki viszont tud, az személyesen képviseli Krisztus egyházát; talán ezért tanítják olykor a szerzetes atyák, hogy szerezd meg te a Szentlelket, és körülötted ezrek üdvözülnek.
    Nekem tehát az lenne a fő kérdésem Babarczy Eszterhez, hogy el tud-e képzelni pontosan egy esetet, amikor azt mondja: „valaki mondja meg….”, és a dolog úgy alakul, ahogy lennie kellene. Mi történik? Ki válaszol, és miért hallgatna rá?

    PS1 valószínűleg itt csak pragmatikai válasz adható, de ha már James, akkor ez nem meglepő.
    PS2 nagyon remélem, hogy Dan Dennett nem az egyik legnagyobb élő filozófus :)

  4. jankosz jankosz 2012.06.20

    Az előadó maga is elismeri, hogy kiindulópontja (ti. a Survey-kérdőíves adatok) megkérdőjelezhető. Engem zavar, hogy a kérdőíveken szereplő “maga módján vallásos” kategóriát – ellentétben az összes többi kategóriával – kimondottan a társadalomkutatók alkották meg, ilyesmi önmagától egyetlen megkérdezettnek sem jutott volna eredetileg eszébe. Miután “maguk módján vallásos” emberekről (talán 15-20 éve?) a közbeszédben, médiában is már hallani, ezért ez persze elterjedt. Más kérdés, hogy míg a “rendszeresen templomba járó”, vagy a “vallástalan” kategória közkeletű és teljesen egyértelmű, addig a “maga módján vallásos…” feltáratlan heterogenitást tartalmaz(hat).
    Eljátszottam a gondolattal, hogy ha már vallásGYAKORLATRÓL is szól a felmérés, akkor miért nem kérdeztek rá arra, hogy “imádkozni szokott?” – Talán, mert ez mint személyes vallásgyakorlásra történő rákérdezés már túl intim lenne, az őszinte válasz biztos elkerüléséhez vezetne. A “maga módján vallásos” kategória ezt, ti. a felmérés helyzetében megvalósuló intimitás mértékét fedi el. Szelepként szolgál a kérdőíven (a kutatásban), és menekülőútként a válaszoló számára. Ezért nagy eséllyel e kérdésre gyakran ál-válaszok születnek.

    Ide kívánkozik az egész kérdéskör tárgyalásából bántóan hiányzó történelmi aspektus. Pedig azt a felmérésre is indokolt lenne vonatkoztatni. A megkérdezettek nagy hányada minden bizonnyal a szüleitől örökölt válaszadói attitűddel (is) rendelkezett/rendelkezik: ha van, amit a korábbi generációk még politikai okokból féltek bevallani egy kérdőív kitöltésekor, akkor annak elmélyítésére nevelték az utódaikat is (az nevelődött a példaadással utódaikba is) – a személyes vallásossággal kapcsolatos információ pedig biztos ilyen. Az utódgenerációkban már nemcsak reflex, hanem divatjelenség, talán társadalmi norma is lett ennek a tabunak a fenntartása, jelen esetben a vallás meg-nem-vallása és nem-vállalása.

    “Magyarországon senki nem hisz abban, hogy a bűn elnyeri büntetését.” – ez az előadás egyik kulcsmondata, amely a kereszténységre (vagy tágabban: vallásosságra?) való társadalmi igény hiányát hivatott magyarázni. – Miközben az előadóval ebben alapvetően egyetértek, érdemesnek tartom az elhangzottaknál sokkal továbbgondolni a miérteket. Megint csak a viselkedéspéldák átadását tartom döntőnek. Ha a közelmúltat tekintem, akkor van olyan családi hagyomány (tömegesen), amelyben a családfenntartók az egzisztenciális fejlődés sikertelenségei után negatív pályát választottak (elhagyom magam, a családom, elzüllöm, elzüllünk), illetve van olyan családi stratégia is, amely a kudarcsorozat után is a talpra állás egyéni, személyes válaszát adja (akkor is, csak azért is!). – A vallási csoportok társadalmi megtartó erejének vizsgálatakor azt hiszem, nem lehet mellékes a család megtartó erejének vizsgálata, ugyanis az egyház és a vallási csoport is mindig a tömegesen hozott családi attitűddel szembesül, azzal együtt éppen hatékony vagy azzal szemben éppen hatástalan társadalmi szervező erő.

    A bűn és büntetés, illetve az egymás iránti bizalom tágabb történelmi távlatainak felvillantásához pedig nem állom meg, hogy egyik kedvenc, lassan 500 éves történelmi relikviámból ide ne citáljak néhány sort:
    “Talán ha megvártuk volna Szapolyait.
    Talán ha jobban igyekezett volna, hogy ideérjen. …
    És most eljött megint a szultán, és mind tudják már, hogy nincs irgalom. …
    Egyedül vagyunk, segítséget, noha mindenkitől kértünk, mindenki ígért is, senki sem adott: sem a pápa, sem Ferdinánd, de nagybátyám Zsigmond sem.
    Csak mi nézünk szembe a halállal, ahogy a fiatal Perényi mondta: húszezer mártírjelölt.”
    (II. Lajos levele Habsburg Máriához)

    “Ma miért nem képesek az egyházak ilyen közösségeket alkotni?” – kérdezi többször az előadó. Tapasztalatom szerint egyre több ilyen közösség van (érdemes lenne ezt is felmérni). Nem országos, vagy globális, mint a cserkész-mozgalom volt a két világháború között (a Horthy-korszakban), amelyet Magyarországon (és máshol is) a keresztény kultúrpolitika támogatott, de sok kisebb – a résztvevők számára vonzó – iskola, tábor, plébániákhoz tartozó ilyen-olyan közösség, vallásos mozgalom, és internetes levelező-lista is létezik. A média persze általában nem ezekről szól (intimebb szféra ez annál), hanem a valláspolitikailag releváns esetekről, eseményekről, és persze botrányokról. Aki nem keresi, az csak ezt látja, ám aki keresi, az megtalálhatja a közösségeket. Én a fordítottját érezném veszélyesnek: ha ma is politikailag a mostaninál jobban támogatott egyházi csoportok léteznének, az a politikai résztvevők és a társadalom egy hányadának erős megbotránkozását váltaná ki. – Ugyanakkor belátom: egyfajta vallásos igény a társadalomban nincs kielégítve, amely korábban legalább két elmúlt rezsim alatt is ki volt: a homogén világkép tömeges kialakításának az igénye. Ebből én arra következtetnék csak, hogy miközben minden társadalomnak megvan az igénye a nagyobb fokú homogenitásra (és ez ma Magyarországon egyre erőteljesebb), aközben az individualizálódás igénye is tömeges mértékű maradt (amikor együtt vagyunk, közös a célunk, és abban segítek neked, de amikor külön vagyok, akkor magamat szeretném megvalósítani, és ennek érdekében akár ártani is képes vagyok neked). És azon egyének, sőt családok, mi több, közösségek, akiknél/amelyekben az egyik igény megnövekszik, azoknál/azokban egyúttal a másik igény is megerősödik. Hol együttállásunkban, hol egyediségünkben látunk nagyobb értéket. Hasadt tudatú társadalom ez, és nem is lehet más. – Nem tudom, mi mást kezdhetne vele az egyház, kezdhetnének vele az egyházak, mint amit kezdenek. Bár nem menteném fel őket a feladat alól, hiszen az ő reflexeik sem jobbak ebben az országban, mint a híveiké, vagy a potenciális híveiké. Hogy lehetne példát felmutatni egyéni vagy közösségi szinten, amikor az élet (vagy a túlélés) feltételei az egyházak és a családok, az egyének számára is egzaltált tempóban, egyre gyorsabban változnak? Mindnyájan ugyanannak a szabályrendszernek voltunk és vagyunk részei. És abban a mai napig minden szinten sokszor ellentmond a deklarált és a megvalósított cselekedet, ugyanis kritikus helyzetekben ezt tekintjük a túlélés zálogának. Félelem ez?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..