Press "Enter" to skip to content

Szabó Lajos: Az ökumené egykori lendülete és mai értelme – evangélikus szemmel

Amikor ezt a felkérést megkaptam, hogy „Az ökumené egykori lendülete és mai értelme – evangélikus szemmel”, sokat gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen hogy lehet ezt jól megközelíteni, és amikor idefelé jöttem, az autóban jutott eszembe az egyik leggyakorlatibb példa, hogy az utolsó két évben több előadást tartottam katolikus vagy református körökben, mint evangélikus körben. Ez azért valahogy mutatja, hogy az ökumenének van egy olyan gyakorlata, amiben benne élünk, és sokféle találkozásra van lehetőségünk. Én gyakorlati teológiával foglalkozóként, a gyakorlat vonalán továbbmenve négy olyan területet néznék meg, amelyek, úgy érzem, hogy az ökumené egykori lendülete és mai értelme szempontjából fontosak.

Az első részben a személyes tapasztalatok és az élmények erejéről beszélnék. A másodiknál én egy kicsit finomítottam, hogy „a belső tűz gyengülése, a hűvösebb korszak kihívásai”. A harmadik részben arról szeretnék szólni, hogy „a sokszínűség környezetében”. Ami ugyan erősen megváltozott az utóbbi években, a sokszínűség realitássá vált, és szeretném, ha itt kicsit elgondolkodnánk azon, hogy a mai Magyarországonmit jelent az, hogy a sokszínűség növekszik, szélesedik, és hogy valóban tudunk-e egymással törődő mentalitást tanúsítani. Az utolsónál, „a jövő felé”, ott két dolgot szeretnék részletezni: ez tulajdonképpen a reformációnak és magának Luthernek is egy örökké visszatérő kifejezése, a bátorító szó. Egyrészt, hogy ez a bátorító szó hogy néz ki ma körülöttünk, a társadalomban és az egyházban; másrészt pedig hogy a jövő felé tudjuk-e bátorító szóval és jó kommunikációval megélni az ökumenét.

Az első részben a személyes tapasztalatokról. Ha az ökumené múltjára tekintünk, akkor azt hiszem, mindegyikünknek vannak nagyon jó és nagyon kellemetlen eseményeink. A tapasztalatainkban vannak ilyenek és olyanok is. Attól függően, hogy mi magunk személyesen hogyan viszonyulunk ehhez a kérdéshez, dominálhat az egyik vagy a másik élmény-tár. Ha tetszik, ha nem, nagy igazság az, hogy személyes élettörténetünk maga adja általában azt a kiindulási magatartási formát, ahogy viszonyulunk a keresztény közösségek közeledésének, együttműködésének, közös útkeresésének a küzdelmeihez. A funkcionáló ökumenikus élethez a személyes tapasztalatok szolgáltatják az igazi alapot. Én a már említett pápai enciklikának egy másik paragrafusát idézném fel, ami az Ut Unum Sint-ben így hangzik el: „A dialógus nem korlátozódik kizárólagosan a tanbeli kérdésekre, hanem az egész személyt átfogja a szeretet dialógusa is.” Ebben az értelemben mindenkinek van egy szubjektív kötődése, esetleg lehet egy kisebb-nagyobb ellenállása is ezzel az ökumenével kapcsolatban. De az is biztos, hogy a gyerekkor, a korai tapasztalatok meghatározó lehet. Kicsit pihentetőként említenék meg egyet a saját életemből.

Az én életemben nagyon korán kezdődött el egy ökumenikus mozgás, de sohasem felejtem el. Lehettem körülbelül négy éves, amikor a szülőfalumban evangélikus pap-gyerekként elszöktem egy tavaszi délután otthonról, és egy szál rövidnadrágban beálltam a Somlyó-hegyen tartott szép díszes, nagyon színes körmenetbe. Mondhatnám, besoroltam. No, nem a végére, és nem is akármilyen helyre, hanem a nagytekintélyű kanonok úr sátra alá, és azon igyekeztem, hogy a lehető legközelebb juthassak hozzá. Evangélikus gyereknek ez volt az érdekes, ez volt a feltűnő, és ez volt az izgalmas hely. Ilyen a mi templomunkban nincs. A teljesen más színek és a teljesen más illatok világa. Máig sem tudom, hogy tudta-e ő, hogy én ki vagyok, de megfogta a kezemet, és lehetővé tette, hogy VIP-helyről élvezzem életem első ökumenikus alkalmát, a körmenetet. A korszellem abban az időben Kemenesalján még nagyon más volt, és nem volt ebben az értelemben ökumenikus, mert a felekezetek kölcsönösen kiharangozták az áttérőket. De a helyi szereplők, néha meglepő módon egy-egy nagyon spontán, kedves gesztussal adtak életre szólóan útmutató magatartásformát. Azt hiszem, hogy több mint öt évtized múltán még ma is mindig szükségünk van az ilyen jellegű megtapasztalásokra és élményekre. És akkor úgy meg is kérdezem, hogy a ma élő gyerekeknek és felnőtteknek jutnak-e ilyen speciális élmények az életükben? Újra nagy értéke kezd lenni, és ebben a mai magyar társadalomban különösen is nagy értéke kezd lenni a közvetlen és spontán élményeknek, nem csak az ökumené terén. Hiszen az ilyen rendkívüli gyermek, ifjúsági vagy éppen felnőtt alkalmi katekézis, amelynek során a gyakorlati tapasztalat megelőzi a hivatalos ügyrendet, és felülír minden eljárási szabályzatot. Az élménnyel tant tanított egyértelműen és hatásosan. A legjobb valláspedagógiai módszerekkel is versenybe száll egy ilyen élmény. A távolság és a bizalmatlanság éppen ezeknél a spontán helyzeteknél jelenik meg a legtermészetesebben és a leggyakrabban. De az is érdekes, hogy itt tud a leghamarabban gyógyulni is. És nagy szükség van ezekre a jó ökumenikus tapasztalatokra ma is. Én erre csak néhány jó példát említenék meg.

Jó példát adnak erre Magyarországon a katolikus-református-evangélikus országos ifjúsági rendezvények, találkozók, ahol kölcsönösen vannak résztvevők és előadók, ma már teljesen természetesen mindegyik felekezetből, és a fiatal szervezők mindig gondolnak erre a fontos szempontra, már az előkészületi időszakban is. Igazából, ha most az ökumenének egy kicsit hűvösebb korszakáról beszélünk, ezek az események mégis adnak egy kis langyosítást, felmelegedést. Ez a langyosítás a lutheránus szívnek különösen jól esik. Azért is tartom nagyon fontosnak a személyes ökumenikus tapasztalatot ma, mert meg vagyok győződve arról, hogy a múlt század nagy ökumenikus egyéniségei és gondolkodói — akár katolikus részről, akár evangélikus részről — hihetetlen energiával és személyes odaadással vállalták a közös útkeresés rizikóját. Nem estek kétségbe, nem sajnálták az energiát, és több nagyon szép alkalmat így tudtak megélni, ennek a magatartásnak a következtében. Az ökumené története egyben szerintem ezeknek az embereknek a története is: személyes elkötelezettségük és lelkes küzdelmük személyes története is nagyon mélyen benne van az ökumené történetében. Ez a felelős, őszintén küzdő hozzáállás a mi örökségünk. Nagyon fontos örökségünk, de én inkább úgy tekinteném, hogy ez egy olyan életre szóló ajándék, amit nem szabad könnyedén kezelnünk. Őket sok esetben nem szponzorálták, nem is igen ünnepelték őket, nem is készítettek filmet róluk, de mégis adtak egy olyan alapot, amelynek következtében ma már komoly teológusként nem is lehet kérdés, hogy kell-e az ökumenéről gondolkodni, vagy szükséges-e az ökumenét tanítani, hanem egyértelmű, hogy egymásra gondot kell viselni.

A második pontom: a belső tűz gyengülése, a hűvösebb korszak kihívásai. Ma nagyon sokszor hallani, nem idézem most az utolsó, akár református, akár evangélikus szaklapokból a rendkívül színes arzenált, ahogy egypáran minősítették az ökumené utóbbi idejét, kicsit keményebben, mint amit mi ketten itt ma este mondogattunk, de maradjunk ennél a ’hűvösebb’ szónál. A hűvösebb korszak elnevezéssel kapcsolatban, én azt hiszem, nem a távolságtartással van a probléma, nem is a közös beszélgetések, alkalmak hiányával, hanem a belső tűz gyengülésével, ami nélkül az ökumenének igazából nagyon nehéz továbblépnie. A külső nehéz kérdések pedig gyorsan közelebb vihetnének minket egymáshoz.

Ma Magyarországon, de Európában is elmondhatjuk azt, hogy az egyházakat ugyanazok a külső nehézségek veszik körül, és az egyházak belső problémái, akár katolikus, akár evangélikus, és a belső speciális nyomorúságai pedig gyorsan egymás közelébe vihetnének bennünket, mert van belőlük elegendő. A kérdés persze az, hogy ezekben a helyzetekben hogyan viselkedünk. Hogyan viselkedünk egyházon belül, egyházak között és hogyan viselkedünk a társadalom előtt. Milyen aktivitás lesz akkor jellemző ránk, amikor a belső speciális nyomorúságaink nagyon keményen megjelennek. És most nem egyszerűen egy egyház belsejére gondolok, hanem arra, hogy mennyire tudunk empátiával közeledni egymás felé. Mennyire tudunk a másik bajához valóban őszinte, empatikus magatartással közeledni. Egyáltalán: megy még ez ma? Az őszinte ökumenikus megértés a másik felekezet iránt az egyik legfontosabb alaphang, amire szükségünk lenne most. Az utóbbi évtizedek magyarországi egyházi életére is jellemző, hogy jelen van benne egy erő, nagyság és súly, vagy éppen a hatalmi befolyás tekintetében megfigyelhető egyirányú mozgás. Külső változások ma belevisznek egyházakat abba, hogy kiépítsék, fejlesszék vagy egyszerűen növeljék az intézményeik számát, növeljék a befolyásukat, és természetesen ezzel együtt járó, mindenféle egyéb, idézőjelbe tett infrastruktúrát is. Ez egy nagyon kemény küzdelem. Külsőleg látható, de azt hiszem, belső, lelki értelemben is egy nagyon kemény küzdelem. Ezzel kialakul egy új önértékelési kép az egyházakban, sok esetben oda is vezet ez a tendencia, hogy már csak az van a látókörben, ami a saját felekezet érvényesülése, világa, kérdése és problémája. Ez a beszűkülésnek egy teljesen új formája. Egy egészséges önérvényesítési magatartás átcsaphat egy konfessziós bezárkózás és elszigetelődés vagy sértődöttség helyzetébe.

Így most az a kérdés aktuálisan, hogy ebben a megváltozott helyzetben a saját felekezetünk mellett milyen lesz az új prioritási sorrend. Hogy gondolkodik ma egy egyház arról, hogy hova kerül a másik élete. Hova kerül a másik közösség sorsa. Egyáltalán marad még energia a másik közösség irányába? Hihetetlen gyorsan születnek ma prioritási sorrendek Magyarországon, ennél hihetetlenül gyorsabban át is alakulnak. Jó lenne, ha az ökumenikus gondolkodásban és egymásra figyelésben nem lenne ilyen rapid módon változás. Érdemes ma különösen is vigyázni a több mint egy évszázados ökumenikus törekvések eredményeire, de én most különösen is hangsúlyoznám, az élményeire is. A sok fáradozással elért eredményeket megtartani, és a közvetlen egyházi gyakorlatban érvényesíteni csak stabil és átgondolt magatartással lehet.

Én az ökumené összefüggésében ma két fogalmat húznék alá: kiszámíthatóság és megbízhatóság. Ha a múltat és a jelent értékelni próbáljuk, akkor ennek a két tulajdonságnak a helyzetét érdemes megmérni. Azt hiszem, akkor megy tovább az ökumené, ha egymásra úgy tudunk tekinteni, és egymás gondolkodására is úgy tudunk tekinteni, hogy abban van kiszámíthatóság és megbízhatóság. És most szeretném teljesen gyakorlativá tenni az irányt közegyházi, felső szinten és helyi, gyülekezeti szinten egyaránt. Azt gondolom, hogy a környezetünkben ma is növekvő vallási sokszínűségben fontos, hogy megőrizzük a keresztény felekezetek ökumenikus érzékenységének kontinuitását. Ennek érdekében minőségi törődésre van szükség egymás segítése terén.

 

Harmadik, utolsó előtti pontom: a sokszínűség környezetében. Itt egyik legkedvesebb idézetem jutott eszembe, Bonhoeffernek a Szentek közössége című könyvéből egy rövid részlet, és úgy érzem, hogy az egyház közösségében, de a mai magyar társadalomban is, ezt a bonhoefferi citátumot nagyon jó volna fölírni ide-oda, és esetleg hangosan elmondani vagy átgondolni. Bonhoeffer az egymást elhordozó emberekről így nyilatkozik: „Ahány ember, annyi féle. Csakhogy erősek és gyengék, okosak és buták, tehetségesek és tehetségtelenek, jámborak és kevésbé jámborak különbözősége immár nem arra ad okot, hogy megszóljuk, megítéljük, kárhoztassuk egymást, más szóval, hogy önmagunkat igazoljuk, hanem arra figyelmeztetek most mindenkit, hogy végre tudjunk egymásnak örvendeni és szolgálni. Most is a maga meghatározott helyét foglalja el a közösségben mindenki, de ez már nem az a hely, ahol a legjobban tud könyökölni, hanem ez az a hely, ahol a legjobban tud segíteni. Nagyon fontos, hogy a keresztény közösség minden egyes tagja nélkülözhetetlen láncszeme legyen a közösségnek. Egy lánc csak akkor nem szakad el, ha a legkisebb szeme is megkapaszkodik a többiben. Az egész közösség sínyli meg azt, ha vannak olyan tagjai, akik tétlenek. A keresztény közösségnek mindenképpen tudnia kell, hogy nemcsak a gyöngéknek van szüksége az erősekre, hanem az erősek sem lehetnek meg a gyengék nélkül. A gyengék félreállítása a közösség halála.”

Amikor az aktuális kihívásokra és felelősségekre próbálunk meg gondolni, akkor azt hiszem, ezt a bonhoefferi gondolatot magunk előtt kell tartani. Egyre többször találjuk magunkat szembe azzal a mentalitással, egyházon belül is és egyház környezetében is, hogy csak a sikeresre, a hasznot hozóra, a profitot termelőre érdemes odafigyelni. Társadalmunkban és egyházainkban pedig szemmel láthatóan nem kevesen vannak a másik oldalon, ott, ahol sok minden hiányzik, és a gyengülés fizikailag is látható. Vajon erre a jelenségre jut elegendő figyelem?

Ebből a szempontból nagyon fontosak a katolikus egyház szociális tanítással kapcsolatos megnyilatkozásai, vagy akár az egyházak világtanácsának vagy a lutheránus világszövetség konkrét anyagai, de megemlíthető az a közös munka is, ami például az Agapé-dokumentum magyarországi katolikus-evangélikus feldolgozásában is megvalósult. Különösen a fiatalok felé az Agapé-dokumentum kommunikációja sikeresnek mondható, hiszen ez az dokumentum a gazdasági élet mai kérdéseire keresztény szemszögből adott néhány nagyon-nagyon konkrét mondatot. Csak egyet-kettőt emelek ki. Az élet szolgálatában álló gazdaság emlékeztet bennünket ma is az Isten életet adó gazdagságának fő jellemzőire. Az irgalmas isteni gazdagság ajándékai mindenki számára bőséget biztosítanak és tartanak fenn. Isten jó gazdagsága azt kívánja, hogy az élet bőséges javaival végre igazságos és fenntartható módon bánjunk, és részvételre építsünk. Isten gazdagsága az egész ökumené, a Földön élő valamennyi emberközösségnek a gazdasága. Isten gazdaságának jellemzői az isteni igazságosság és a szegények előtérbe helyezése.

Nem hagyhatom ki azt, hogy egy másik ülésen Lutherre hivatkoznak, a következőképpen: Luther Mártonnal együtt valljuk, hogy el kell utasítani és másfajta alternatívákkal kell helyettesíteni azt a fajta gazdasági gyakorlatot, amely aláássa tudatosan felebarátaink, különösen a leginkább sebezhető felebarátaink jólétét. Luther arra is emlékezteti a lelkészeket, hogy kötelességük leleplezni a sebezhető rétegeket kizsákmányoló gazdasági gyakorlat rejtett igazságtalanságait. Felismerjük, hogy az élet szolgálatában álló gazdaság megvalósítására ökumenikusan kell törekednünk. Ez a Lutheránus Világszövetség winnipegi nagygyűlésének záródokumentuma volt.

Azt hiszem, ma nagyon érezhetők azok a feszültségek körülöttünk, amelyek éppen a gazdasági különbségeken egyre brutálisabban erősödnek. Nyilvánvaló, hogy ezen a területen, ha Magyarországon van esélye a keresztény segítségnyújtásnak, akkor annak csak ökumenikus és közös cselekvésben lehetne igazán hatása és hatékonysága.

 

S az utolsó pontom: a jövő felé. Keresztény közösségek ma kicsiben és nagyban — de az egész magyar társadalomra jellemző ez — egy speciális útkeresésben élünk. Egy bonyolult helyzet kiismerésével küzdünk, Magyarországon is, de Európában is. Kisebb egyházban és nagyobb egyházban egyformán zajlik ez a folyamat. Nem mindegy, hogy ezeket a kikerülhetetlen lépéseket közös munkával is, közös gondolkodással is tudjuk segíteni, vagy pedig mindennek egyenként próbálunk nekifeszülni. Az sem mindegy, hogy a kisebbek és nagyobbak viszonya hogyan alakul egy országon belül. Vannak nagyon jó és bíztató példák az összefogásra, de nem szabad elhallgatni ma azt sem, hogy sokszor fel-feltűnik egy-egy érthetetlen, és nagyon kemény magatartás is az egymással való viszony területén. És azt azért érezzük, hogy nem könnyű kezelni ezeket. Csak egyet említek meg: nem könnyű kezelni az evangélikus egyházon belül azt, hogy az evangélikusság komoly egyházi veszteségeket kénytelen konstatálni ma Magyarországon az utóbbi években; és ebben nagyon sokan éppen a felekezeti vegyes házasságok során jelentkező veszteségeket látják a legdöntőbb tényezőnek. Fontos az a szempont is, hogy ma már nem lehet egyszerűen úgy kezelni az ökumenikus magatartást, hogy a nagyobb kérdésekben igen, de az emberi élet kisebb szintjén viszont nem mondunk megélhető, továbbsegítő ökumenikus válaszokat. Talán éppen a nagy kérdésekben való küzdelmek segíthetnek a kisebbeknek tűnő, ám a mindennapi pasztorálás szintjén nagyon is fontos kérdésekben ökumenikus helytálláshoz. Gondolok itt a családi életre, a gyermekek világára, és az ő helyzetükben való tapasztalatszerzésre.

Van jó tapasztalat is ezen a téren, hiszen például a Házas hétvége mozgalom belépett az evangélikusok gyakorlatába is. Egy, éppen a napokban beadott diplomamunkában, egy evangélikus teológiai hallgató írásában, így jelenik meg: „A Házas hétvége mozgalom egy olyan világméretű katolikus program, amelyet sikerült értékeit megtartva adaptálni a mi egyházunk számára is, bekapcsolódva a katolikus szervezetbe, de saját liturgiánk és identitásunk megtartásával.” Ha így írnak és így tekintenek erre a fiatalok, ez csak örömöt jelenthet nekünk.

De meg szeretném említeni Bíró László püspök munkáját is, aki hosszú idő óta a családokért felelős püspöki tisztségében dolgozik, és valójában minden tevékenységében, mind megnyilatkozásaiban, mind magatartásában nagyon határozottan érezhető a törekvés az ökumenikus gondolkodás fejlesztésére. A családi élet területén az ökumenikus kérdésekkel való lelki gondozás és segítés azonban még bőven hagy kívánnivalókat maga után. Itt elsősorban arra gondolok, hogy iszonyatos nagy különbség van a bázison, a gyülekezetekben, az ország különböző pontjai, plébániái, gyülekezeti közösségei között, hogy ki mit tapasztal egy ökumenikus családi élet terén.

Az egyház életére igazából az is jellemző, ahogyan Wolfgang Huber német evangélikus püspök — akire mi magyarok is, evangélikusként büszkék lehetünk, mert egy komoly megszólaló egyéniség volt nem csak az ökumené terén, de más területen is — egy tíz évvel ezelőtti helyzetben azt sorolta föl, hogy az egyháznak tulajdonképpen a speciális korszakváltás idején, a krízisszituációkban kellene valahogyan megtalálnia azt a helyzetét, ami a gyors folyamat miatt rászakadt. Ő itt felsorolja a kríziseket, a tagság, a pénzügy, a munkatársi, speciálisan német problémaként a különböző tartományi egyházak egymáshoz való viszonyát, a szervezeti, a krízismenedzselés krízise és az orientációs krízis. Amikor ő ezt drámaian jellemzi, akkor azt mondja, hogy az ökumenének a létjogosultsága azért is prioritás most, mert egész Európára rászakadt az egyháztól való elszakadás viharos gyorsaságú folyamata. Ma már tudjuk azt, hogy Németországban sokhelyütt vannak visszatérők, vannak olyan hivatalok is, ahol kimondottan azokkal foglalkoznak, lelki gondozás szintjén, akik már visszatérnek, de ettől függetlenül tudjuk azt, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik nagyon távol kerültek az egyháztól.

Én azt a kérdést vinném tovább, hogy vajon ma Magyarországon mennyire vagyunk a történelmi egyházakban tisztában azzal, hogy tulajdonképpen azért nagyon nagy mértékben Magyarországon is az egyház keretein kívülre került és önálló vándoréletre indult el a vallásos élet. Huber a német viszonyokról azt állítja, hogy a vallásosság igen nagy mértékben az egyház keretein kívülre került, és saját önálló vándoréletbe kezdett, eközben gyakran ölt ezoterikus, misztikus, karizmatikus, vagy szektariánus köntöst. A legkülönbözőbb vallások vetették meg a lábukat, az egyházak monopolhelyzete e tekintetben megszűnt. Az egyházak fokozzák ökumenikus együttmunkálkodásukat, és egyre inkább erősödik az a nézet, hogy az egyházak jövője ökumenikus jövő lesz. Együttműködésük nem korlátozódik politikai-társadalmi kérdésekre, közösen vállalt nyilvános állásfoglalásokra, annak bázisa elsősorban a keresztény emberek helyi együttélése lesz, különös tekintettel a vegyes vallású családokra.

Különösen is érvényes ez a vegyes vallású családokra. A különböző felekezetekhez tartozó keresztények közös istentiszteletei a legfontosabb megnyilvánulási formák, éppen ezért az ökumenikus kapcsolatok korlátait azon a ponton érzékeljük a legfájdalmasabban, ahol ma még lehetetlen a feltétel nélküli istentiszteleti közösség gyakorlása, ide értve az Eucharisztia együttes ünneplését is. Ezek a kérdések a magyarországi viszonyokra átültetve, éppen a mai időkre lettek nagyon jellemzőek. Lehet, hogy általában tíz évet hozzá kell adni a nyugat-európai helyzethez, s megkapjuk a mienkét. Szembe kell nézni egyre többször ma Magyarországon egy új kihívási rendszerrel. Ezek a krízisek nem idegenek a hazai egyházi életünktől. Egyre közelebb kerülnek itt most egymáshoz az ökumené elméleti magas szférái, az egyházvezetői szint és a hívek mindennapi életében megjelenő, alapvető kérdések.

Ebben az értelemben gyakorlati megközelítés az ökumené őszinte megélése minden egyes szinten. Azt hiszem, egy jelzés volt, hogy az elmúlt pár év kicsit lagymatag imahetei után a 2010-es imahétről mindenütt rendkívül pozitív visszajelzések jöttek, és nagyobb mozgásról szóltak, hogy többen vettek részt az ökumenikus imahét 2010-es alkalmain például, és a 2011-es alkalmakon is Ebben benne van egyrészt az is, hogy a gazdagodó liturgiai közösség nagyon sok helyütt Magyarországon, helyi körülmények között, egyre inkább megvalósul, és egyre inkább tudjuk ezt értékelni.

Persze, azt a kérdést is fel kellene tennünk, hol állnak az egyházak a mai magyar társadalomban. Arra válaszolhatnánk úgy, ahogy egy teológus egy korábbi konferencián, ugyanerre a kérdésre úgy válaszolt, hogy nem holmi szögletben, kényelmes sarokban, a falnak támasztva a hátukat, nem így állnak. Úgy állhatnak, ahogy Pál volt Athénben. A piacon, másokkal konkurálva, de ökumenikus közösségben is, közösségben mindazokkal, akikkel együtt kell jótállnunk a kereszténység jövőjéért és a körülöttünk élő emberek életéért.

Az utolsó mondatokat konkrétabbá tenném. Azt hiszem, nagy szükségünk van arra, amit tulajdonképpen Moltmann fogalmazott meg úgy, hogy az élet a szeretet lelke, a szeretet egyesíti a szétválasztottakat és elválasztja az együttlevőket, és ezzel a ritmussal hozza mozgásba az életet. Én azt gondolom, ma nagy szükség van Magyarországon az egyházak között a szeretet kommunikációjának erre a különleges ritmusára. Az ökumenikus mozgás látszólag áll, nincs igazán nagy lelkesítő esemény, nincs olyan, mint a már említett augsburgi aláírás, nincsen olyan, mint a 2001-es ökumenikus charta. Én nagyon sokszor gondolok II. János Pál pápa személyiségéből áradó gazdag ökumenikus áldásokra, a páratlan, éltető kisugárzásokra is. Ha ez nincs, akkor sem szabad elfelejtenünk a szeretet lelkének az élesztgetését bennünk. Egy állandó ökumenikus ébrenlétre, dialógusra van szükség közöttünk.

Ha előre nézünk, talán az is egy reménység, hogy a protestáns egyházak készülnek a reformáció 500 éves évfordulójának a megünneplésére. Nyilván lesznek itt nagyon határozott identitást megerősítő lépések, de a jubileumnak lehet egy felekezeti határokat átlépő és gyógyító karaktere, és egy nagyszerű lehetőség lehetne az, ha az 500 éves jubileumnál meg is látszana az, hogy ökumenikus élményt és ökumenikus tapasztalatot a felnövekvő nemzedékeknek, a fiataloknak is tudunk adni.

Walter Kaspernek egy mondatával zárom: „Az ökumené tehát nem egy veszteséges üzlet. Nem egy elszegényedési folyamat, amelyben az ember a saját identitását feladja és könnyelműen a tengerbe dobja azt, ami a korábbi generációknak szent volt. Az ökumené az élet igazi növekedési folyamata.”


Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..