Press "Enter" to skip to content

Horányi Özséb viszont-nyilatkozata

Az amerikai magyar Népszavában minap megjelent nyilatkozatnak a megírásához, publikálásához és névvel vállalásához ma Magyarországon nem kell bátorság (hiába is mondja ezt a nyilatkozatot követő kommentárokat írók java). Nagyon sok deficitje van a magyar jogállamiságnak, a magyar demokráciának és még más egyebeknek is, de ez nem jelenti, hogy mindenért az utolsó majdnem négy évet lehet felelőssé tenni. Ha így tennénk, félrevezetnénk magunkat is meg egymást is. A helyzet ugyanis ennek a deficitnek az összefüggésében nem sokat változott az 1989-es  rendszerváltoztatás óta, a háborút követő koalíciós időszaktól, mondjuk egyszerűen: Bibótól, egy nagy ugrással: egészen vissza az 1514-es mohácsi vész következményeiig bezáróan. Kisodródtunk abból az Európából, amelyre a ránk jellemző tehetetlenkedő alávetettség, a felülről várunk mindent áldemokráciája, az urambátyámozásba belesüppedtség helyett döntően a felelősséget vállaló öntevékenység, a tudok magammal mit kezdeni attitűd, a mindenkori lehetőségek felismerése, a nem hagyom magam elkötelezettség a jellemző.

Lehet azt mondani, hogy mi ilyenek vagyunk, lehet azt mondani, hogy éppen ez a turáni átok és lehet bűnbakot keresni, boszorkányüldözést folytatni. Csakhogy ettől nem változik meg semmi! Tartós ideje nem változik, ékes példájaként annak, hogy rossz úton járunk. Leválthatják a jelenlegi hatalmi elitet azok, akik most éppen ezt akarják, de hiába értenék is egyet velük, ha csak ennyi történik, semmi sem fog változni. Láttuk már egynéhányszor – akárcsak – az utóbbi évtizedekben is.

A probléma ugyanis nem aktuálpolitikai, amelynek a megoldása a következő választás témája lehetne; éppenhogy kulturális, amely köszönő viszonyban sincs a napi vagy éppen négyéves ciklusokban gondolkozó politikai véleményformálók és híveik észjárásával. A szükséges kulturális változás időszükséglete emberöltőkben méretik. De ha magára hagyjuk, várhatunk akár 200 évet is; ha viszont nagy körültekintéssel és elegendő óvatossággal  beavatkozunk, szerencsés esetben talán leszorítható az időszükséglet 50 évre, nagyjából három generációra.* Ennél rövidebb időben gondolkozni egyszerűen illúzió és súlyos önbecsapás.

A beavatkozás támadási pontja a társadalomban a (köz)oktatás (számtalan jó példa van erre egyes távol-keleti országokban és nem kevés a rossz helyzetfelmérésből adódó kudarcra sem). Ha van ma sajátos felelőssége a – sokak véleménye szerint rosszul teljesítő – magyar értelmiségnek, akkor éppen az, hogy felismerteti-e, tematizálja-e, hogy a társadalomfejlődésnek a mai Magyarországon az oktatás jelenti a zálogát vagy nem. Az oktatás (benne a felsőoktatás) nem egyszerűen az állam ügye, nem egyszerűen a hatalmi elit ügye. Mindannyiunké. És ha elégedetlenek vagyunk a jelenlegi állapotokkal, például az öntudatos, vállalkozásra kész polgárok nevelése terén, akkor az állami felelősség hangoztatása mellett elsősorban az a dolgunk, hogy mindannyian a magunk helyén járuljunk hozzá – civil erőfeszítés keretében – a szükségesnek ítélt korrekciókhoz.

Ha október 23-án ennek szellemében gyűlnénk össze kifejezve azt, hogy a demokráciadeficit csak hosszútávon, többek között az oktatás fejlesztésének keretében küzdhető le, akkor engem biztosan ott lehetne találni. De még inkább akkor, ha ez nem egy egyszeri kiáltás volna, hanem társadalmi konszenzus keresése (fáradtságos munka, sok kitartást igényel – különösen az intézményes keretektől távol!) az oktatás terén valóban szükséges tennivalók kérdésében.

Budapest, 2013. október 6.

* Az már jószerivel bohózatba illő apróság, hogy a Nyilatkozatot, amely eredetileg egy éve jelent meg a Népszabadságban (Radnóti Sándor hívta fel rá a figyelmet) csak most kapta fel a sajtó, de például az akkor vele kapcsolatban megjelent józan reflexiók Róna Pétertől vagy Lengyel Lászlótól most nem kaptak nyilvánosságot; vagyis úgy ment el már megint egy év (kérdés, hogy a 200-ból vagy az 50-ből), hogy semmi sem történt: még mindig ott tartunk ahol tavaly ilyenkor.

2 hozzászólás

  1. Boór János Boór János 2013.10.12

    · Megosztom · 6 órája ·

    2012-ben október 23-ára jeles értelmiségiek, köztük számos jó barátom, a következő nyilatkozatot tették közzé, amellyel én egyetértek: “Magyarországon egy jogállamot és alkotmányosságot nem tisztelő, a demokráciát, a szabadságjogokat korlátozó, Európával és a demokratikus világ eszméivel szembeforduló rendszer alakult ki. Az ország hanyatló gazdasági pályán van. A politikát gyilkos széthúzás, szembenállás jellemzi. A társadalom nagyobb része a szolidaritás reménye nélkül, kilátástalan, súlyosan igazságtalan és egyenlőtlen viszonyok között vergődik. Magyarország nemzetközi presztízse, tisztessége és hitele mélyponton áll.

    Egy nép, egy nemzet vagyunk.

    Számunkra Magyarország és a magyar nép sorsa fontos, pártállástól, ideológiai, vallási különbségektől függetlenül.
    Az Orbán-rendszer leváltása, egy új, párbeszéden és összefogáson alapuló, demokratikus, európai rendszer létrehozása az ország és a nemzet érdeke.

    Ezért az 1956-os forradalom emléknapján együttműködésre, összefogásra szólítjuk fel mindazokat, akik gondolkodni és cselekedni kívánnak egy igazságosabb és szolidárisabb, demokratikus és jogállami, egy európai Magyarország létrehozásért.”

    Mint a Magyar Pax Romana tagja Horányi Özséb volt elnökünk hozzászólásának a következő pontjaival nem értek egyet. Szakavatott értelmiségiek mint az aláírók, szerintem, nem teszik mindenért az utóbbi négy évet felelőssé, amint nem vezetik vissza mai helyzetünket sem pusztán a mohácsi vésztől az előző kormányig terjedő politikai fejlődéstörténetünkre. Ez szerecsenmosdatás lenne! A kilábalásnak vannak nyilván hosszútávú és rövidtávú feltételei. Az előzőkhöz tartozik felzárkozásunk Európához és erkölcsi-kulturális-közoktatási fejlődésünk. A rövidtávú feladat azonban aktuálpolitikai, ha másért nem, a tömegesen szegénységben sínylődő embertársainkért! Ezért érdemes tüntetnünk 56-os forradalmunk és szabadságharcunk emlékünnepén. Boór János

  2. Kamarás István Kamarás István 2013.10.13

    A kisebbik rossz szellemében (ha éppen nem tudunk mást tenni) el kell mennünk tüntetni valami ellen, de a nagyobb jó érdekében és távlatosan –és ebben van Özsébnek nagyon is igaza — az oktatásért vagy a szegényekért álljunk ki, ha erre adódik terünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .