Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem Egyesület, a Magyar Pax Romana és az Egyház és Társadalom c. online folyóirat Szabó Zoltán születésnapján, 2019. június 4-én,kedden 17 órakor megkoszorúzza az író emléktábláját. (Budapest XIII. Visegrádi út 43-45.) Mindenkit szeretettel várunk!
Az idei “mondatkoszorút” Nóvé Bélától idézzük. Részlet a szerző Magyar emigrációtörténet, 1893-2019 c. kiadásra váró kézikönyvéből:
Szabó Zoltán: „diaszpóranemzet”, „új honalapítások”, „magyar respublicák”
Itt kíván említést Szabó Zoltán – azonos című posztumusz esszékötetében kifejtett – sajátos felfogása a „diaszpóranemzetről”. E merészen újszerű fogalomalkotással Szabó nagyjából a múlt századfordulótól a magyarság egészére – azaz az anyaországiakra, a Kárpát-medencei magyar kisebbségekre és a nyugati szórványokra egyaránt – kiterjesztette a diaszpóra-lét ismérveit, annak mindinkább „szétfejlődő” kollektív identitását és plurális értékelvű működésmódját. Az új paradigma alapfogalma az erősen történeti meghatározottságú és osztályalapú ’nép’, ’ország’ vagy ’társadalom’ helyett sokkal inkább a ’nemzet’ vagy ’nemzetiség’, melyet Szabó továbbra is a klasszikus renani tézissel határoz meg: „Közös emlék a múltról, és közös terv a jövőre.” Előzményként mindebben persze nem nehéz felismerni Szabó Zoltán makacs hon- és értékmentő eltökéltségét, ahogy már korábbi írásaiban is (így 1938-tól a Magyar Nemzet „Szellemi honvédelem” című rovatában) éles határvonallal különíti el a ’kultúrnemzetet’ az ’államnemzettől’, az előbbit kihívóan az utóbbi fölé helyezve. Ám a jeles közíró kései esszéiben még messzebb megy: az idealizált diaszpóra-modell teljes apoteózisát nyújtva. „Egy nemzetiség sok helyen élhet” domináns államnemzeti vagy birodalmi központ nélkül is, összegzi kiindulásként az antik görög és zsidó diaszpóra évezredes tanulságait, majd a középkori gyökerű, magyar „szétszóratás–országvesztés–nemzethalál” vízió bátor revízióját sürgeti, amely, mint írja, éppúgy táplálkozik „a régi bánatos erdélyi prédikátorok” rémképeiből, mint Kölcseytől Adyig egy sor nagyhatású, önostorozó poétánk baljós látomásaiból. Holott, mint hangsúlyozza: „a szétszóródás, a diaszpóra szó értelme és tartalma korántsem egylényegű vagy egyjellegű, még csak nem is hasonnemű, és emocionális hatása is lehet merőben ellentétes, attól függően, hogy mit látunk beléje.” Vajon ő maga, a nyugtalan, örök töprengő és hazakereső mit látott?
Leginkább, úgy tűnik, a méltó túlélés zálogát, az egymással egyenrangú és szuverén kolóniák, a mind újabb „honalapítások” nagyszerű esélyét. Hiszen mi lett volna, játszik el a gondolattal Szabó, ha egy maroknyi magyar telepes a 17. század derekán csakugyan komolyan veszi Zrínyi „Török áfium”-beli keserű-öngúnyos propozícióját, amely szerint „Brazíliában elég puszta ország vagyon, kérjünk a spanyol királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá.” Az őserdő mélyén (vagy helyén) ezóta már bizonnyal életerős, magyar res publica virágoznék, nem gyarmat, inkább civilizációs központ, ami történetesen magyar kulturális azonosságjegyeket hordoz – futtaja Szabó Zoltán képzeletében tovább a Zrínyi-féle ideát. Persze, ki tagadná: mindebben ott munkált egy magát mindhalálig száműző politikai emigráns mély benső emancipáció-vágya is: méltóképp leválni a „többségi államnemzetről”, a fiaival féltő-óvó valódi „szülőhaza” helyett oly gyakran inkább komisz mostohaként bánó, őket sorsukra hagyó vagy elűző „anyaországról”?
Be First to Comment