Press "Enter" to skip to content

Marosán György: Miért olyan nehéz elviselni a gazdagságot?

A jövő a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívások elé állítja az embereket. Egykor a szűkös körülmények és a választási lehetőségek hiánya miatt volt nehéz az élet. Napjaink modern világát azonban éppen ellenkezőleg, az áttekinthetetlen választék és az ellenállhatatlan csábítások teszik bizonytalanná. Az átlagpolgár – a Las Vegas-i kaszinók nyerőgépére utaló – „sokkarú rabló” dilemmájával szembesül: a számtalan, csábító jutalommal kecsegtető „élménygenerátor” között nehéz eldönteni, hova is üljön játszani, hiszen az egyiknél lehorgonyozva elmulasztja a többi kínálta lehetőségeket. Így, még ha nyerésben van is, állandóan kínozza a kihagyott lehetőségek miatti veszteség gondolata. A problémáról írt korábbi cikkem (A Z generáció találkozása a sokkarú rablóval, ÉS, 2020/29., júl. 17.) nyomán felhívták figyelmemet: ezzel a dilemmával már az ókorban is találkoztak. Ezt elfogadva a bőség előidézte elbizonytalanodás életérzése mégis alapvetően napjaink világához köthető.

*

A történelem rendjét pontosan jellemezte a költő: „Hogy míg nyomorra milliók születnek, néhány ezernek jutna üdv a földön, ha istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait.” (Vörösmarty Mihály) Az emberiségnek több mint 10 ezer évre volt szüksége, hogy a gyűjtögető társadalmak 90 $/fő jövedelemszintjéről i. e. 1000 táján eljusson a 150 $/fő jövedelemszintig. A növekedés ugyan fokozatosan dinamikusabb lett, de az átlagos gazdagság még a XVIII. században is csak 180 $/fő volt. „Egy 1750 táján élő angol – jellemezte a helyzetet a kutató – az élet anyagi dolgaiban közelebb volt Cézár légionáriusaihoz, mint majdani ükunokáihoz.” (Landes, D., 1969.) A növekedés azonban a XVIII. századtól felgyorsult, majd a XX. században robbanásszerű lett.A fejlett társadalmakban az átlagjövedelem az 1900-as nagyjából 2200 $/fős szintről egyetlen évszázad alatt – a világháborúk ellenére – több mint tízszeresére (!), 25.338 $/főre növekedett. (Maddison, A. 2005. A világgazdasági teljesítmény mérése és értelmezése 1500–2001.)

A gazdasági növekedéssel párhuzamosan az életet szolgáló eszközeink választéka is fokozatosan bővült. Már Epikurosz három csoportba sorolta igényeinket: a természetes és szükséges, a természetes, de nem szükséges és végül a se nem természetes, se nem szükséges vágyakra. Szókratész – aki már saját korában megütközést keltett a kényelmet nyújtó dolgok iránti teljes közönyével – az athéni piacon sétálva rácsodálkozott: „mennyi mindenre van szükségük az athéniaknak ahhoz, hogy élni tudjanak”. (Diogenész Laertiosz) A luxust már csak azért is elutasította, mert úgy vélte: az egy pazarló államot igényel, ami pedig szükségszerűen háborúhoz vezet. A filozófusok tehát elkezdték – még sokáig reménytelen – harcukat a feleslegesnek minősített, csupán a kényelmet szolgáló dolgok ellen.

Ám a valóság még sokáig komor volt: az emberek többségének élete évezredekig a nélkülözés körülményei között zajlott. A legtöbbek számára nemhogy a kényelem, de a túlélést szolgáló dolgok kínálata is szegényesen szűk volt, már csak azért is, mert a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen dolgok többségét a családok állították elő a maguk számára. Az ipari forradalmat követően azonban az igényeket mindinkább a meghatározott termékekre szakosodó termelők elégítették ki. Így a megvásárolható dolgok választéka – amelyet az ún. stock keeping unit (SKU) számszerűsít – fokozatosan nőtt. A történelem kezdetén az élethez legfeljebb 100 különböző „dologra” volt szükség. 1900‑ban azonban már sok ezer áru közül válogathattak az emberek a piacon és a boltokban. A XXI.század fejlett világának polgára – gondoljunk a karácsonyi vásár forgatagára – 20 ezer $-os jövedelméből 1 milliárdnyi (!) dolog közül keresgélve próbálja megtalálni az „igazit”. És a választás lehetősége a múlt században elérte az emberi viszonyokat is. Sokáig a házastársat a család „jelölte ki”, a szakmát a szülők választották, az egyén egész életében „be volt zárva” az egyetlen házasság, az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A XX. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A XX. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.az „előírt” szexuális irányultság, az eleve adott vallási közösség „kínálatába”. A XX. század során azonban fokozatosan ezen a téren is széles lett a választék.

Így az elmúlt fél évszázadban meghatározó életélménye lett a válogatás, és ez alapvetően átformálta az egyén szemléletét. A bővülő választék kínálta örömök után a fogyasztó szembesült a kihagyott lehetőségekkel. Az erősödő frusztráció kellemetlen érzését egy különös pszichológiai hatás – a kognitív disszonancia – segített feloldani. (Festinger, L. 1957. A Theory of Cognitive Dissonance). Egymástól távol eső területeken – a termékektől a társas kapcsolatokon keresztül egészen a politikai választásokig – mutatták ki: a modern világ polgára, több dolog közül válogatva, döntését követően mindig arról győzi meg magát, hogy éppen a jó döntést hozta. A kognitív disszonancia különös „önszuggesztiójának” eredményeként tehát a növekvő választék önmagában elégedettebbé tette az egyént.

*

Az elégedettségnövekedés örömteli trendje azonban az 1970-es évek közepén váratlanul megtört. Ennek egyik oka, hogy a XX. század során sokáig csökkenő jövedelmi egyenlőtlenségek ettől az időszaktól ismét nőni kezdtek. Így elpárolgott a szegényebbek reménye, hogy amit a gazdagok birtokolnak, azt előbb-utóbb ők is megszerezhetik. A GDP/fő növekedését évtizedekig kísérő elégedettségjavulás görbéje tehát fokozatosan ellaposodott. Ez arra utalt: a fogyasztásbővülés boldogsággeneráló hatása a csökkenő hozadék törvényét követi. A jelenséget, hogy a gazdasági növekedés egyre kevesebb elégedettséget vált ki, felfedezőjéről Easterlin-paradoxonnak nevezték. (Easterlin, R. 2001.) Ám a helyzet még ennél is súlyosabb lett: a nagyobb választék kifejezetten frusztrációt növelővé vált. (Iyengar, S. Lepper, M. 2001. When Choice is Demotivating.) Mintha a kognitív disszonancia az áttekinthetetlen választék esetén az ellenkezőjébe fordult volna: míg korábban arról győzött meg, hogy jól választottál, ha túl sokat kellett válogatni, az az érzésed alakult ki, bármit döntöttél is, úgyis megbánod.

Vagyis, a „boldogságjavak” áttekinthetetlen választéka a társadalom többségéből olyan érzést váltott ki, hogy élete minden pillanatában „sokkarú rablók” fosztják meg boldogságélményétől. A javak és élmények végtelen választéka inkább frusztrálta, semmint elégedetté tette. S ha ez nem volna még elég: miközben kétségbeesetten kereste a kiutat a végtelen választék és a növekvő egyenlőtlenség útvesztőjében, egyszer csak beleütközött a fenntarthatóság korlátjába. A XXI. században tehát bolygónk több milliárd lakója egyidejűleg szembesült a gazdaság, a személyes vágyak és a természet határaival. Ebben a helyzetben a modern világ polgárai előtt váratlanul megjelent egy – korábban csak a gazdagokat figyelmeztető – különös intés: „Nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez.” (La Rochefoucauld)

A XVIII. században élt francia gondolkodó – gazdag nemesként – privilegizált helyzetéből szemlélhette a társadalom túlnyomó részének nyomorúságát. Ezért volt számára olyan sokkoló: azon kevesek, akiknek a jó sors könnyű életet kínált, bár megtehették volna, mégsem tudtak élni a szerencséjük kínálta lehetőséggel. Elvesztegették életüket, elszórták idejüket, felélték vagyonukat, és érdemleges alkotások nélkül távoztak a világról. Egészen a múlt század elejéig a jó sors forrása a szülők társadalmi pozíciója volt. A XX. században azonban egyre többek előtt nyílt meg az egyéni teljesítménytől függő sikerkeresési verseny. Először „csak” százezernyi, majd milliónyi, azután több tízmilliónyi polgár emelkedhetett – az amerikai álom bűvöletében – a jólét korábban elképzelhetetlen csúcsára. A XXI. században pedig akár milliárdnyi embernek is juthatna üdv a földön, ha az üdvöt – leegyszerűsített értelemben – a megvásárolható dolgok és kiélvezhető élmények bőségeként értelmezzük.

*

Ám ezt az – első pillantásra lelkesítő – perspektívát összezavarta, hogy a leginkább irigyelt gazdagok között furcsa „betegségek” ütötték fel a fejüket. A gazdagságpiramis csúcsán lévők egy részét a hirtelen meggazdagodás – sudden wealth syndrome (SWS) – kórja támadta meg. Az internetkorszak sikeres vállalkozói – B. Gates, L. Page, M. Zuckerberg vagy J. Bezos – fiatalon és saját teljesítményük alapján váltak elképzelhetetlenül gazdagokká. Ha ma rátekintünk a világ 10 leggazdagabb emberének listájára, többségük szerény körülmények közül indulva, tehetséges vállalkozóként emelkedett a csúcsra. Tegnap még másokkal osztoztak a lakáson, és szigorúan kellett beosztani pénzüket, ma pedig bármit, amit akarnak, megvehetnek, megtehetnek, elérhetnek, megszerezhetnek. Ez a kellemesnek tűnő érzés az SWS kórjával küszködőket bizonytalanná teszi: hogyan éljenek hatalmukkal, és egyáltalán, hogyan viselkedjek? Ám azokból, akik pusztán belecsöppentek a bőségbe, a meggazdagodás egészen másfajta életérzést: az ún. rich ass­hole syndrome (RAS – „gazdag seggfej”) tünetegyüttest váltja ki. Akin a RAS „hatalmasodott el”, az azzal van elfoglalva, hogy a kevésbé szerencsések tömegét megleckéztesse és kioktassa. Stílusuk pedig szinte mindig sértő, sőt megalázó. Emlékezzünk a NER-lovag Lázár János kijelentésére: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér, aki nem vitte semmire, az annyit is ér.”

Mindkét „kór” – mint sok valóságos betegség – az életmódbeli okokra vezethető vissza. Így gyógyírként – a filozófusok tanácsait követve – a viselkedés általános kereteit megteremtő erények bukkannak fel. „Az erény: a lélek mágneses tere” – merül fel ifjúkori emlékeim mélyéről a mondás. A mágneses tér metafora szemléletessé teszi az erények működését: az egyénben kialakítja a jó cselekvésére való hajlamot, az erkölcsi kiválóságra való törekvést. Az egyén, az erény iránytűjét követve, az élet válaszútjain, a döntési alternatívákkal szembesülve rendre a közjót megtestesítő lehetőséget választja. A régi görögök négy alapvető erényt – az igazságosságot, a mértékletességet, a bátorságot és a bölcsességet – tartottak számon. (Platón: Állam, 248.) Ez a négy erény a modern világ – körülményei és munkája eredményként – meggazdagodott polgárának figyelmét ismét a közérdekre irányítja rá. Arra figyelmezteti: a végtelen lehetőségek csábításában a boldogságot az „arany középút” követése kínálja.

A Föld „betelt”: világunk mindenki számára letagadhatatlanul véges lett, és ez eleve korlátokat szab a fogyasztásnak. Ugyanakkor az életesélyek még mindig alapvetően egyenlőtlenek, sőt az elmúlt évtizedekben újra nőni kezdett a szülők társadalmi pozíciójának szerepe, és csökkent a társadalmi mobilitás. Eközben a bulvármédia szemünk elé tárja a celebéletmód csillogó és csábító gazdagságát. Sőt, a hirdetések még biztatnak is arra: ne fogadj el semmiféle korlátot, kövesd pillanatnyi vágyaidat, dobj el bármit – legyen az partner, szokás vagy dolog –, amit meguntál, és próbálj ki mindig valami újat. Vagyis a XXI. század Földünk minden lakóját, szinte függetlenül attól, hol is él, egyszerre szembesíti a végtelen választék csábításával és vágyai kielégítésének ellehetetlenülésével. Ez pedig növekvő frusztrációt vált ki belőlük. Ebben a helyzetben a bolygónk legtöbb lakója szembesül a régen csak kevesekre vonatkozó intéssel: „nagyobb erények kellenek a jó sors, mint a rossz sors elviseléséhez”.

Eljön tehát a filozófusok kora. A csaknem 8 milliárdra növekedett emberiség növekvő része – „felismerve a szükségszerűséget” – szabadon választhatja, hogy az alkotásnak és a közösségért folytatott önkéntes munkának szenteli életét. Az „önkéntes egyszerűség” (voluntarily simplicity) életmodellje már ma is egyre többek számára követésre méltó. A „slow down”, vagyis a lassítás mozgalma olyan életprogramot hirdet, hogy kiléphetsz az állandó rohanásából, a „feszített üzemű” működésmódból. A modern világ átlagpolgára – a mozgalom szószólója szerint – úgy él, mint aki folyamatosan attól fél, hogy „lekési saját temetését”. A lassítás kultúráját követve viszont maga mögött hagyhatja az életed boldog pillanatait megkeserítő, „mindig, mindenről lekések” életérzést.

Ám vigyázat: pusztán a szemlélődő és az élmények passzív befogadását követő életmodell önmagában nem kínál kiutat. A megoldást Szókratésznek az élet értelmére utaló – Platónt is megdöbbentő – kijelentése mutatja. A filozófus – a halálos ítéletére készülve! – mondta vádlóinak és az esküdteknek, de a jövő nemzedékeknek is: „a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet”. (Platón: Szókratész védőbeszéde) Az én értelmezésemben ez azt jelenti: a bőség bizonyos szintjét elérve – és a Föld milliárdnyi lakója már elérkezett ide – az életet csak a folyamatos alkotás, a „nekünk rendelt” megtalálása és értelmes célok követése teszi igazán boldoggá és élhetővé. Az erények a XXI. században afelé vezérelnek: váljunk – szókratészi értelemben – filozófussá. Vagyis szenteljük magunkat a keresésnek, a megértésnek és az alkotásnak, akár mint művész, akár mint tudós, akár mint a közösség felvilágosult és aktív polgára.

Forrás: Élet és Irodalom LXV. évfolyam, 5. szám, 2021. február 5.

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .