Press "Enter" to skip to content

Kovács Tibor: Ezért „jár” a jachtozás Szijjártónak – az elitek árulásáról

A hagyományos liberális társadalom utolsó védelmezői a konzervatívok – mára ugyanis a balliberális és az illiberális elit is árulóvá vált – írja vendégszerzőnk. Kovács Tibor véleménycikkében bemutatja, miként különült el fokozatosan a szellemi elit az átlagembertől, ez hogyan alakított ki egységes, tömegek által életidegennek érzett, ám szigorúan megkövetelt világképet, mire jöttek az elitellenesség szószólói. Csakhogy ők is az elit tagjai – az „ellenelité”. Középkori, zárt elitet képzelnek el, ahol rájuk nem vonatkozik a törvény – ahogy az a magyar külügyminiszter nyilatkozatából is látszik.

Az új osztály

Cambridge-i professzor ismerősöm köreiben meglepő változást hozott a brexit-népszavazás sokkja. A liberális gondolkodás bajnokai arról kezdtek beszélni, műveltséghez kellene kötni a szavazati jogot. Trump megválasztása és a brexit adatainak elemzése után is tudományos tényekkel próbálták bizonyítani, hogy az új „ellenforradalmi osztály” a „tudatlanokból és a vidékiekből került ki”. Minél magasabb volt valakinek az iskolai végzettsége, annál biztosabban szavazott baloldali értékek mentén. Clintonra voksolt 2016-ban a PhD-val rendelkezők 80 százaléka, Nagy-Britanniában az egyetemi városok „kis őrtoronyként” álltak a vidék brexitpárti tengerében, és szavaztak az EU-ban maradás mellett.

David Runciman cambridge-i tudós a népszavazás után történelmi kontextusba helyezve elemezte a kérdést. Hogyan tépi szét a politikát a képzettségi szakadék című írásában arra jut: fennáll a veszély, hogy új osztályjellegű törés jött létre a világban. A szegény/gazdag megosztottsággal szemben az osztályhoz tartozást immár a képzettség határozza meg. A magas képzettségűek egyre inkább egységes értékrend szerint viselkednek, amit viszont már nem akarnak követni az alacsonyabb képzettségűek. „Az iskolázatlanok félnek az életüket és tapasztalataikat nem ismerő intellektuális sznobok kormányzásától. Az iskolázottak pedig attól, hogy a világ működését nem ismerő tudatlanok dönthetnek sorsukról.” Mi mást is bizonyítana az, hogy a leggyakoribb Google-keresés közvetlenül az eredmény után a „Mi az EU?” volt. „Ami arra enged következtetni, hogy olyan emberek vittek ki bennünket az EU-ból, akik még csak nem is tudták, mi az, amiről a döntésüket kérték.” Runciman így folytatja: „… nehéz szabadulni az érzéstől, hogy egy, a demokráciával kapcsolatos, rég eltemetett gyanú kel életre.” Az mégpedig, hogy a demokráciát a tudatlanok az elit, a gazdagok és a közérdek ellen használhatják.

Kitől is kell félni?

A félelem, hogy a szegények a demokrácia segítségével elveszik a gazdagok pénzét vagy hülyeségeket csinálnak, Platón óta él. A 20. században Walter Lippmann élesztette újjá, kijelentve: a mai állampolgároknak egyszerűen nincs meg az információ-feldolgozási képességük, amely az intelligens döntéshozatalhoz elengedhetetlen. Ezek a félelmek tehát végigkísérték a demokráciák történetét – csakhogy alaptalannak bizonyultak.

Az elitek – és ezen itt nem csupán szellemi, hanem hatalmi, politikai és gazdasági elitet értek – nagyobb veszélyt jelentettek a tömegekre, mint fordítva.

A demokrácia története rövid, az ezen kívüli időben pedig az elitek a népnek más életet és jogokat szántak, mint maguknak. Még amikor forradalmak fosztották meg előjogaiktól a régi elitet, az újak általában rövid időn belül akkor is saját előjogokat szereztek.

A történelemre nem az jellemző, hogy a tömegek elveszik a gazdagok pénzét, inkább az, hogy az elitek a közérdekre, rendre, ideológiákra, vallásra hivatkozva erőszakosan próbálnak életmódi és társadalmi formákat a tömegekre kényszeríteni. A kommunizmus, a nácizmus vagy a vallás radikális formáinak nevében az elitek tömegeket mészároltattak le, tettek földönfutóvá a 20-21. században is. „Nemes” cél érdekében. Ahogy tette Lenin, a Nyugaton élő értelmiségi, Pol Pot, párizsi elit egyetemek hallgatója, a könyvmoly Mao, vagy az Iszlám Állam iszlám jogtudós vezetője. Az elitellenes politikát tehát nem a tömegek hozzák létre, hanem olyan vezetők, akik lehetőséget láttak benne a régi elitek legyőzésére.

A képzettek osztálya

Runciman kijelentését, hogy ugyanis fennáll a veszély egy osztályjellegű törés létrejöttére, már 20 évvel korábban bizonyította két amerikai: Richard Herrnstein és Charles Murray. Könyvük, az 1994-es The Bell Curve Amerikában máig sokat idézett és támadott írás. Kiderül belőle, hogyan jött létre önálló osztályként az amerikai szellemi-kognitív elit a 20. században.

A század elején a lakosság alig két százaléka végzett egyetemet. Ők a gazdasági elitből kerültek ki. 1900 és 1990 között azonban tizenötszörösére nőtt a felsőfokú végezettségűek aránya. Az igazi változások az 50-es évek óta zajlanak. 1952-ben a Harvardra még egy szűk keleti parti csoport járatta a gyerekeit. Akit ekkor felvettek, annak 90 százalékban a szülei is odajártak. 583-as SAT-átlaggal (a szóbeli érettségi átlaga) be lehetett jutni. 10 évvel később már 678-ra volt szükség, amihez ennek az elitcsoportnak a csemetéi már nem voltak elég okosak. A Harvardra már csak „a legokosabbak legokosabbjai” jutottak be, az egész országból. A szerzők szerint a szellemi elitbe kerülés az IQ-val korrelál leginkább, vagyis részben természetes egyenlőtlenségből fakad. Ez az állítás a fő oka a könyvet ért támadásoknak.

A század elején a társadalomban egyenletesen oszlottak el a magas IQ-jú személyek, a cipészek, postások és háziasszonyok között ugyanolyan arányban voltak, mint az egyetemeken. Ekkor a magas SAT-pontszámot elérőknek csak 15 százaléka ment egyetemre, kevesebb érettségiző mellett, 1990-re viszont szinte mindannyian bejutottak. Az egyetemek között kognitív rangsor alakult ki, a felvételi pontszámok meghatározzák az egyetemre járók átlagos okosságát.

300 emberből csak egy képes 700 fölötti SAT-pontszám elérésére. Korábban ők átlagemberek maradtak, hétköznapi életet éltek és nem találkoztak egymással. Ma az Egyesült Államok öt legjobb egyeteme egyikére járnak, olyan szubkultúrába, ahol környezetük fele szintén 700 fölötti pontot ért el, de a maradék is 650 fölöttit.

A legjobb szándék mellett is elzárt intellektuális kultúra jön létre, amelynek kevés köze van a hétköznapi emberek valóságához.

1930-ban a magasan képzettek csoportja aprócska csík volt a társadalom felszínén, „1990-ben már osztályt alkottak” – mondják a szerzők 20 évvel Runciman előtt. A kisközösségekből így eltűnnek a magas kognitív képességekkel rendelkezők. A nagyvárosokba és általuk kedvelt területekre koncentrálódnak, ami magyarázza a területileg ennyire szignifikáns választási eredményeket.

Az igazság kisajátítása

A gond az, hogy az új osztály nem csak képzettségben, területileg és kognitív képességekben különül el a többiektől, hanem világszemlélete is egységes. Erről rendkívül hiteles cikket írt Trump győzelme után Nicholas Kristof a The New York Times-ban Gyónás a liberális intoleranciáról címmel. Az írás arról a konzervatívok által jól ismert jelenségről szól, hogy a toleranciát hirdető baloldaliak kizárólagosságra törekszenek a tudományos igazságban. „Erősen hiszünk a diverzitásban, azt akarjuk, hogy a feketék, a nők, a latinok, a melegek és a muszlimok is helyet kapjanak az asztalnál – azaz csak akkor, ha nem konzervatívok.”

Megdöbbentő, de az amerikai egyetemekre vonatkozó statisztikák szerint a republikánus érzelmű társadalomtudósok aránya mindössze 3 százalék, miközben a marxistáké 18. A maradék pedig progresszív baloldal valamelyik ágához tartozik. Mondjuk úgy: balliberális. Ugyan őket is a liberális szóval írják le, de ennek semmi köze annak klasszikus értelmezéséhez. A balliberálisokban mély meggyőződés él, hogy nemcsak a humánum, a nemes célok vannak az oldalukon, hanem az igazság is. Kristof George Yancey fekete keresztény szociológust idézi, akinek az egyetemen kívül a bőrszíne miatt voltak problémái, de ez nem összemérhető azzal, amit kereszténysége miatt szenvedett el az egyetemi életben.

A balliberális elit árulása tehát: az igazság kisajátítása. Arra, hogy a tudomány a nyugati világban ennyire egységesen és agresszíven képviseljen egy igazságeszmét, nincs példa a felvilágosodás óta.

Ilyen teokráciára emlékeztető igazságmonopóliummal csak a vallás és a modern kori diktatúrák rendelkeztek, a tudomány saját jogon nem.

Ahogy a teokráciában, itt is társul ehhez a boldogságmonopólium. Az elit tudni véli: úgy lehetünk boldogok, ha az ő elvei szerint élünk. (A nyugati boldogság-kutatások ezen elvek mentén mérik a boldogságot). Csodálkozhatunk-e, hogy az ez ellen való lázadásra politikát lehetett építeni? Timothy Garton Ash akaratlanul is rávilágított a lényegre. „Úgy gondolom, a liberalizmussal szemben ellenforradalom zajlik, amely részben sikerének bizonyítéka. A sikere olyan hegemonisztikus volt és olyan sokáig tartott, hogy nem meglepő, ha ellenreakciót vált ki.” A hegemonisztikus jelző tökéletesen leírja, amiről beszélek.

A lázadás

Félreértés ne essék: a világ sokat köszönhet a klasszikus liberális elitnek, amely megnyitotta az elitbe kerülés lehetőségét mindenki előtt, aki megfelelő teljesítményre képes. Szép lassan létrehozták az érdemalapú társadalmat, a meritokráciát a korábbi, előjogokra épülő helyett. Rabszolga-felszabadítás, törvény előtti egyenlőség, a hatalmi ágak, valamint az állam és az egyház szétválasztása, az igazság és boldogság monopóliumának megvonása az egyházaktól, női egyenjogúság, feketék választójoga… Sokat tettek az esélyegyenlőség megteremtéséért, a szabad piac következetes védelmével pedig gazdaggá tették a világot. Legkedvesebb példám a ’48-as magyar nemesség, amely eltörölte adómentességét, az egyház kiváltságait, felszabadította a jobbágyságot, mindenkinek engedélyezte a földszerzést és létrehozta cenzushoz kötött választás intézményét.

A mai balliberális elit azonban az érdemalapú társadalmat már nem tartja jónak, mert véleménye szerint csak egy szűk körnek kedvez. (Rengeteg könyv van erről, például Daniel Markovits: The Meritocracy Trap). Tovább nyitná a társadalmat, ezért az egyenlőség újabb baloldali értelmezésével állt elő. Ezzel elárulta a liberalizmust. Az igazság és a boldogság titkának birtoklása súlyos teher, erkölcsi kötelességé teszi a világ ehhez igazítását és az emberek átformálását, átnevelését. Ezért úgy látják: mindenkinek úgy kell élnie és éreznie, mint nekik és erre mindenki képes is, csak az előítéletek, a diszkrimináció, a hagyományok megakadályozzák ebben. Totálisan nyitott társadalmat képzelnek el: bárki bármivé válhat, lehet férfi, nő vagy fehér, vagyis úgy élhet, ahogy szerintük a kivételezett fehér férfi él, aki egyszerre ellenség és idealizált mérce. Mindennek a hagyomány és a diszkrimináció az oka: a nők különbözőségének, egyes csoportok alacsony társadalmi státuszának, magas bűnözésének, alacsony iskolai végzettségének. Ez az elit elutasít minden nézetet, amely természetes különbségekből és nem társadalmi előítéletekből vezeti le az emberek közötti egyenlőtlenséget. Isteníti a másságot, de nem fogadja el a különbözőséget. Ezért támadják a Bell Curve-féle könyveket, amelyek bizonyítják: a természetes különbségek gátat szabnak az egyenlőségnek. Más társadalmi stratégiát javasolnak és szorgalmazzák a természetesen kialakuló elit hatalmának kontrollját.

A balliberális elit mindent megtesz tehát, hogy az ő igazsága szerint éljünk. Ezért mélyen belenyúl a családok életébe, a magánéletbe, a társadalmi és gazdasági versenybe. Meg akarja mondani, hogyan érezzünk. Nem undorodhatok egy homoszexuális orgiától, mert akkor homofób vagyok. Nem félhetek és mehetek át a túloldalra, ha az én oldalamon néhány sötét alak ácsorog, nem vehetek fel egy számomra szimpatikusabb fehéret egy állásra egy feketével szemben, mert akkor rasszista vagyok. Nem gondolhatom, hogy a nők más képességekkel rendelkeznek, mert akkor hímsoviniszta vagyok. A diszkrimináció-ellenesség jelszavával diszkrimináltak olyanokat, akik a versenyben alkalmasabbnak bizonyultak volna egy pozícióra – például női vagy „faji” kvótákkal, meg némi társadalmi nyomással. Nem elég törvénytisztelő polgárnak lenni:

meg kell felelni a törvény fölötti elveknek is.

Az ideológiai elvárások aztán olyan szimbolikus eseteket eredményeztek, amelyek az átlagpolgárok tömegében keltették azt az érzést, hogy a balliberális ideológia életidegen. Az Egyesült Államokban hónapokig tartó vita alakult ki arról, melyik WC-be menjen egy transzgender gyerek. J. K. Rowling „transzfób” lett, mert azt állította, hogy a „menstruáló személy” kifejezésnél mégiscsak megfelelőbb a jól bevált „nő”. Norvégiában, ahol először vezettek be női kvótákat az ország nagyvállalataiban, nem találtak elegendő nőt a pozíciókra, ezért egy-egy szerencsés kiválasztott több helyre is bekerült. Őket nevezték „aranyszoknyás lányoknak”.

A legszélsőségesebb példa, amely mutatja, milyen mélyen akarnak beleszólni érzelmeinkbe, amikor transzfóbnak nevezik azt, aki nem akar szexelni transzszexuális személlyel.

Ezek a „parancsolatok” szembemennek a liberalizmus alapelvével, azzal, hogy mindenki szabadon keresheti boldogságát, ha nem korlátozza mások szabadságát. Itt azonban egyesek boldogságkeresése mások számára kényszereket hoz létre. A liberalizmust tehát nem(csak) a populisták végezték ki, hanem a balliberális elit.

Az ellenelit

A hagyományos liberális társadalom utolsó védelmezői a konzervatívok. Hisznek a társadalom önszervező erejében, nem államközpontúak, nem akarják megmondani, miként kell élnünk, éreznünk. Hiszik: az emberek képesek megfelelő eszméket és értékeket létrehozni, és képesek összefogva jó társadalmat építeni. Hisznek az erényben, az érdemalapú társadalomban, ahogy Harvey Mansfield írja: „ugyan hisznek az egyenlő jogokban, de abban is, hogy egyes emberek jobbak, mint mások és ők rászolgáltak a megbecsülésre és jutalomra.” Ez azonban nem helyezi őket a törvény fölé, nem ad előjogokat. Ellenkezőleg: velük szemben magasabb elvárásokat támaszt. A konzervatív liberalizmus nem is képes egyszerű válaszokat adni olyan bonyolult kérdésekre, mint például a homoszexuális párok örökbefogadása.

Ezért aztán létrejött a politika, amely kiszolgálja az egyszerű válaszokat kereső rétegeket. Nevezhetjük képviselőit populista vagy illiberális elitnek. Ez az elit létrehozta a fából vaskarikát: politikája középpontjába az elitellenességet állította, miközben ő maga egy zárt elit pozícióját szeretné megszerezni. Elitellenességen pusztán azt érti, hogy szét kell zúzni a balliberális és a konzervatív elitet. A legjobb szó rá tehát az ellenelit. Magát szereti ugyan konzervatívnak nevezni, de világszemlélete közelebb áll a balliberálisokhoz. Miért? Mert nem hisz a klasszikus liberális elvekben, az érdemalapú társadalomban, az önszerveződésben és versenyben, abban, hogy az embereknek joguk van szabadon keresni a boldogságot, hogy joguk van életformát választani. Ez az elit azonban máshogy árulja el a népet, mint a balliberális. Utóbbi a maga képére szeretné formálni az embereket, az ellenelit ezzel szemben felvilágosodás előtti világot épít, amelyben az elit zárt csoport és egészen más szabályok vonatkoznak rá, mint a köznépre. Nagyon hisz a rendben és a büntetésben, de csak az átlagemberre vonatkoztatva: az elit jutalma, hogy ezek fölött áll, és korlátozásmentes életet él.

Az örök rend

Az ellenelit egyetért Platónnal. Az átlagember nem elég okos, hogy meghatározza, milyen legyen egy közösség élete, ezért egy nagyformátumú vezetőnek kell irányítania és ideológiai korlátok közé szorítania. Ha a tömegek maguk választhatnak életformát, értékrendet és megválaszthatják a társadalmi együttélés szabályainak egy részét, akkor eltűnik a biztonság, káosz, bűnözés, adócsalás, állandó viták lesznek. A népet kordában kell tartani, erre pedig a legjobb eszköz az, amit az ellenelit keresztény értékrendnek nevez. Ezért hoztak létre politikai terméket a kereszténységből.

Nem véletlenül érezzük ezt felvilágosodás előtti társadalomszemléletnek: elveit már a középkor kezdetén megfogalmazta Szent Ágoston, aki Órigenész liberálisabb szemléletével szemben hitte, hogy a jó eszme nem elegendő a társadalom önszerveződő jobbítására, azt csak vasmarokkal, törvénnyel és büntetéssel lehet elérni. „Távolítsd el a törvény szabta gátakat, s az ember arcátlan élvhajhászása és a rossz iránti vonzalma fellobog. Egyetlen király az országban […] sem kísérelheti meg, bármiféle büntetéssel való fenyegetéssel, hogy megállítsa a szabadság elburjánzását, és megakadályozza a bűn édességében való elmerülést.”

A szabadság lerombolja a rendet – ez lehetne az ellenelit jelszava. A nyílt társadalommal szemben újra kell éleszteni a zárt társadalmat, amelynek rendjében mindenkinek megvan az örök helye. Ezt a rendet pedig törvénnyel és büntetéssel kell fenntartani. Ágostonnal szólva: „az igazság megtanulását a kemény büntetéstől való félelem segíti elő.” Magyarországon ez az oka, hogy hihetetlen mennyiségű törvényt alkotnak: semmit sem lehet az emberek belátására bízni, mindent szabályozni és büntetni kell. A társadalom homogenitása céllá és értékké vált, azt minden eszközzel erősíteni kell. Egységes ideológiai alapú, központosított neveléssel, családpolitikával és társadalomszervezéssel. Mindent korlátozni kell, ami az életformák szabadságát hirdeti: a szabad oktatást, a szabad művészetet, a szabad sajtót és az önszerveződést. A legnagyobb bűn pedig a nemzeti érdek, a család, a nemi identitás és az információk hivatalostól eltérő értelmezése.

Zárt elit

A középkor elitje jobbára zárt volt, és védte kiváltságait. Nem tartotta magára kötelezőnek a nép számára kijelölt életformát. Az ellenelit is ezen elvek szerint működik. Nem érdemalapon, hanem kijelölés által lehet belekerülni. Azért élhet más életformát, mert úgy gondolja: a néppel ellentétben ő képes önszabályozásra, önmérsékletre, valamint helyesen tudja értelmezi az információkat. Tettei elméletileg sem mehetnek szembe a közösségi érdekkel, mert amit tesz, az mindig a nép érdeke.

Ebben a rendszerben jól megfér egymás mellett a homoszexualitás és a drogok alkotmányos diszkriminációja Szájer drogos orgiájával. Szijjártó jachtos esete is szimbolikus.

Az egyik leggazdagabb magyarral, Szíjj Lászlóval közös hajókázása szavai szerint nem a törvény hatálya alá tartozik. „Ami … magánéletemet illeti … nem lesz köze a döntéseimhez. Ebben megnyugodhatnak.” Döntéseit tehát nem kell a hatóságnak ellenőriznie, azt személyes erényei garantálják. Megnyugodhatunk: akármilyen gesztust tesz Szíjj úr, ő mindig a nemzet érdekét nézi csak.

Amikor az alacsonyabb árat adó versenytársat kizárják a közbeszerzésből és 30 százalékkal drágábban adják egy oligarchának a munkát, az a nemzet érdeke. Hiszen erősödik a hazai gazdasági elit. Amennyiben az ellenelit egy beruházásának útjában törvényi akadályok állnak, nemzetstratégiai szempontból kiemeltnek lehet nyilvánítani, hogy szabadon érvényesülhessen, mivel ez természetesen a nemzet érdeke.

A járvány további példákkal is szolgált. Hónapokig beszéltek a maszkhasználat ellen, majd hirtelen fordulattal százakat büntetnek meg naponta azért, hogy nem megfelelően viselik, eközben az egészségügyért felelős miniszter vagy más, az ellenelithez tartozó személyek rendre maszk nélkül jelennek meg a fotókon. A járványról szóló információkat szűrve és kontrolláltan közlik, nehogy rossz következtetésekre jusson valaki és megpróbáljon maga döntéseket hozni.

A balliberálisok saját hatalmuk elvesztése miatt aggódnak az ellenelit kormányzását látva, a konzervatívokat azonban az zavarhatja legjobban, hogy a népet döntésképtelen gyerekként kezelik. Az elmúlt évtized azonban az ellenelitet és Platónt igazolta. A szavazók valóban úgy viselkedtek, mint döntésképtelen gyerekek. Nem látják az árulást, amire a legjobb példa Borkai Zsolt győri polgármester esete. A „keresztény” politikus hajós orgiájáról készült képek nem voltak elegendők ahhoz, hogy megbukjon a választáson, ehhez ismét a vezető megfellebbezhetetlen döntésére volt szükség: bukásának oka a kegyvesztettség lett. A politikusra szavazói szerint is más szabályok vonatkoznak. Csakhogy ha a választók nem akarnak felnőttként élni és dönteni, akkor csapdába kerültünk. Ezért még ha a konzervatív politikai hitvallás ma vesztésre áll, akkor is hinni kell benne. Hinni kell abban, hogy a magyar polgárok előbb-utóbb átlátnak mindkét áruló elit szitáján.

Forrás: valaszonline.hu 2021.01.18.


Nyitókép: www.boatinternational.com

4 hozzászólás

  1. Louis Komzsik Louis Komzsik 2021.02.23

    Nagyon erdekesnek talaltam Kovacs Tibor cikket az elit kategoriakrol mert azok mind Amerikaban is megtalalhatok. Egyetlen hianyzo, talan csak Amerikara jellemzo, kategoriat talaltam : a Hollywood eiltjeit. Ezek tobbnyire iskolazatlan szemelyek akik kulso megjelenesuk alapjan kepernyore jutva ugy erzik, hogy mindjart mindenhez ertenek. A legirritalobb elit csoport.

  2. Kurdi István Kurdi István 2021.03.01

    Gratulálok a cikkhez a szerzőnek! Átfogó, világos írás. Mondjuk nem túl reménykeltő, de hát ez van.

  3. […] fórumunk során Kovács Tibor: Ezért „jár” a jachtozás Szijjártónak – az elitek árulásáról című írására először Csillag István jogász, közgazdász reagált, majd vendégeink […]

  4. Louis Komzsik Louis Komzsik 2021.04.06

    Az esemenyen kifejeztem ellenvetesemet a magyar futtball valogatott egyik kapusanak a kevert hazassagokrol akkoriban megtett hozzaszolasaval kapcsolatban. A resztvevo liberalis szemelyek nem ertettek egyet velem. Egy reszuk a “mindenkinek joga van a sajat eletvitelehez” velemennyel, masik reszuk pedig egy “mindenkinek joga van a velemenyet elmondani” vedelemmel ervelve. Szerintem mindket oldal nagyon sulyos logikai hibaval rendelkezik.

    A sajat eletvitellel kapcsolatos velemeny egyszeruen jogi alapon nem vedheto: Magyarorszagon a mai torveny szering a hazassag az egy ferfi es egy no kozott tortenik, egy allaspont amivel a magyar lakossag magas tobbsege egyetert. A velemeny es szolas szabadsagi erveles pedig kizarolag akkor alkalmazhato ha az multilateralis. Sajnos a szolas szabadsag manapsag egyre inkabb egyoldalu. Bizonyiteka a mai friss hir: az edzokent Berlinben dolgozo volt magyar valogatott kapust azonnal kirugtak allasabol amikor az elozo velemennyel ellentetben (konzervativan) nyilatkozott.

    Ez visszavezet a hozzaszolasomhoz: az eliteknek a sajat elitseguk teruleterol soha nem szabadna kiterniuk. A jelenlegi kapusnak nem szabadott volna a temaba belelepni es az edzonek nem kellett volna reagalni. Mindkettojuk elitsege a focira es azon belul is egy kis alteruletre, a kapuskodasra korlatozott. Igy nincs kepzettsegi es erkolcsi alapjuk szocial-politikai kerdesekhez valo hozzaszolasra nyilvanosan.

    En biztos vagyok benne, hogy az allaspontom nem egyedi es sokan egyetertenek velem.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .