Press "Enter" to skip to content

Majtényi László: A független személy, Bibó István

Majtényi László (fotó: hvg.hu)

Ifj. Bibó Istvánnak

Ezt az írást nem Bibó István életművének avatott kutatója, hanem olyan elkötelezett olvasója jegyzi, akit szakmai háttere inkább Bibó jogi szövegeihez kötne.

Bibó István szellemi arcképének a kordivatok szempontjából legalábbis meglepő, több tekintetben zavarba ejtőnek is nevezhető vonásai vannak.

A szocialista keresztény forradalmár hazafi

Az első, hogy Bibó az államszocializmus megvetője, a politikai szabadságjogok legszenvedélyesebb híve, meggyőződéses, radikális szocialista volt, azaz az európai politikai szocialistákkal ellentétben nem a kapitalizmus korlátozásának, szelídítésének szükségességéről beszélt, hanem lehetségesnek és kívánatosnak is tartotta az olyan (piac)gazdaságot, ahol nincs (vagy szinte nincs) tőketulajdonos.

A második, hogy Bibó a társadalmi forradalmakat elvben és persze a körülmények függvényében a gyakorlatban is szükséges jónak tartotta. Az erőszakmentességet hirdető, az erőszaktól nemcsak világnézetileg, de alkatilag mélységesen irtózó Bibó a forradalmakat diszkreditáló XX. század közepén forradalmár, azaz a forradalmak igazolhatóságát, helyeselhetőségét vallotta. Mert ami elkorhadt, az lehetőleg gyorsan eltakarítandó.

A harmadik, hogy Bibó egyetemes problémák kifejtőjeként is kifejezetten magyar gondolkodó abban a legszigorúbb értelemben is, hogy a világ bármely társadalmi vagy nemzetközi politikai problémáját minden esetben valamely egzisztenciális magyar probléma szemszögéből vizsgálta meg. Ez a vonás, a nemzeti, a regionális és az egyetemes szempont kapcsoltsága egyébként a politikai filozófia sok más nagy alakját jellemezte. De itt ennél egyedibb jelenségről beszélek. Bibó hazáját forrón szerető emberként határozta meg magát, ám soha nem mentegetett egyetlen bűnt sem, amelyet a magyar nemzet nevében valaha bárkikkel szemben elkövettek, és egyetlen magyar torzulást, hisztériát, gőgöt, hamis önsajnálatot soha nem leplezett vagy igazolt, hanem a következményekre tekintet nélkül, élesen bírált. E különös magatartás gyökérzete számunkra a XIX. századból lehet ismert. A magyar eszmetörténetben a leghangsúlyosabban forrnak össze olyan elemek, amelyeknek a ráció szempontjából legalább részben szétválóaknak kellene lenniük, mint amilyen a nemzeti érdek, a kollektív szabadság és függetlenség, a közösség köldökzsinórjáról leszakadt egyén szabadságával, egyenlőségével és függetlenségével. Eme érzület ékes megnyilvánulása, hogy a XIX. században magyarországi és részben erdélyi németek, zsidók, szlovákok, horvátok, örmények, rácok közül sokak kebelét dagasztotta az érzés, hogy nincs is annál nagyszerűbb dolog, mint magyarnak lenni. Nem tartott nagyon sokáig, a kiegyezést követően gyorsan kihunyt.

A negyedik, Bibó holtig tartó megélt keresztény hite és ambivalens viszonya a tételes vallásokhoz, ami ráadásul ugyancsak nem független a lángoló hazaszeretetétől.

Magyar kálvinizmus

Ennek ábrázolására itt indokolt a rövid kitérő. A református egyház a felekezetek közül Magyarországon a nemzet függetlenségének, szabadságának hagyományosan leghangosabb hirdetője (a katolikus egyház az uralkodó támasza, az evangélikus pedig több okból a nemzeti szerepre kevésbé predesztinált és kicsiny).

Az ügyvédkedés mellett Mezőszentgyörgyön gazdálkodó Eötvös Károly szellemi karaktere, a nyilvánvaló különbségek mellett (például Eötvös nagyrészt a nemzeti múltat, míg Bibó a jövőt fürkészte) szerintem fontos alapvonásában hasonlított Bibóéra. Segítségért Mikszáth Kálmán 1883. július 26-i nyíregyházi naplóbejegyzéséhez fordulok, amelyet sajtótudósítóként, a tiszaeszlári nagy per idején, közel annak csúcspontjához vetett papírra. A naplóbejegyzés alapján szinte látjuk, amint a szellemi rang tekintetében két nagy magyar alak (testi valóságukban inkább köpcös férfiak), valahol Nyíregyházán egy kaszát tán sohase látott, miazmás, süppedő talajú, kisebb facsoportok által tagolt ligetes tájban meghitt kettesben ballag és beszélget. Mikszáth lutheránus, ősei lelkészek, kocsmárosok, mészárosok, Eötvös kálvinista birtokos nemes, mindketten otthonról és kiváló iskoláik jóvoltából is sokat tudnak a hon- és a felebaráti szeretetről. Továbbá könyvekből és személyes élettapasztalásból úgyszólván mindent a magyar világról. Műveltek, de műveltségük nem éppen társadalomtudományi. Eötvös Károly, ha csak teheti, lekicsinylő hangon szól az „elméletekről” – El nem merülni az elméletekben, külső célokért fel nem áldozni az élet örömeit, önmagáért becsülni az életet, szeretni az embereket, búsulni a múltak szenvedésein, kinevetni a kétségbeesőket…” – most éppen nem kedélyes. Hiába próbálta korábban Mikszáth maga is lebeszélni a zsidók védelméről, miután megtette, ezzel veszedelmes személyes kockázatot vállalt, a per kimenete távolról sem biztos, őt magát országszerte sakterozzák, gyalázzák. Aztán így szól: „Szabad-e nekünk igazságtalanoknak lenniakiket csak az igazság tarthat fenn a fészkelődő népek soraiban?” Vajon lehetne-e erre a mondatra a bibói életmű egyik vezérlő csillagaként is tekintenünk? Szerintem igen.

Bibó is hitvalló kálvinista, amivel soha nem tüntet, sőt a felekezeti dogmáktól magát nyilván tudatosan olyannyira eloldozta, hogy korai szövegeit leszámítva már inkább kerüli a felekezeti hovatartozás nyelvi jeleit is, természetes gesztusként ír keresztényt a református írástudók körében általában kötelező keresztyén helyett, és történetfilozófiai kiindulópontjának nagy alakját simán Szent Ágostonnak nevezi a protestáns Augustinus vagy az Ágoston alak helyett. Ezek finom gesztusok, amelyeknek meggyőződésem szerint éppen nem, de biztosan nem elsősorban a katolikus egyház a címzettje (hiszen reformátusként a katolikust biztos nem tartja egyetemesnek), hanem a legtágabban értelmezett ökumené. Mindezeken is túl, szerintem legalábbis, nem is pusztán a keresztény felekezetek közösségébe, hanem a moralitásba ágyazta keresztény hitét. Ennek rendelné alá a politikát is.

Az evangéliumi textusokban alapvetően példázatokban és metaforákban ábrázolt keresztény erkölcsi tanítást átfogalmazva, igazolható racionális-morális kiindulópontokként értelmezte, eloldotta, szekularizálta és társadalomtudományivá tette. Ezen átalakulást követően a dogmáknak és csodáknak, hacsak nem esztétikai inspirációként, nála nem marad tér.

Történelmi uchrónia, Bibó humora

Mindezeket jól mutatja be az 1968‑ban írt „HA A ZSINATI MOZGALOM a 15. században győzött volna… Bibó István címzetes kanonok beszélgetése apósával, Ravasz László bíboros érsekkel a római katolikus egyház újkori történetéről, különös tekintettel a lutheránus és kálvinista kongregációkra. Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” kissé hosszú című munkája.

Ez az életműből több tekintetben kilógó, üde, parabolisztikus szöveg módszertanilag is egyedi, szerzője nem bizonyít, mert nincs mit, nem igazol, hisz nincs bizonyítandó állítás, hanem ehelyett abszurd játékossággal, többségében valós történelmi személyekkel illusztrálja gondolatkísérletét, az európai történelem szerencsésebb változatát. Itt erős történelmi szarkazmussal, szerintem saját rendíthetetlenül optimista történelemfilozófiáját is célba véve, öniróniával szólal meg. (Ugyanakkor a szöveg dramaturgiailag talán nem teljesen megoldott, mert Bibó és Ravasz László párbeszéde érdekes feszültséget teremthetett volna.)

Bibó Toynbee azon megjegyzésének történelmi rekonstrukciójára tesz ironikus kísérletet, mely szerint, ha a XV. században a zsinati mozgalom győz, akkor az egyházszakadás elmaradt volna, és Európa történelme másképp alakul. Alaposan leegyszerűsítve mondhatom, azt a tételt mutatja be, hogy az egyházszakadás nélkül, a lutheri, kálvini eszmék integrációjával gyorsabb ütemben zajlott volna a hatalom moralizálása, erkölcsi alapjainak megerősödése, az emancipáció mint a protestantizmus kiválásával.

Nyilván feltehető az is, hogy az egyházszakadások elmaradása, miután felszámolta a lázadásokat, sekélyes és a történelemtől jobban elmaradó bigottságba süllyesztette volna a katolikus egyházat, de Bibó konstrukcióját a szándékos és szellemes elrajzoltságon túl nem érezzük alaptalannak. A feltételezés, azonkívül, hogy Bibó előadásában kifejezetten játékos és szórakoztató, azért is izgalmas, mert Bibó felfogásában a történelemnek, tudjuk, van értelme, célja. A műfaj: uchrónia, amely szerintem itt a valós és bekövetkezett történelem áthelyezése egy másik időben zajló, párhuzamos meg nem történt történelembe, amelyik időben a megvalósultnál szerencsésebb, optimistább változat kapott esélyt.

A párbeszéd 1963-ban indul, szereplői Ravasz László pesti bíboros érsek és Bibó István címzetes váci kanonok, Ravasz éppen megérkezik a pápaválasztásról Rómából, ahol a kálvinista kongregáció generálisával szemben egy bizonyos Montini bíborost választottak meg. Az egyházi küzdelmek ekkor két alapvető ellentét körül zajlanak, ezek a szocializmus és a szabadgondolkodás, amelyet a reformerek a keresztény gondolkodás szerves részének tekintenek, míg a konzervatívok mindkettőt kitessékelnék a világegyházból. A helyzet ahhoz hasonlít, amikor előbb Luther Szent Márton, majd Kálvin Szent János által alapított kongregációkat az egyház kebelébe fogadta.

Locke bíboros, Montesquieu bíboros és Rousseau apát már korábban elérték, hogy az egyházi alkotmányosságot a világi hatalomra is alkalmazni kell. Ehhez tudni kell, hogy e történet szerint az egyházi alkotmány ugyanis már a XVI. században szembefordul az állami, uralkodói mindenhatóság téveszméjével.

Az egyház 1848 előtt titokban, utána már nyíltan a köztársasági államformát támogatta. Pártolta a szocialista eszméket is, így az Európa összes monarchiájából kitiltott Marx páter a vatikáni múzeum könyvtárában lelt menedékre. Az ő szerzőségét gyanítják például az igazságos és modern társadalmi rend keresztényeiről szóló „Spectrum pervadit Europam” enciklikának már kiáltványszerű hangütésében is.

Elképesztően izgalmas, keserűen szellemes és szórakoztató ez a szöveg, ez a világtörténeti uchrónia, helyenként paródia is, feminista apácarendekkel, olyan befolyásos hívő keresztényekkel, akik mindennemű teológiai dogmahit nélkül hisznek, valamint a tőlük természetesen megkülönböztetendő, egyáltalán nem hívő keresztény szabadgondolkodókkal.

Aztán leírja, hogy ebben a másik történelemben a XX. század második negyedében Németországban tragikus pogromok történnek, amelyeknek öt vagy hat zsidó áldozatuk is volt, és az azokat kísérő általános erkölcsi felháborodás szószólói arra hívják fel a figyelmet, hogy annak még szerencsétlenebb kimenet esetén akár öt- vagy hatmillió áldozata is lehetett volna.

Szó esik a kissé részeges, kelet-közép-európai birodalom élén álló magyar Dobzse VII. Istvánról, Zola püspökről, Freud apátról…

Úgy kacaghatsz, hogy közben sírhatnékod is lehet.

A fogoly

Elég sok évvel ezelőtt olvastam el Bibó István 1957–58-as kihallgatásának nyomozati jegyzőkönyveit. Máig eleven bennem az élmény.

Nem szabad azokat sem elítélni, akik, leszámítva az emberárulást, mindent megtesznek, hogy a vesztőhelyet vagy a holtig tartó fogságot elkerüljék.

De akadnak nemkevesen, akik a bátrak útjára lépnek.

A fogoly Bibó István egyedi személyes bátorságról tett tanúságot. A hős cselekedeteinek mozgatója gyakorta a félelem. Ez lehet nemcsak a haláltól, hanem önmagunktól, önnön esendőségünktől támadt félsz. Talán emiatt is, a konstruált per hőse gyakran megszakítja a kommunikációt, felmond a világnak. Akadtak ilyen hősei is a megtorlásnak, nevüket nagy tisztelettel kell említeni.

Bibó viszont itt, a fenyegető halálbüntetéssel is farkasszemet nézve – intellektuális és morális tekintetben is – egy másik, ugyancsak rögös utat választott. Nem nevezte pribéknek, gyilkosnak, fasisztának vallatóit. Mérlegre téve minden szavát, de szóba állt vizsgálóival, sőt, úgy tűnik, készséggel állt szóba velük. Kihallgatói a magától értetődő párbeszédkészségből először Bibó megtörhetőségére következtethettek, azt hihették, alkut köthetnek, kicsikarhatják Bibó együttműködését, be is csaphatják talán. Rendkívüli a végeredmény. Bibó csak szavakkal vívott olyan ellenfelekkel, akiknek kényre-kedvre volt kiszolgáltatva, s akik eleinte alig értettek valamit szavaiból. A jegyzőkönyvek szövegét olvasva mindinkább éreztem, hogy a vizsgáló egyre kevésbé akarja Bibó vesztét. A szónak, a kiszolgáltatott ember szavának is, hatalma van. A polgári erény lehetséges.

A mű és a személy

Gyakran a személyes élet és a mű alig-alig reflektálnak egymásra. Bibó István talán már az életmű fontos elemeinek megírása előtt, nagyobb részben pedig azzal párhuzamosan, önmagát is megalkotta. Az alkotó maga és az olvasó számára megértendő lecke együtt alakult, készült. E kettős nevelési regény alanyai: a személy és a nemzet. A harmadik az egyetemes emberi történet értelme.

Az a mindenkori jelen sajátja, hogy az életmű és a személyes példa – különösen diktatúrák idején – alkalmas arra, hogy újból és újból maga köré gyűjtse a változtatni akaró jóakaratú, szabad embereket.

Forrás: Élet és Irodalom LXV. évf., 10. szám, 2021. 03. 12.

Kiemelt kép: L!fe Magazin

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .