Press "Enter" to skip to content

Hadas Miklós: A bizalmatlanság kultúrája

Nemzethabituológiai töredék

Ebben az írásban nem törekszem arra, hogy megmagyarázzam az áprilisi választás eredményét. Ugyanakkor szeretnék rámutatni, hogy egy mélyebb elemzésben nem elegendő a jelen összefüggéseire koncentrálni, hanem hosszú távú folyamatok hatásait is figyelembe kell venni. Reményeim szerint az alábbi vázlatos gondolatok segíthetnek abban, hogy pontosabban értsük egy-két millió honfitársunk viselkedésének néhány – tehát korántsem valamennyi! – összetevőjét, legyenek akár társadalom alatti létre kárhoztatott falusiak, első generációs kisvárosi értelmiségiek vagy a budapesti elit egyes frakcióinak tagjai.

Amikor a „nemzeti habitus” fogalmát használom, nem racionális cselekvési formákra és identitásokra, hanem – Pierre Bourdieu nyomán – reflektálatlan beállítódásokra, késztetettségekre, motivációkra, érzületekre, hajlandóságokra, ízlés- és értékpreferenciákra utalok. Norbert Elias A németekről című könyvének (Helikon, 2002), illetve Szűcs Jenő nevezetes esszéjének (Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, 1983) szellemében amellett szeretnék érvelni, hogy a magyar társadalomban is léteznek „nemzedékeken át makacsul visszatérő gondolkodási, érzelmi és cselekvési minták”, amelyek hosszú távon kikristályosodott struktúrák lenyomatai (e témáról bővebben a Replika 105-ös számában megjelent esszében írok).

Induljunk ki Magyarország geopolitikai pozíciójából, mely külső kényszerként határozza meg a strukturális variációk és az általuk meghatározott beállítódások körét! Míg Nyugat-Európa vezető államai a tengerek birtokbavétele révén az egész glóbuszt igyekeznek gyarmatosítani, Oroszország pedig a Bering-szorosig eljutva létrehozza a világ legnagyobb területű országát, Magyarország a környező nagyhatalmak világrendszerének perifériáján helyezkedik el (legyen szó a Német-római Császárságról, az Ottomán Birodalomról, a Habsburg Monarchiáról, a Szovjetunióról vagy az Európai Unióról). Jellemző, hogy míg a brit szociális antropológia vagy a francia etnológia tárgyát távoli földrészek társadalmai képezik, addig a magyarországi néprajz – hasonlóan Németországhoz és a régió többi országához – a helyi parasztok világát kutatja.

Szűcs Jenő szerint, míg Nyugat-Európában az abszolutizmus csupán történelmi epizód volt, Magyarországon másfél évszázad alatt zajlott le az a modernizációs átalakulás, amely Nyugaton ötszáz évig tartott. Ennélfogva a hűbéri viszony szerződéses jellege szervetlen és csökevényes maradt, hiszen alig érvényesült az egyenlőtlenek kölcsönösségi viszonya. Hiányzott továbbá a hűbéri udvar és a lovagi kultúra, így nem alakult ki a lovagi irodalom sem. Ugyanakkor a nemesség a Nyugatra jellemző egyszázalékos arány helyett a népesség négy-öt százalékát alkotta. A magyar nemesek túlnyomó többsége „parlagian műveletlen”, sokáig írástudatlan, ám „a kiváltságoltak szellemével eltelt” kisnemes volt, akit erős rendi öntudat jellemzett, ám a nemzetről szónokolva lényegében mindig a saját érdekeit képviselte. A népesség túlnyomó többségét pedig az alávetett, robotra kényszerített és kizsákmányolt parasztság képezte. És ami a legfontosabb (Szűcs is említi ugyan, de talán nem kellő nyomatékkal): Magyarországon a középkor végén nem alakult ki sűrű városhálózat, illetve a török hódoltság idején ez is meggyengült, ezért a városi létforma nem vált meghatározó strukturáló tényezővé.

Márpedig a polgári habitus, vagyis a racionális érdekegyeztetésen, civil kurázsin és öntudaton alapuló beállítódás alapmintázatai a középkori városokban kristályosodnak ki. A városban sok különböző embercsoport él, akiknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz, ezért a városlakó jó eséllyel képessé válik a másik pozíciójával való azonosulásra és az önreflexióra. A városi polgárok – szemben a nemességgel – napi megélhetésükért és anyagi előrejutásukért dolgozni kénytelenek, ily módon habituális centrumuk és életvitelük a fegyelmezett, teleologikus racionalitás, a takarékosság, az előrelátás, az alkalmazkodási és együttműködési készség, a közösségi felelősségérzet belsővé tétele, vagyis a közös célok érdekében kifinomult módon és szakszerűen együtt munkálkodó emberek kötődéseire épül.

*

Vegyük a XVII. századi Hollandia ideáltipikus példáját, mely ékesen bizonyítja, hogy a nyugati nemzetállam tulajdonképpen a városokból fejlődött ki. E korban a hollandok jelentős hányada már városlakó egy olyan köztársaságban, amelyben az állam a föderalizmusból nyeri erejét – miközben Európában még az abszolutista központosítás a norma. A Holland Kelet-indiai Társaság állami segítség nélkül képes részvényeket kibocsátani és az első modern tőzsdét létrehozni a világon. A holland társadalom középpontjában a városi polgár, a kálvinista burgerlijk áll, aki racionális kalkuláció alapján hozza meg gazdasági és befektetési döntéseit; aki erkölcsi megfontolásból anyagilag támogatja a szegényházat, és együttműködik más vallásfelekezetek követőivel; aki a városi kollektíva tagjaként részt vesz a közös biztonságot szolgáló éjjeli őrjáratokban. Magától értetődő számára, hogy esztétikai szempontok alapján festményeket vásároljon (a XVII. században mintegy nyolcmillió festmény készül az országban, ami jelentősen hozzájárul a polgári lakáskultúra kialakulásához); hogy megalapozottan döntsön a kívánatos táplálkozási formákról; hogy mély érzelmi és mellérendelt szexuális kapcsolatot alakítson ki feleségével; és hogy a hétvégi mulatságokon képes legyen a civilizált lazításra. Más szóval, és most számunkra ez a lényeg, növekszik és mélyül tevékenykedésének területi, társadalmi és pszichológiai rádiusza. Norbert Eliasszal szólva: „a társadalmi viszonylatrendszer az interdependencia-szövevény bonyolódásának irányába tolódik el”.

Magyarországon a városi létforma a XIX. század második feléig nem meghatározó strukturáló tényező. Ebben a században (amellyel Szűcs Jenő már nem foglalkozik) a felpörgő modernizáció egyik kulcseleme, hogy a politikai elitet alkotó, reformhajlandóságú liberális nemesség egy „asszimilációs társadalmi szerződést” kínál a zsidóság számára, vagyis elmagyarosodásukat és lojalitásukat szabja meg társadalmi integrációjuk feltételéül. E folyamat betetőzése az 1895-ös recepciós törvény, amelynek értelmében az izraelita vallás a többi történelmi egyházzal egyenrangú státuszba kerül, és jogosulttá válik az állami védelemre, valamint támogatásra. E folyamat részeként a magyar társadalomban korábban alig létező beállítódási mintázatok jelennek meg. Ilyen a szolidaritási háló fenntartásának normája a különböző társadalmakban élő zsidók között, valamint a mindenkori fennálló hatalommal való kiegyezésre való törekvés, melyet Karády Viktor nyomán „strukturális pacifizmusnak” vagy tágabban az „erőszaknélküliség politikai kultúrájának” nevezhetünk. Ennek velejárója a vallási gyökerű intellektualizmus jelenléte, melynek köszönhetően a zsidó férfiak elsajátítják azokat a nyelveket, amelyeket a többségi társadalom használ a környezetükben. Következésképpen – már csak jól felfogott érdekükből is – képessé válnak arra, hogy saját pozíciójukat komplex relacionalitásában, önreflexív módon lássák. A zsidó habitus magában foglalja a „termelő aszkézist”, az alkoholizmus hiányát, a fogyasztás mértékletességét, vagyis életvitelük önfegyelmen és önkorlátozáson alapuló társadalmi gyakorlatot hoz létre. Ez a polgári habitus szemben áll a militáns uralmi mintákon alapuló, hedonista nemesi becsületkánonnal és a parasztság nélkülözéseken edződött, alázatos munkakánonjával. Lényegében ennek az oppozíciónak a számlájára írható, hogy a magyar társadalomban idegen marad a zsidó (és részben a német) polgárság által képviselt életmódmintázat, és a zsidó asszimilációval párhuzamosan fölerősödnek az antiszemita érzületek.

*

A két világháború közötti magyar társadalom – mint azt Erdei Ferenc, a makói gazdacsaládból származó társadalomtudós (majd kommunista társutas politikus) éleslátó módon felvázolja az 1943-as szárszói találkozón – kettős tagozódású: kibékíthetetlenül szemben áll egymással a konzervatív, feudális alapokon szerveződő úri Magyarország, valamint a Budapest-központú polgári Magyarország. Ehhez hozzátehetjük: a túlméretezett állam a patriarchális alapú nagycsaládi viszonyokat a politika világába átemelő férfikötődések logikája alapján szerveződik, és autoriter, maszkulin politikai kultúrát hoz létre, ahol az alávetettek számára nincs más opció, mint a teljes engedelmeskedés. A szemben álló két „fél ország” egyes osztályain és alcsoportjain belül is rendkívül élesek az ellentétek: a művelt középosztály tagjai viszolyognak a „piszkos” és „műveletlen” külvárosi munkásoktól, míg a keresztény (értsd: nem zsidó) középosztályban fölerősödnek az antiszemita érzületek, amelyek aztán az egyre szélsőségesebb antiszemita ideológiákban, diszkriminatív politikai intézkedésekben, majd végül a soá borzalmaiban tetőznek. Az úri Magyarország világában a nemes nemcsak a parasztot, hanem a nála alacsonyabb rangú másik nemest is lenézi, és ezt lépten-nyomon érzékelteti. Hasonlóképpen, a gazdag paraszt is magasabb rendűnek tartja magát az alatta elhelyezkedő paraszti csoportok tagjainál. Ahogy Erdei írja a Magyar parasztban: „a falu szűk világa a parasztgazda világszemléletét paraszti zártságú primitív világképpé szorítja. Legnagyobb magasság a falu tornya és legnagyobb mélység a falu kútja, s a horizont szélessége nem nagyobb, mint a falu körül belátható világ”, melyben a „földtelen parasztnak minden lépése és minden életeleme megkötött, tehát mozdulatlansága és állandósága sem akart vagy alakított hagyományosság, hanem sokkal kíméletlenebb valami: kötöttség és tehetetlenség”.

A gyűlölettel átszőtt csoportközi viszonyokat, helyhez kötöttséget, tehetetlenséget, szűk perspektívát és reménytelenséget a külső strukturáló tényezők is meghatározzák. 1919-ben, 1945-ben és 1990-ben Magyarország egyaránt egy bukott szövetségi rendszer tagjaként, korábbi ellenségek előtt kapitulálva, azok akaratának és feltételeinek engedelmeskedve kényszerül újrakezdeni az életet, mégpedig rendkívüli veszteségeket és áldozatokat követően. Egyik esetben sincs megvívott forradalom, nincsenek kiharcolt jogok, majd előbb-utóbb alulról érkező, parvenü elitek ragadják magukhoz a hatalmat. Az ideológiai legitimáció alapját a múlt- és jelenbéli nemzeti sérelmi politika békaperspektívájából megfogalmazott önző szűklátókörűség, valamint a belső és külső ellenségekre projektált gyűlölet képezi. E gyűlölet irányulhat a szomszéd népre, a zsidóra, a kizsákmányolóra, az arisztokratára, a kulákra, a bűnös Nyugatra, a „sorosra”, a migránsra vagy a „gyurcsányra”. Emellett, ha éppen nincs más, ideális céltáblaként ott vannak a cigányok. Ily módon a magyar nemzet mindhárom korszakban gyűlöletközösséggé válik, amelyet a közös nyelv használata mellett a közös negatív érzületek köteléke tart össze. Eme „kísértetiesen visszahajló” strukturális és diszpozicionális alakzatokat a bizalmatlanság kultúrájaként határozhatjuk meg.

*

A XVII. századi holland polgár számára – akinek említését, nem győzöm hangsúlyozni, ideáltípusnak szánom – magától értetődő, hogy a létezésének keretéül szolgáló bonyolult és messzire nyúló interdependencia-szövevényt a morálisan és jogilag kikristályosodott fékek és ellensúlyok, piaci szabályozó mechanizmusok személytelen hálózata tartja egybe. Ebből fakad, hogy nemcsak képes, hanem törekszik is a kompromisszumra és a racionális koalícióra. A bizalmatlanság kultúrájában viszont radikálisan csökken annak az esélye, hogy az egymástól élesen elhatárolódó csoportok tagjai kísérletet tegyenek a „másik oldal” megismerésére, hogy alkalomadtán morális és racionális belátások alapján stratégiai kompromisszumokat köthessenek velük. Nem véletlen, hogy az ellenzéki kényszerkoalíció, melyben falusiak és városiak, népiek és urbánusok találják magukat a közös zászló alatt, ahol mind vezetőik, mind követőik „befogott orral” működnek együtt, a vereség estéjén egy pillanat alatt szétpukkan. (2022. április harmadika estéje, amikor az ellenzéki koalíció több pártjának vezetője sunyi és gyáva módon nem jelent meg a pódiumon a miniszterelnök-jelölt mellett, a rendszerváltás utáni magyar politikatörténet egyik leginkább visszataszító eseményeként fog bekerülni a történelemkönyvekbe.) Miképpen az sem véletlen, hogy az „agymosott bunkókat” mélyen lenéző nagyvárosi értelmiségi, aki hirtelen nekibuzdulásában választási megfigyelőként kocsikázik le vidékre, sok esetben életében először szembesül az „egyszerű falusi nép” életének belső viszonylataival.

A bizalmatlanság kultúrájának része az is, hogy mind a nemesi, mind a paraszti habituskánon a perszonifikált és informális függőségi rendszerek szűkös perspektívájú logikájában értelmezi a világot. Törvényszerű tehát, hogy miközben a nyugdíjas arról panaszkodik, hogy a hónap végére már a parizerre is alig futja pénzéből, mégis magától értetődő módon Orbán Viktorra szavaz. Az ő perspektívájából nem látható, hogy az élelmiszer ára és a nyugdíj mértéke nem függetleníthető a miniszterelnök személyétől. Felmenőitől örökölt tradicionális magyar alkata (melyre a miniszterelnök előszeretettel hivatkozik) ugyanis arra készteti, hogy gazdáját szeresse. Vagyis ebben az esetben is egy érzületi kötődés túlélésének lehetünk tanúi, melynek lényege, ismét Erdeivel szólva: „Alárendeltség és alacsonyabbrendűségi érzés, mert ez típus szerint kijáró jellege a földtelen parasztnak, hűség a gazdával szemben, mert a falusi társadalomban csak közvetlen és teljes viszony lehetséges. Azt nem lehet, hogy fogcsikorgatva szolgáljon a cseléd, mert a falu ítélete minden munkaalkalomtól megfosztja akkor, tehát muszáj hűnek és odaadónak nevelődni.”

A félreértések elkerülése végett: nem azt állítom, hogy minden magyar ember ilyen volna! Miképpen azt sem kívánom sugallni, hogy a fent említett, makacsul visszatérő gondolkodási, érzelmi és cselekvési minták lennének az „okai” a választási vereségnek. A fenti példák révén azt kívántam érzékeltetni, hogy a nemzeti habitus mélymúltból származó viselkedési mintázatai szituacionálisan előhívhatók, mintegy „kikölcsönözhetők a nemzeti viselkedéstárból”. Vagyis az említett habituselemek ma is jelen vannak: milliós nagyságrendű azoknak a magyaroknak a száma, éljenek bárhol az országban, akik előítéletek és gyűlöletteli érzületek rabjai, és/vagy akik egy erősen beszűkült perspektívából szemlélik a világot. Mindazonáltal – hogy valami vigasztalóval zárjam soraimat – szerencsére milliós nagyságrendű azoknak a magyaroknak a száma is, akikre nem vonatkozik mindaz, amiről írtam. Ők azok, akik képesek távolabbra látni a kölcsönös függőségek térben és időben messzire nyúló szövedékeinek hálózataiban, és akiket talán, előbb-utóbb, hatékony ellenállásra késztethet a pártállam elnyomó, gyűlöletgeneráló stratégiája. Különösen, ha ezt a külső kényszerek is elősegítik majd.

Forrás: Élet és Irodalom 2022. május 6.
Fénykép: szekelyhon.ro

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .