Keresztény értelmiségi lét Kelet-Közép-Európában
Tézis I.
A világ nagy és nemes vallási hagyományaiban az irgalom két értelemben is jelen van. Egyrészt, mint az ember ajándékozott identitása, másrészt, mint karitatív imperatívusz. A vallások szent forrásai alapján ma lényegesebb az irgalom identitás-dimenzióját hangsúlyozni, anélkül, hogy a karitatívat leértékelnénk.
Tézis II.
Az irgalom tágít, az igazság szűkít. A mai gondolkodásban paradigma-váltás figyelhető meg a természettudományos igazság-fogalom egyetemes érvényessége megszűnőben, helyette más jellegű igazságfelfogások érvényessége erősödik: diszkurzív és performatív igazság-megközelítések. A kereszténység dogma-fogalma nem ellentéte ennek, hiszen a dogmák „előre nyitottak” (Rahner). A kereszténység dogma-fogalma egyetemes feltétele az igazság dinamikus kifejezésének. Ma a keresztény értelmiségi beszédmódnak az emberi igazság-megfogalmazások feltételességére kell alapulnia, amit az irgalom kultúrájában „megengedettségi” dimenziónak nevezek.
Tézis III.
Az irgalom kultúrája alapján a múlt történéseit annak örököseként értékelhetjük és nem velük szemben állva. A múltra vonatkozó kirekesztő szemlélet és beszédmód nem felel meg az irgalomnak, mert szűkíti a mai identitás-alakítás forrásait és tereit. A múltról az irgalom perspektívájában önigazolás helyett önvizsgálattal kell gondolkodni és beszélni. Ehhez II. János Pál 2000 Nagypéntekén jelentős szimbolikus gesztust tett. Kelet-Közép-Európában a keresztény egyházak – csak egy példát említve – a lapsik (pl. ügynökök) kezelésében tanulhatják az irgalom szemléletét, diskurzusát és praxisát, amellyel jelentős szolgálatot tehetnek a múltfeldolgozással birkózó társadalomnak. További példák lehetnek: a nyelvi és felekezeti pluralizmus; a térség történelmi útja Kelet és Nyugat határmezsgyéjén, zsidó-keresztény versus távol-keleti illetve neo-pogány ezoterikus spiritualitás együttes jelenléte stb.
Tézis IV.
Az irgalom kultúrájában a (keresztény) értelmiségi lét elsősorban a szenttel való pár-beszédben, a szent (klasszikus) forrásokra koncentrálva és ezekre emlékeztetve őrizheti meg sajátosságát és járulhat hozzá a kortárs nehézségek kezeléséhez. Önkritikusan meg kell kérdeznie magától, hogy képes-e túllátni a blokkokban való gondolkodáson és stratégiákon, képes-e megőrizni, esetleg újra megtalálni autonómiáját. A keresztény értelmiségi leginkább az irgalom kultúrájából nyert identitással szolgálhatja az érdekek és kirekesztések által meghatározott társadalom boldogulását.
Rónay György: Szerápionlegendák (részlet)
ÚJ PÁPA EGY KOLLEKTIVISTA TÁRSADALOMBÓL
Vajon Jorge Mario Bergoglio megálasztásával történelmi fordulat előtt áll-e az egyház? Szeretném hinni, hogy igen. Jézus felhívta a tanítványok figyelmét a szegénység reménytelen tudati és érzelmi bezártságára, és többé- – bár sokszor hosszú időszakokra – kevésbé, – jó kétezer éve – észben is tartotta a katocilizmus. Vajon hány hívő, szerzetes, pap és vallásmegújító tett kísérletet ennek az eszmének az elmélyítésére. És mégis, miért kell még kétezer év után is erről kritikusan gondolkodnunk?
Talán nem véletlen, hogy éppen egy kollektivista társadalomból érkező pápa veti fel az irgalom kérdését, ahol a család és a közösséghez tartozás meghatározó az ember mindennapi igazodásásban, identitásképzésében. Ugyanakkor a közösségen kívüli bizalmatlanság gyakran tömeges ellenségeskedésig és erőszakig fajul. Talán ezért látja érzékenyebben a pápa a szolidaritás és az irgalom megújításának szükségességét.
A világon mindenütt, a nyomor és a gazdagság szélsőséges szétválása elkerülhetetlenül a hierarchia megmerevedése, a despotisztikus tekintélytisztelet, a szélsőséges ideológiákra épülő csoportképzés és az elhatárolódó identitáskonstruálások felé sodorják az embereket. Nacionalizmus, sovinizmus, rasszizmus, szent háborúk, a hit iránti univerzális emberi vágy álságos kizsákmányolása, megannyi formája a tömegmanipulációnak, amely a morális közönyre, a szimbolikus és a fizikai kirekesztésre, a törődést meg nem érdemlők képletes vagy valódi megsemmisítésére buzdítja a hithű vagy a kezdetben igaz ügyért harcba szálló tömegeket.
Emberi társas természetünk alapvető normatív diszpozíciói Alan Fiske, szociálpszichológus szerint a tekintély tisztelete (Tegyél úgy, ahogy az istenek, az öregek utasítanak!), a közösségi osztozkodás (Mások igényét, szenvedését vedd sajátodként!), a kölcsönösség és az egyenlőség megtartása (Tekints mindenkit egyenlőnek!), valamint az érdemek szerinti megítélés és megbecsülés (Adj mindenkinek az érdemei szerint!). Ezek az elvárások azonban a saját csoportok határain megszűnnek, hacsak nem alkot az ember új közösséget, amely sokak által internalizálódva szimbolikus értékként mindannyiuk számára elfogadhatóvá válik. Csak az internalizált elfogadás terjesztheti ki a csoport határait, és irányulhat a kegyelem a korábbi bűnös kívülállók felé. Csak hiteles eredethősök és történetek válthatnak ki azonosulást. A jézusi tanítás megadja a kulcsot: „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Fogadd saját közösséged tagjaként a másikat, hogy ne kelljen félned tőle, hogy ne kelljen gyűlölnöd. Ne őt akard megváltoztatni, hanem magadat változtasd meg, hogy közösséget találj a másikkal. Gyűlölet nem képes kiváltani az irgalmat.
Kezdetben a személyes és közvetlen azonosulással hitelesített, empátiával átitatott irgalom instrumentális, közvetítő. Máté-Tóth András írja: „az irgalom […] az ember ajándékozott identitása, másrészt, […] karitatív imperatívusz. Jellegzetesen individualista a koncepció, amely vajon nem vált-e idővel kizáró, befelé forduló, rituális, de kiürült irgalommá? Vagyis a közös, participatív identitásképzés nem akkor képes-e beteljesíteni küldetését, ha az alázattal társulva együtt hozza létre a közös keretet, amely mentén felhatalmazza a másikat az irgalom egyenrangú dialógusára.
Az irgalom gyökere az empátia, és annak egyik jellemzője az őszinte együttérzés. Viselkedéskutatók szerint az emberi elme egyik jellemzője, hogy a problémakezelés során vagy a szisztematizálásra vagy a társas orientáltságra hajlamos. Az emberek e két intervallum között helyezhetők el, noha a helyzetek és az élettartamuk során folytonosan változó mértékben érvényesül e két orientáció. Az angol Simon Baron-Cohen szerint az ember fejlődése során a rendszerezésre való hajlam formálódását a maszkulin, androgén hormonok jelentős mennyisége, míg az utóbbit a női hormonok befolyása alakítja. Értelmezhetnénk az irgalomról való elemző diskurzust a rendszerező elme jellemzőjeként, míg az együtt érző feminin gondoskodást az irgalom résztvevő, instrumentális, aktív manifesztációja jellemezné. Stressz helyzetben a férfiakkal ellentétben a nőknél az oxitocin hormon indukálta kapcsolatkeresés, valamint a védelem, különösen a törődésre szoruló gyerekek iránti aggodalom aktiválódik. Lehetséges, hogy a jézusi irgalom az empatikus-nőies, őszinte önzetlenség szocio-kulturális manifesztációja? A stressz tehát a közösség keresését és a gondoskodás motivációját aktiválja, míg a szimbolikus maszkulinitás támad vagy menekül.
Úgy tűnik, hogy a tradicionális gondolkodás nem támogatja az elfogadás kiterjesztését, de vajon így nem válik-e a belterjessé az irgalomról szóló gondolkodás? Képesek-e a rituális irgalomdiskurzusok valódi jézusi irgalmat képezni? Elbírja-e az autokratikus hierarchia az új pápa egyszerre céltudatos, instrumentális és rituális közösségképző kommunikációs stratégiáját? Képes-e az irgalom „karitatív imperatívuszának” kiváltságos értelmezését és gyakorlását újraértelmezni, és közössé téve a kiszolgáltatottakat erre felhatalmazni?
A hierarchikus szervezetek többnyire a konformitás mentén internalizálják a szolidaritást és persze az irgalmat is. Vajon (el)várható-e a konformitás, a közös felismerése és ennek elfogadása szélsőséges társadalmi különbségek mellett. Éppen a szolidaritás hiánya eredményezi azt a szenvedést, amelyet részben az irgalomnak kellene megszüntetnie. Vajon várható-e a jézusi irgalom gyakorlása egy nem egalitáriánus szervezetben.
A hierarchia csúcsán álló nemétől függetlenül maszkulin, aligha tud más lenni, vezérségéből következik. Az alávetett, identitásában mások által vezérelt hívő, tehát a kívülről konstruált feminin követőt képes-e a megváltó irgalom érdekében egyenrangúvá tenni. Vajon miért nem képes az egyház újragondolni az alávetettségben élők, köztük a nők helyzetét. Miért ódzkodik a szubordinált helyzet mentén konstituált hívő fogalmának újraértelmezésétől? A nőkkel kapcsolatos viták egyértelműen jelzik, eme hajlandóság hiányát. Nem csoda, hogy a feminizmus különböző irányzatainak gondolkodói megtalálják sokszor radikális kritikáikban a római katolicizmust, amely persze kényszerűen re- konstruálja az elutasítást. Elgondolkodtató, hogy az iszlám feminizmus nem a nyugati világ feminizmusának irányzatai között keresi a gyökereit, hanem a Koránban. Vajon megtalálná-e az irgalom kultúrájának kiterjesztése érdekében az egyenrangúvá tévő, dialogizáló nőiességet az Újszövetségben az irgalomra szoruló Egyház? Nem egyszer úgy tűnik, hogy az irgalom altruizmusa csak az irgalmat gyakorló negatív belső állapotának csökkentését szolgálja, és hiányzik belőle az empátia.
Az egalitáriánus kultúrákban többnyire megtalálhatjuk az irgalom-gyakorlást, az irgalomnak az elemei szerepet játszanak az identitás megkonstruálásban. A Kalahári kungjainál egy sikeres vadász magát korholja tökéletlenségéért, hogy nem volt képes egyedül a táborba cipelni az elejtett zsákmányt. Miért teszi? A közösség elvárja, hogy ne bántson meg kérkedésével senkit, hogy ne okozzon fájdalmat ügyetlen társainak, akik a kitartás és kárba veszett erőfeszítés ellenére sem képesek élelmet szerezni. A norma szocializációja és a morális erőszak egyaránt segíti a norma belsővé válását. Egy gyűjtögető-vadász törzsben alapvető normák, hogy a másikra mindig figyelemmel kell lenni, és az egyenlőtlenséggel szembeni ellenszenv indokolja a normasértők büntetését. A normaszegőt megbüntetése kötelessége a közösség tagjainak, de valamennyiükben alapvetően a lelkiismeret furdalás tölti be az ellenőrző-szabályzó funkciót. Tudják, hogy az együttérzés hiánya, az érzéketlen hencegés, végső soron a közösséget és szimbolikus értékeit veszélyezteti.
Mit tehet az irgalom, ha maga az irgalom gyakorlása is alávetettséget konstruál. Ha emberi természetünk része az egyenlőtlenséggel szembeni averzió, és az irgalom gyakorlása minden jószándék ellenére is rekonstruálja az egyenlőtlenséget? Gyakorolható-e az irgalom azokkal szemben, akikkel nem folytatunk párbeszédet? Megvalósítható-e az irgalom, ha csak magunkkal folytatunk párbeszédet?