Press "Enter" to skip to content

Küzdelmek – kölcsönhatások – sorsközösség. A Balkán (h)arcai tegnap és ma.

Dr. Makkai Béla CSc. egyetemi docens

(EPMSz-konferencia – Szabadka, 2022. május 24.) 

a., Balkáni jellegzetességek

A Balkán kifejezés az itt élő népek számára réteges tartalmakat hordoz, de nem puszta földrajzi fogalom a magyarság számára sem. – A múltunk egy szerves darabja. Ez a kapcsolat ugyan felettébb ellentmondásos, ám kölcsönhatásokban, tanulságokban bővelkedő.

De mit is értsünk Balkán alatt? A félszigetnek – amelyet két keskeny tengerszoros, a Boszporusz és a Dardanellák választ el Ázsiától – csupán az északi határa vitatott. Horvát és román szomszédaink tagadják balkáni gyökereiket, igaz, természetföldrajzi értelemben a Száva és Duna vonala? történetileg és kulturálisan azonban a nyugati kereszténység peremét jelentő déli Kárpátok határolja. Ám manapság politikailag a Trieszt–Odessza vonaltól délre eső terület egésze „Balkánnak” számít. (Így lett hazánk is a NATO szövetség déli szárnyának alkotóeleme.)

Maga a szó törökül erdős hegyvidéket jelent, s e név nagyon is találó. A Duna és Marica termékeny völgyét nem számítva rossz eltartóképességű, tagolt táj nem kedvez a homogén nagy politikai képletek létrejöttének. Zord hegyormai, erdőrengetegei viszont mindig biztonságot adó „védműként” szolgáltak az itt élők, s különösen a gerilla harcmodorban járatossá váló ellenálók számára. Ugyanakkor a térbeli tagoltság (a sokféle nyelvjárás, a belterjes életmód) az itt lakó népek összefogásának is akadálya volt.

Holott ez az a föld, ahol minden nemzetnek előkelő ősei s hajdan dicső nagy országa, birodalma volt: a görögök Nagy Sándort s Bizáncot emlegetik, a bolgárok a Bizáncot adóztató cárságukat, az albánok a pelaszgokat és a geg törzsnév szóelemzésével a mondák ködébe vesző gigászokat. Míg a horvátok az illírek szállásterületét tekintik tengerparti és hegyeken túli korai királyságuk előképének, a szerbek Dušan cár Thesszalonikiig nyúló birodalmát, a bosnyákok Tvrtko horvát és szerb területeket is felölelő királyságát idézik meg előszeretettel. S ne feledkezzünk el a hunoktól eredeztetett eleinkről se, hiszen Anjou nagy királyunk birodalmának partjait „3 tenger mosta” (noha az általa uralt Lengyelország még nem nyúlt a Balti-tenger partjáig).

Ez az a föld, ahol a fegyver s a fegyverforgatás a túlélés záloga. A keresztény konvertitákból kinevelt janicsárnak a felemelkedés eszköze, amint a nagyvezírré lett albán Köprülü-k, s a szerb Sokolović-ok életpályája mutatja. Ám itt erő (erőszak?) és hősiesség kéz a kézben járnak: ha a hellén „tolvaj” klephtiszekre, a keresztény ráják féken tartására ide telepített cserkesz martalócokra, a szerb hajdukokra, magyar hajdukra, a terror eszközétől sem visszariadó bolgár komitácsikra, az albán „csempész” kacsakokra, a horvát usztasákra, netán a román „karós” Vladra, azaz Drakulára, s a vasgárdistákra gondolunk – dermesztő rémképek ötlenek eszünkbe. Ugyanakkor emelkedett lélekkel emlékezünk az albán hegyek oroszlánjára, Szkender bégre, s a térség népei által közösen megvívott rigómezei csatában I. Murad szultánt a Paradicsomba segítő szerb nemesre, Miloš Obilićre, a törökellenes küzdelemben életét áldozó „bolgár Petőfire”, Hriszto Botevre, a törökverő román vajdára, Ştefan cel Maréra, a Kőszeget (s általa Bécset) védelmező horvát Jurišić Miklósra. Nem szólva Magyarország kormányzójáról (a délszlávok „Szibinyáni Jankjáról”), akinek diabolizált alakját a török szülők ma is rosszcsont gyerekek ijesztgetésére használják, mondván: „Elvisz a Hunyadi!”

E példákból is kiviláglik, hogy a Balkán népeinek sorsát évszázadokon át a török elleni küzdelmek, s az oszmán uralom határozták meg. S ez a félsziget peremén lévő Magyarországra is igaz. (Vegyük csak kézbe Ivo Andrić: Híd a Drinán, avagy Szilágyi István: Hollóidő című remekeit!) – Kézenfekvő tehát a megállapítás, hogy a térség népei e világverő birodalom akció-rádiuszában egyfajta sorsközösséget alkotnak. Ezek a történelmi alakzatok „természetesen” könyörtelen küzdelmek közepette formálódnak. Az 1300-as évek derekától nem csak Bizánc és a Balkán népei, de már Nagy Lajos királyunk is harcban állt a törökkel havasföldi hűbérbirtokán. A hódító áradatot azonban sem az összefogás, sem a személyes hősiesség nem tudta feltartóztatni.

A közösen megélt balsors ugyanakkor a félsziget népeinek közeledését hozta, ám ez gyakran kényszerű egymásba torlódást, fokozott népkeveredést is jelentett – amit az Oszmán Birodalom a hadjárataival emelt „nagyüzemi” szintre: népek egész sorát gyűrte egyetlen alávetett, fejadót fizető rája konglomerátummá. Boszniában és egyes bolgár vidékeken gazdasági- és karrierelőnyök érdekében önkéntes, míg az albán önvédelmi harcok megtorlásaképpen erőszakos iszlamizáció zajlott. S akkor nem szóltunk a beolvadó hadifoglyok tömegéről, s a gyermekadó (devsirme) intézményéről. A hagyományaiból kivetkőztetett, janicsárnak vagy hivatalnoknak felnevelt keresztény gyermekekről. Lásd: a román helytartókká emelt görög fanarióták, a nagyvezérek egész sorát adó albánok és szerbek sorskanyarjait, de utalhatunk a kolozsvári magyar polihisztor, Ibrahim Müteferrika személyére is, aki az első török nyomda alapítója lett.

A túlélés ösztöne ugyanakkor megerősítette a különféle népek vérségi és hitbéli azonosságán nyugvó összetartozás-érzését és öntudatát is: ezért a „nyáj” az elbitangolt tagjait kivetette magából, mint a bolgárság a hitehagyott pomákokat, vagy a szerbség a bosnyák neofitákat; de a magyar hódoltságban is a halál fia volt a törökké lett keresztény…

A leigázott népek sorai ekként még szorosabbra zártak. A képletes román vagy görög családi tűzhely (vatra ill. zacchia) a társadalmi együttműködés alapja, s még inkább az volt a szerb nagycsaládos létforma. A zadrugák (házközösségek) jóban-rosszban egymást óvó-építő rokonsága, az ott formálódó közösségi értékrend szilárd eleme, s legfőbb kötőanyaga lett a modern nemzeti együttműködésnek is. – Igaz, e törvényszerű, önvédelmi célzatú befelé fordulásnak, összetartásnak is következménye – noha a fő ok: a hódító – hódoltatott reláció – a világot két, egymással kibékíthetetlenül szemben álló részre tagoló világlátás: MI és ŐK.

Ezért lett a Balkán, legfőképp a török (valamint az orosz és Habsburg) birodalom szorításának túléléspróbái miatt az a föld, ahol az idegen önmagában fenyegetés, mi több, a bajok forrása, maga a métely; s így a mindenkori bűnbak is egyben. Ez a tapasztalat rögzült a szerb nyelvben is, ahol az idegen = nepriatelj, azaz „nem barát”. Míg a magyarban az idegen semleges fogalom, mondhatni „felebarát” (miként azt Szent István intelmeiben is olvashatjuk). A görög felfogás a bajor, majd dán dinasztiában, később a NATO-ban, s az Európai Unióban találta meg a történelmi kihívásokra adott téves válaszai, kudarcai fő okát és felelősét. Persze a görög tolmács-diplomatákra (dragoman) is selyemzsinór várt, ha az oszmán hadsereg kudarcot vallott a csatatereken. S a törökök a népirtás ódiumát is vállalva üldözték a haszonlesőnek és árulónak bélyegzett örmény keresztény honfitársaikat. A románok ruszofóbiája Besszarábia 1812-es elrablásától számítható, de „következetesen” zaklatták a vérszívónak tartott görög helytartók utódait és a „polgárpótlékként” befogadott zsidókat is. S a cigány rabszolgaság intézményét is csak a 19. század derekán számolták fel.

Boszniában – közönségesen szólva – közutálat övezte az egy szál bőrönddel érkező (ld.: „kuferaši”) és busás haszonnal távozó Monarchiabeli hivatalnokokat; s Szerbiában a „svábá”-kat, amely rosszalló elnevezés alatt nem csak németeket kell értenünk, de minden Nyugatról érkező eszme és viselkedési norma hordozóját.

Ezt az ellenérzést még fokozta a török gyengülésével erőre kapó nacionalista mozgalmak versengésében felhabzó indulat. Az 1860-as években szerb kezdeményezésre kimunkált törékeny Balkán-szövetséget az önérdekű nemzetépítési törekvések bomlasztják: a mind nagyobb terület megszerzésének igénye, megterhelve a homogenizációs késztetések történelmi örökségével. Egy 19. századi skandináv utazó nem hiába hasonlította a Balkán népességét olyan liszthez, amelyből a szakács személyének függvényében többfajta „pékáru”, azaz újsütetű nemzeti azonosságtudat készíthető. A 19. századi „nemzetébresztők” (jelesül pópák és tanítók) által kölcsönösen űzött „kulturális” tudatformálás eredményét aztán a szabadcsapatok nyers „meggyőzési” módszerei s az 1912/13-as Balkán-háborúk területszerzései véglegesítették. Így lett a viszály almájának számító (nyugati bolgár) Macedónia fele „szlavofon” görög Makedónia, a másik darabja padig „Dél-Szerbia”. – Ezzel szemben az eltérő társadalmi szabályzók szerint „működő” Magyar Királyság területére sodródott és telepített balkáni népcsoportok hosszú évszázadokon át – a kisebb-nagyobb súrlódások ellenére – mind megőrizhették vallási-nyelvi-kulturális arculatukat.

b., Terhes történelmi örökség

Vizsgálódásunk látószögét szűkítve, vessük hát tekintetünket a magyar-szerb együttélés terrénumára, a Magyar Királyság bácska-bánsági és Szerém vármegyei térségére, amely az Árpád-korban az ország leggazdagabb és legnépesebb, egyben legtisztábban magyar-lakta területe volt. Arra a vidékre, amely a hódítók betöréseivel elharapózó létbizonytalanság, a mindennapossá váló életveszély miatt fokozatosan elnéptelenedett, s amely így mindinkább a délszláv földönfutók menekülési célterületévé vált.

Azt azonban tényszerűen meg kell állapítanunk, hogy a magyar és a szerb nép kapcsolata kezdettől igen ellentmondásos: II. (vak) Béla szerb felesége, Helena tetterős uralkodása, a magyar lovagok részvételével zajló rigómezei csata, s a Zsigmond királyunk oldalán vívott közös harcok, a szerb naszádosoknak a török hajózár feltörésében, így a nándorfehérvári diadalban játszott szerepe a kölcsönösen előnyös együttműködés példái. A forgandó hadiszerencse és a nagyhatalmak szándékaitól is befolyásolt érdekek függvényében azonban a fegyverbarátság gyakran ellenségeskedésbe csapott át. Hunyadi 1448-as balkáni hadjáratának kudarcát (a 2. rigómezei csatavesztést) részben az okozta, hogy a szövetséges albán Kasztrióta György seregét Đurađ Branković szerb despota feltartóztatta (s magát Hunyadit is elfogatta). S amikor Mátyás király Bécstől és Boroszlótól (Wroclaw) Jajcéig és Bihaćig terjedő birodalma, az 1526-os mohácsi csatavesztés után frontországgá lett és három részre szakadt, a két nemzet viszonya még terheltebbé vált.

Szapolyai János (s szerb híve, Petrovics Péter temesi bán is) a ritkuló lakosság pótlására s a honvédelem erősítésére nagyobb számban telepített szerbeket a Délvidékre. Černi Jovan is ebből a körből emelkedett katonai vezetővé, ám beilleszkedésük nehézségéről tanúskodik, hogy a „fekete cárnak” is nevezett elöljáró a törököt idéző kíméletlenséggel prédálta a magyar, román és szász falvakat, miután a Habsburgok oldalára állva – éppen Szabadka központtal – egy időre függetlenítette magát János királytól.

Nem csoda, hogy a szűntelen hadjárások közepette a délszláv „menekült” kifejezés, a prebeg a magyarban pribék alakban, baljós tartalommal telítődve honosodott meg. Már amiatt is, mivel nem csak a magyar végvárrendszerben, de a török szolgálatában is szép számmal alkalmaztak felderítő, és „önfenntartó” portyázó szerbeket. Így a magyar után (ld. a budai pasák magyar nyelvű levelezését) hamarosan a szerb lett a kor térségi közvetítő nyelvévé.

A balkáni népcsoportok beáramlása 1690-ben vált tömegessé, amikor Habsburg I. Lipót császár és magyar király a török bosszúja elől 40.000 hadjáratokban érintett családot, mintegy 200.000 embert menekített, az ipeki pátriárka vezetésével az ország déli megyéibe (Seoba). Az „ideiglenesnek” szánt tartózkodás azonban véglegessé vált, miután a bécsi udvar a határőrizet szigorítása, s részben a „rebellis”-nek tartott magyarok féken tartása érdekében számos kiváltsággal (saját egyházi, később nemzeti gyűlés, adómentesség, ingyen só, faizási jog, a határőrvidéken az altisztek szabad megválasztása, stb.) ruházta fel a jövevényeket. (A dinasztia a magyarok visszatelepülését viszont a „hadizsákmányának” tekintett Bácska-Bánságba 60 esztendőre megtiltotta, miközben katolikus németek tömegeit telepítették mintaszerűen megtervezett és felszerelt falvakba). A fegyverforgatáshoz szokott szerbek így nem csak a Rákóczi-felkeléssel, de az 1848/49-es szabadságharcunkkal is szembe kerültek, noha a Batthyány-kormány az áprilisi törvényekben azonos jogokat biztosított a haza minden polgára számára. Stevan Knićanin szerbiai önkénteseinek beavatkozása így polgárháborús viszonyokat teremtett a Délvidéken. (Ld.: Zenta és Tiszaföldvár.) Az önkényuralom éveiben (1849 és 1860 között) a bécsi udvar mindezek jutalmaként afféle új koronatartományként, német katonai igazgatással megszervezte az úgy nevezett Szerb Vajdaság és Temesi Bánság-ot, amelyben a román-német többség mellett 330.000 szerb és negyedmilliónyi magyar lakott.

Mint a számokból is látszik, a tárgyalt térségben az évszázadok alatt spontán és tervszerű népességcsere zajlott le. A szerbség esetében ez nem csak számbeli, de anyagi-kulturális gyarapodást is jelentett. S nem utolsó sorban a befogadó hazának is köszönhető, hogy 1794-ben Szentendrén indult el az első szerb tanítóképző (évtizedekkel később Kragujevacon a második), s 1826-ban Pesten alakult meg a kulturális bázisintézmény, a Matica Srpska. Ekkoriban gyakran megfordult hazánkban a szerb hősregék összegyűjtője, a Srbi svi i svuda romantikus jelszót megfogalmazó Vuk St. Karadžić. (Műveit a cirill betűs munkákat is gondozó pesti Egyetemi Nyomda azért nem adta ki, mert a szerb irodalmi nyelv megteremtőjének törekvéseit veszélyesnek tartó karlócai pátriárka, Stevan Stratimirović ezt megakadályozta.) Míg Vitkovics Mihály a magyar irodalmi élet áramába kapcsolódott be, Thököly-Popovics Száva Pesten megalapította a szerb ifjak tovább tanulását biztosító Tekelyánumot. Az intézményesülés újabb állomása a „szerb Athén”-ben, Újvidéken a szerb gimnázium megalakulása. A Tarcal hegység lankáin (ma Fruska Gora) pedig szilárdan állt a dúsgazdag Karlócai Érsekség épületegyüttese. A szerb ifjúságot az Omladina egyesület, a politikai közvéleményt a Zasztava című lap szervezte. A két szerb politikai tömörülés egyikét, a Szerb Nemzeti Liberális Pártot az újvidéki polgármester, Svetozar Miletić és Mihailo Polit-Desančić vezette, míg a radikálisokat Miletić veje, Jaša Tomić. Az autonom Horvátországban további két szerb párt (az Önálló és a Haladó Párt) működött, ugyancsak parlamenti képviselettel. Alakultak persze Bosznia 1908-as bekebelezése után illegális csoportok is a délszláv egyesítés programjával, mint a Narodna Obrana, vagy az Ujedinjenje ili smrt (Egyesülés vagy halál), ismertebb nevén a Fekete Kéz nevű szervezet, amely utóbbi az utolsó szöget ütötte a Monarchia koporsójába Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásával…

A Szent István-i Magyar Királyság feldarabolása 1918-ban (a győztes!) „népek önrendelkezése”, s még inkább a nagyhatalmi reváns jegyében történt meg. Így Trianon nekünk – sokkoló tragédia. A délszláv népek számára viszont – úgy tűnt – a rég várt révbe érkezés. A Magyar Királyságtól elcsatolt 42.500 négyzetkilométernyi területen élő, eltérő mentalitású odaátinak (prečani) nevezett szláv testvérek integrációja azonban nem várt nehézségekbe ütközött; míg az elcsatolt  520.000 magyar (de a 480.000 albán is délen) jogfosztott állapotba került. (Kiutasítás, vagyonelkobzás, túladóztatás, névelemzés és iskola bezárások, dobrovoljacok betelepítése, stb.) Ellentétben a németekkel, még a tiszavirág életű Magyar Párt is csak a szerb Radikális Párt révén jutott 1 parlamenti mandátumhoz.

A horvát ellenzék vezérkarának skupštinában történt meggyilkolása (1928), s megtorlásaképpen a Sándor király ellen 1934-ben usztasák által megszervezett végzetes merénylet epizódjai után a horvát és szerb politikai elit utolsó kísérletet tett a megbékülésre. Az 1939-ben megkötött Nagodba a horvátoknak a magyarok alatt nyolc évszázadon át élvezett autonómiáját állította vissza egy Boszniával megnövelt területen. Az 1941-es német és olasz támadás azonban Jugoszlávia felbomlását eredményezte. Ezt követően (!) Magyarország visszafoglalta elcsatolt területeit, kivéve a Bánátot, mely német megszállás alá került. A támadókkal szembeni harcok közepette az usztasák, csetnikek és kommunista partizánok között véres polgárháború vette kezdetét. A jaszenováci horvát haláltábort a bleiburgi horvát menekült tömeg kivégzésével, Nagy-Albánia kikiáltását, s a Bácska visszavételét statáriális, tervszerű etnikai tisztogatásokkal torolta meg 1944/5 telén a győztes partizán sereg. (Az ez utóbbi indokául felhozott 1942-es partizán- és zsidóellenes razzia, a „hideg napok” történetéből tán kevéssé ismert, hogy a magyar katonai ügyészség, azonnali fegyelmi vizsgálatot rendelt el, az érintett családoknak kárpótlást fizettek, míg az árván maradt gyerekeket magyar családok örökbe fogadták, s a nyilvános bocsánatkérést Kovács András azonos című drámai filmje dokumentálja. A három évvel későbbi, mintegy tízszeresre becsült magyar civil áldozatról (lásd Gion Nándor ihletett regényében – Ez a nap a miénk) azonban csak 1990 után lehetett szót ejteni, s megemlékezéseket, kegyeleti szertartásokat tartani, amelyeket sajnálatos emlékmű-rongálások követtek. Napjaink örvendetes fejleménye ugyanakkor, hogy események körülményeit egy közös tényfeltáró szerb-magyar akadémiai bizottság vizsgálja.

A ’40-es éveknél maradva, az 1948-as Tájékoztató Iroda konfliktus Moszkva és Belgrád között a kölcsönös kisebbségek elleni jogsértések időszaka volt a két szomszéd viszonyában, már amiatt is, mivel Magyarország szovjet katonai megszállás alatt állt. Tito önfelszabadító Jugoszláviája viszont a maga útját járta. Így tehát a kétpólusú világban jelentős zsarolópotenciálját az el nem kötelezetti státus, egy demokratikusabb önigazgatási rendszer, a jelentős gazdasági növekedés és a javuló életszínvonal viszonyaira tudta váltani. Az első délszláv egység felbomlását okozó szerb hatalmi túlsúlyt a „Gyenge Szerbia – erős Jugoszlávia” jelmondat jegyében próbálták kezelni, ám sikertelenül. Az olajválság kitörése utáni évben, 1974-ben elfogadott alkotmány nemzetiségi alapon csupán Szerbiát föderalizálta, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát és Macedóniát azonban nem. E megkülönböztetés ellenében emelte fel szavát Dobrica Čosić akadémikus, Tito halálát követően. A szerbség kulturális és etnikai genocidiumáról szóló 1986-os emlékirata azonban kiszabadította palackjából a regionális nacionalizmusok szellemét. 1991-ben kitört a polgárháború. – Kölcsönös etnikai tisztogatások, könny, halál és nyomor, Európa közönyétől kísérve…

A széthullás záróakkordja az 1999-es kosovói válság volt, amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa engedélye nélküli NATO-bombázás zárt le. – Amiként az amerikai csodafegyver, a láthatatlan „Lopakodó” egyikének égi pályafutását az al-dunai székely, Dani Zoltán ezredes rakétája… – De nem csak ő segített. Még ha hazánk ki is vette a részét – más szomszéd államokhoz hasonlóan – a fegyverüzletből, éveken át szabad légtérhasználatot, telefon- és internetkapcsolatot biztosított Szerbiának, és az embargó-terméknek nyilvánított olaj szállításával építette a szomszédsági kapcsolatokat, valamint sport- és kulturális események lebonyolításával és sok ezernyi menekült befogadásával.

A háborút lezáró daytoni és Rambouillet-i egyezményt, s Koszovó 2008-as elszakadását méltán nevezhetjük a „szerb Trianonnak”. A szorosabb együttműködésnek tehát immár egy közös társadalomlélektani alapja is van. Különösen, ha figyelembe vesszük szakrális világunk összefonódásait, hiszen immár nem csak Szent László leánya, Piroska (görög nevén Eiréne), de 2000 óta államalapító királyunk, Szent István is az ortodox egyház szentjei közé fogadtatott.

Ebből a diszpozícióból talán új megvilágításba kerülnek a régi sérelmek. Ahogy Ilija Garašanin szerb belügyminiszter írta 1844-es Načertanije című munkájában: a szomszédokkal mindig jóban kell lenni, mert létezésünk állandó szereplői, akikre a bajban leginkább számíthatunk. – Miként a Kossuth-emigráció befogadása, a 2005-ös bánáti nagy árvíz, vagy az illegális migrációs hullám 2015-ös rohama idején. S a Thesszaloniki-Belgrád-Budapest gyorsvasút munkálatai közepette tavaly összekapcsolódott a két szomszéd ország gázvezeték rendszere is. Éppen e háborús időkben, amikor soha nem látott energiaválság is fenyegeti a világot.

Az összekapcsolódásnak nem csak gazdasági és politikai lehetőségei adottak, de szellemi-életvezetési szempontból is kölcsönösen adhatunk egymásnak! Az egyéni kezdeményezések és a társadalmi reformok területén lehetnénk mi az útvezetők; ám a zadrugás hagyományokból építkező szerb közösségektől mi tanulhatjuk a fényes csapatsport-sikerek titkát, hogy csak a legkézenfekvőbbeket említsem. De általános értelemben az „élni és élni hagyni” szerb szomszédainknál jól bejáratott patriarchális életgyakorlata is sokat használna az individualista, politikailag széttagolt magyarság összetartásának. S az elkoptatott jelszavak ellenére az átjárást e két világlátás között a nemzeti kisebbségeink biztosítják, kettős hely-, nyelv és mentalitás-ismeretükkel, ami számukra megmaradásuk legfőbb biztosítéka is egyben.

Ám, ha – zárásképpen – helyzetünket ismét a szélesebb balkáni horizonton vizsgáljuk, belátható, hogy nem csak nemzettöredékeink létezése immár a tét! A távoli földrészek határainkat ostromló tömegeitől felbolydult Balkánon ma is tapintható a három kultúrkör törésvonala. Az Alija Izetbegović által annak idején megálmodott pániszlám jövőkép a bosnyákokra, a bulgáriai pomákokra, a macedóniai albánokra s Törökország és a két albán állam lakóira gyakorol hatást. Oroszország, Szerbia és Görögország, (valamint Montenegro, Bulgária) alkotja az ortodox tengelyt, s harmadikként vegyük a hitehagyott, önmagával meghasonlott „atlanti” világot. E három erőcsoport szembenállása, vetélkedése semmi jót nem ígér a szuperhatalmak mostani erőpróbái idején. Az Unio előszobájában várakoztatott Nyugat-Balkán így könnyen válhat újólag a kontinens „puskaporos hordójává”…

Ám ha e térség népei okulnak közös, hányatott történelmükből, s hosszú távú, párhuzamos érdekeiktől vezetve elsajátítják a túlélés új receptjét – a szoros gazdasági-kulturális együttműködést – tán dacolni tudnak a globális világhatalmi szándékokkal, amelyek nyersanyag- és munkaerő-forrássá és a tömegáruk öntudatlan fogyasztóivá akarják zülleszteni e nagy múltú, gazdag hagyományokkal és színes kulturális értékekkel bíró nemzeteket.

Az együttműködésnek előfeltétele a megismerés, s a kölcsönös tisztelet alapján az érdekek és értékek harmonizálása. S ebben jut kitűntetett szerep nemzeti kisebbségeinknek, amelyek a mindenkori kapcsolatok javításának önzetlen munkásai. De ha erről az útról letérünk, akkor nem csak a határ másik oldalán élő testvéreink, de a Balkán és „Köztes-Európa” minden „kis” népe végveszélybe kerül.

Megnyugtató ugyanakkor, hogy a két szomszédnép jelenlegi kiváló kapcsolatai ennek az újszerű összefüggésnek a józan belátásáról tanúskodnak.

*

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem tartalmas munkaterve alapján bizonyosra veszem, hogy konferenciánk is ebben a konstruktív szellemben fogja előmozdítani a magyar-magyar és magyar-szerb szellemi-kulturális kapcsolatok elmélyülését.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Be First to Comment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .