Press "Enter" to skip to content

Dr. Iványi Márton:
Sárgamellény, piros lámpa
zöldadó és fehér fog

A francia neoliberalizmus közelmúltja és jelene

A hosszabb időt Párizsban eltöltő Illyés Gyula (1990: 331) írja egy kortárs írói mozgalomról, hogy „lelkes hagyományőrzők voltak, már abban az értelemben, hogy a franciáknál az örök zendülhetnék a hagyomány. Voltaire-től kezdve Nervalon, Lautréamont-on át Mallarméig tekintélyes, szépen bekeretezett ősök pillantása intette cselekvésre őket a falakról is, amidőn épp az ősök egynémelyikét verték le a falról”.

Felidézve e sajátos nemzetkarakterológiai színezetű képet a franciák zendülő természetéről,több évszázados távlatokra vetíthetők ki és szemlélhetők a jelen sárgamellényes mozgalom ellenálló hagyományai, amely maga is igyekszik a sérelmek füzete (Cahier de doléances) összeállításával, Macronbeszédes, Marie Antoinette-ként (!) történő megjelenítésével, La Marseillaise éneklésével stb. a „szokásosan” rendszerellenes forradalmi szimbolikához fordulni az elmúlt megmozdulások tapasztalatai szerint.

E mostani események történelmi előzményei azonban kereshetők ettől szűkebb időhorizonton is, ha elfogadjuk, hogy mindez a 1995-ös, 2006-os, 2007-es és 2010-es tiltakozás- és/vagy sztrájkhullámok „trendjéhez” illeszkedik. Ami nyilvánvaló különbségeik ellenére is összeköti a társadalmi elégedetlenség e tömeges kifejeződéseit, az a Franciaországban a nyolcvanas évektől (Dardot – Laval 2013; Muravchik 2014) egyeduralkodó neoliberális rendszer kitermelte közállapotokkal, illetve a vonatkozó reformtevékenységgel szembeni, változatos mértékű és megnyilvánulású szociális ellenkezés.

Mielőtt folytatnánk a francia viszonyok áttekintését, elengedhetetlen e ponton a világpolitikai kontextusra is kitérni egy szó erejéig, hiszen e változások (Dardot-Laval kifejezésével élve: a Nagy Fordulat) nem Franciaországban kezdődtek. Az 1970-es évek elejétől felgyorsuló gazdasági globalizáció és fokozatosan egyeduralomra törő neoliberális megközelítés egyik legfontosabb következménye, hogy a kereskedelmi szabályok és az országokat keresztező pénzügyi tranzakciók szabályainak liberalizálása, a gazdaság működését szabályozni hivatott törvények fellazítása, valamint a túlzott mértékű privatizáció révén a gazdasági globalizáció nyertes csoportjai valós gazdasági teljesítményüket meghaladó mértékben sajátították ki a gazdasági növekedés hasznát (György 2017: 30)

E kitérő után visszatérve a fővonalunkra: azok a durván három évtizedes neoliberális politikai gyakorlatok, amelyekből napjainkra a franciák négyötödének elege lett (Drweski 2018), Franciaországban François Mitterand köztársasági elnökig (Dardot – Laval 2013: 323)– és különösen az ő első elnöki megbízatásának előrehaladásával győzedelmeskedő, ún. szociális liberalizmusáig nyúlnak vissza. E politikai irányzathoz sorolható bizonyos fokig maga a Macron-vezette LaRépublique En Marche!politikai erő is (Hertner– 2018: 68). Az 1981-ben még harcos antikapitalizmust (rupture) választási programjában meghirdető Mitterand 7 év alatt eljutott oda, hogy 1988-ban, amikor újra kívánt indulni az elnöki székért, a korábbi, kimondottan baloldali utalásokat teljesen eltűntette kampányából. Sőt, jóval a blairizmus előtt a neoliberális módszerekhez folyamodott, miközben neoliberalizmusellenes retorikában lubickolt (Dardot-Laval 2013: 323; Muravchik 2014: 348).

A Mitterand utáni kormányok jóformán mindegyike erre a neoliberális útra lépett. A jobb és bal között már-már bizonyos tekintetben különbséget sem lehet tenni, akár gazdasági realitások, akár nemzetközi trendek vagy diktátumok, akár a tőke általi „túszul ejtettség” (Polanyi Levitt 2013; Pogátsa 2016),vagy e szempontok kombinációi folytán. Arra, hogy a „plurális baloldal” sem fordította vissza a 80-as évek közepével induló, neoliberális „korszellem” diktálta privatizációt (Dardot-Laval 2013: 318), példa, hogy az elvileg szocialista Jospin például már „több állami vállalkozást privatizált, mint két konzervatív elődje együttvéve (Muravchik 2014:359-60).

A nüanszok megvilágítása helyett, melyekre ezúttal nincs terem, érjük be ezúttal egy vázlatos megállapítással: e bő három évtizedes tendenciák két következménye veri ki időről időre a biztosítékot Franciaországban.Az egyik a „turbókapitalizmus” (György 2017: 30) rendszere, amely ráadásul az előtérbe tolt tisztességes verseny képmutató mítosza (Polanyi Levitt 2013; Pogátsa 2016) és álarca alatt, a hatalom és a gazdaság színfalak mögötti összefonódásai közepette nyitja szét a társadalmi egyenlőségek ollóját,az „örökségek”(értsd: magánvagyonok – a francia eredetiben: patrimoineprivé) gyarapodásának és koncentrációjának kedvezve (Piketty 2013: 30; 244).

Egy további, tipikusan a neoliberalizmushoz kötődő jelenség pedig egy racionalitás előtérbe tolása, hiszen a neoliberalizmus nemcsak egy gazdasági, hanem egy összetett, szociológiai és antropológiai fenomén is (Dardot-Laval kifejezésével élve ez a globálrezon). Összességében arról van szó, hogy a – néha baloldali – szakértők és felső vezetők, akik gyakran a közszolgáltatás kultikus imádatának szellemében nőttek fel, ettől az időszaktól fogva a teljesítmény- és a menedzsmentvilág módszereit és szókészletét kezdték elsajátítani, a közszféra alrendszereinek hatékonyabbá tétele szolgálatában(Dardot-Laval 203: 323) a hetvenes évek óta tartó (l. fentebb) „második globalizáció” (fr.: la secondemondialisation) farvízén (Piketty 2013:58).Ha mindez látszólag nem is bizonyult oly mértékben kitapinthatónak– hogy egy mesterséges déjà vu kísérletével e ponton egy pillanatra megszakítsuk e történelmi áttekintést – mint a régi kelet-európai országok esetében – hazánkat is beleértve –, melyekben az államszocializmus apparatcsikjaiból lettek a restaurált kapitalizmus új, technokrata arcai (vö.: Kulin 2016).

Fontosabb most a vulgáris neoliberalizmus e diadalánál azon mód, ahogy testet öltött a konkrét politikában, ahogy a bérből és fizetésből élők az áldozataivá váltak, és egy része végül még a hívéül is szegődött, annak ellenére, hogy nyíltan bevallott célja szerzett jogok, a csoportok közötti szolidaritás felszámolása, miközben a társadalom jelentős részét mind nagyobb fenyegetések elé állította, szisztematikusan és bevallottan a „kockázati” logika által uralt helyzetbe kényszerítve őket. Hiszen a neoliberalizmus nem egyszerűen pártideológia, annál sokkal több, miközben a konkrét politikai gyakorlatban tagadja, hogy ideológia lenne. Maga a megtestesült ésszerűség (Dardot-Laval 203: 322-3).

Macron ez utóbbit fejlesztette tökélyre a maga racionálisként tálalt, megtervezett lépéseivel. Ráadásul beharangozott reformintézkedései a nyugdíjrendszert, az egészségügyi ellátást, a központi közigazgatást és az önkormányzatokat célozzák meg, melyek a francia közélet legköltségesebb, reformoknak legmerevebben ellenálló – és politikailag legérzékenyebb területei.Mindez racionális annyiban, hogy a globalizáció által generált versenyszellem hatja át. Látott már a világ megannyi példát arra, hogy mindez politikailag már nem feltétlenül kifizetődő.Annak fényében, hogy mekkora a kontraszt az évtizedekkel ezelőtti és a mai közállapotok között, illetve ennél fogva a relatív depriváció valószínűsíthető mértéke, akkor is tudomásul vehetők az övezőtársadalmi aggályok, ha történetesen belátjuk annak viszonylagosságát; amint arra az idézett Illyés Gyula nevezett művében és Déry Tibor A befejezetlen mondat c. regényében egyaránt rámutat: még mindig sokkalta jobb életszínvonalon él az „átlag” francia, mint a globális vagy akár a hazai megfelelői.

Jóformán Macron teljes eddigi elnöki mandátumában jelentkeztek tiltakozások. Idén tavasszal főként a neoliberális közszféra-reformjai,a „brutális” privatizációs ügyletek, a nagytőkének összességében kedvező „adóoptimalizálási” tendenciák (értsd: offshore-ozás) felszámolására tett és később megszegett ígérete torkolltak tiltakozásokba. E korábbi tüntetésekre azt követően került sor, hogy a Chirac-éra kezdetén és legvégén (1995-ben, illetve 2006-ban) a Juppé-féle jóléti államreformmal és megszorításaival szemben, illetve a De Villepin-féle munkaerőpiac deregulációjához kapcsolódóan jelentkező,majd a Sarkozy-időszakban a nyugdíjazás népszerűtlen szabályozása által kiváltott 2007-és és 2010-es általános sztrájkok lidércnyomásai mind-mind a kezdetektől kísérthetik. Ezen kívül kísérhetik is: munkajog-szabályozási elképzelései ugyanis már megválasztása napján (!) tüntetésekhez vezettek.

E folyamatok láttán adódik a kérdés, hogy mennyire szociális és mennyire liberális a macroni irány? Nem célom és általában sem érdemes absztrakt, Macron politikai pozicionálásával kísérletezgető fejtegetésekkel bagatellizálni e sárgamellénnyel fémjelzett történések közvetlen mozgatórugóját, jelesül, az eredetileg éppenséggel egy „fenntartható”, környezetvédelmi megfontolásokból bevezetni tervezett adóterhet. Hiszen ezúttal nem kizárólag a közszolgáltatások és állami juttatások lefaragásával szembeni ellenállás és/vagy hagyományos elitellenesség trendjéről van szó.Az egyéb forrásokból is táplálkozik.

A sárgamellényes mozgalom arról is szól, hogy főleg az elmúlt évtizedekben„lecsúszó”(Piketty 2013: 463) és/vagya jelen nyugati társadalmakban a kizsákmányolt rétegként a proletariátus helyébe lépő, a közszolgáltatásokat súlyos adóbefizetéseivel finanszírozni kénytelen középosztály (Sloterdijk 2012) önjelölt és elszánt képviselői nemtetszést nyilvánítanak. Leszámítva néhány szakszervezeti szereplőt, ideértve a vasúti közszolgáltató SNCF, vagy a főbb szakszervezeti tömb, a CGT és a SUD aktivistáit, a baloldal nincs jelen (még ha a Mélenchon-féleLa France Insoumise republikánus baloldal nyerhet is idővel azzal) a sárgamellényesek felvonulásain. Itt érkezünk el azon tényezőhöz, amely a mostani elégedetlenséget – ilyenformán, ha úgy tetszik, a rendszernek felmutatott, jelenleg kigyúlt „piros lámpát” – a kilencvenes évek dereka óta időről időre fellángolótüntetésektől indítéka vonatkozásában megkülönbözteti.

A tény, hogy az elégedetlenség egyik tárgya éppenséggel az üzemanyagokra kivetendő„zöldadó”bevezetése – amelynek szellemi gyökerei egyébként a hatvanas évek ellenkultúráiból is eredeztethetők –,akár egyes, talán 68-as, progresszív hívószavakkal szembeni önmeghatározás igényét is jelezheti. Az is elgondolkodtató, hogy a Diadalívnél a sárgamellényes tüntetők– Drweski (2018) szerint kisebbsége – részéről kifejezetten megjelentek a globális migráció veszélyeire való hangosbemondón közzétett felhívások.

Noha a reprezentativitás kérdéses – bár tegyük hozzá:  az IFOP közvélemény-kutatása szerint a franciák 78%-a támogatja a mozgalmat (Drweski 2018) – mindenesetre felmerül,egyelőre bizonyíthatatlanul, hogy a francia középosztály jelentős részének egyszerre elege van mind a neoliberalizmusból, mind annak politikai korrektségéből.

A zöldadó elleni tiltakozás és a rendkívül határozott, már-már könyörtelen és akár provokálatlanul is jelentkező (Drweski 2018) karhatalmi fellépés együttesen feszíti szét azon paravánt, amely mögé a neoliberalizmus azért húzódik, hogy mögüle alternatív napirendekkel és identitáspolitikai díszletekkel tetszelegve „szerethetőnek”, „coolnak” és „trendinek”mutatkozzon. Eközben valójában a globális egyenlőtlenségek alakzatában is érvényre jutva nemcsak társadalmi elégedetlenséget generál, hanem a status quo védelmében akár a foga fehérjét is megmutatni kész.

Dr. Iványi Márton

Budapest, 2018. december 10.

 

Dardot, Pierre – Laval, Christian (2013) Aglobálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Budapest: EgyKettő Kiadó.

Déry, Tibor (2006) A befejezetlen mondat. I-II. Kötet. Budapest: Ciceró.

Drweski, Bruno (2018) France: Le plus grand acquis des Giletsjaunes: la reconstitution du liensocial. DefendDemnocracy Press. December 9.  Elérhető online: http://www.defenddemocracy.press/france-le-plus-grand-acquis-des-gilets-jaunes-la-reconstitution-du-lien-social/.

György, László (2017) Egyensúly-teremtés. A gazdaságpolitika missziója. Századvég.

Hertner, Isabelle (2018) Centre-leftparties and the European Union: Power, accountability and democracy. Manchester University Press.

Illyés, Gyula (1970) Hunok Párisban. Budapest: Magvető.

Kulin, Ferenc (2016)A paktum-fantom. Az MDF-SZDSz pártközi megállapodás és világpolitikai háttere. Budapest: Veritas Történelemkutató Intézet – Magyar Napló.

Muravchik, Joshua(2014) Földre szállt mennyország. A szocializmus története. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalomkutatásért Közalapítvány.

Piketty, Thomas (2013) Le Capital au XXI e siècle. Párizs: Seuil.

Pogátsa, Zoltán (2016)Magyarország politikai gazdaságtana – Az északi modell esélyei. Osiris Kiadó.

Polanyi Levitt, Kari (2013) From the Great Transformationto Great Financilaization. London: ZedBooks.

Sloterdijk, Peter (2012) Repenser l’impôt. Párizs: Libella.

Legyen Öné az első észrevétel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..