Press "Enter" to skip to content

„Kéne egy kis háború” (Frissítés)

– Úgy tűnik egyre többen unják már ezt a hosszú béke időszakot, és már háborút szeretnének – figyelmeztetett fórumunk egyik hozzászólója. Mind több jele annak, hogy félelme nem alaptalan. Békevágy helyett mintha a harcolni vágyás uralná el a közbeszédet, a politikát, a szervezeteket és mozgalmakat.

Weimarizálódna a világ – tettük fel a kérdést mai beszélgető partnereinknek. Vajon milyen társadalmi kihívások mellékterméke az erősödő erőszak és erőszakosság? Milyen fontosabb terepei és mozgatórugói vannak ezeknek az osztályok nélküli harcoknak?

A 2022.02.16-án, 18 órakor kezdődő Fórumunkra a békesség reményében meghívott vendégeink:

A Zoom konferencia felvett videója:

A letölthető hanganyag: Meghallgatás/Letöltés
00:00:00 Köszöntő
00:00:44 Síklaki I.
00:01:44 Csepeli Gy.
00:09:38 Spiró Gy.
00:22:29 Síklaki I.
00:25:04 Csepeli Gy.
00:31:17 Spiró Gy.
00:39:04 Síklaki I.
00:40:20 Spiró Gy.
00:43:39 Király J.
00:49:29 Scharle P.
00:58:37 Laborczi G.
01:02:26 Csepeli Gy.
01:07:18 Kőszegi Á.
01:07:52 Síklaki I.
01:10:10 Scharle P.
01:11:02 Király J.
01:13:45 Csepeli Gy.
01:15:00 Spiró Gy.
01:17:30 Laborczi G.
01:19:44 Király J.
01:22:01 Csepeli Gy.
01:22:40 Zárszó

2 hozzászólás

  1. Jeney Attila Jeney Attila 2022.05.09

    Spiró György a gondolatait azzal kezdi, hogy 40 év alatt elévülnek a tapasztalatok, nem öröklődnek…

    Megpróbálok egy picit segíteni. Nemrég megtaláltam egy roncs számítógépben a 91 éves korában elhunyt Apukám naplóját, melyben írt a Fegyvergyár bombázásáról. 1944-ben 17 éves postanövendék volt.

    1944. április harmadika éppen úgy kezdődött, mint a többi nap. Reggel együtt jöttünk be pestre a Mamival. Ő ment a patikába, én mentem a 72-esbe dolgozni. Úgy 9 óra körül berepülési veszélyt jelzett a rádió, majd mio-mio Budapestet mondott, de akkor még nem tudtuk, hogy ez mit fog jelenteni. Rövidesen megszólaltak a szirénák, légiriadót fújtak. Lementünk az óvóhelyre. A nyakunkba akasztott „dögcédulát” az óvóhelyen leadtuk az ügyeletesnek, ő dobozba téve beletette a páncélszekrénybe. Nemsokára hatalmas robbanások zaja hallatszott kintről. Bezárták az óvóhely vasajtaját, semmit nem hallottunk. A légiriadót fél 12 körül fújták le. Miután megkaptuk a dögcédulát, már a lépcsőházban láttuk, hogy óriási füst terjeng a város fölött. A villamosok nem jártak, az emberek majdnem fejvesztve rohangáltak az utcákon. Jött a hír irtózatosan megszórták Pest déli, és északi részét. Városrészek lettek egyenlővé, a földdel. Valaki jött, és elmondta, hogy a Rákos-rendező pályaudvart, és Zugló egy részét bombázták le. Az igazi nagy pusztulás azonban Erzsébet északi részén volt.

    A hivatalból nyomban hazaengedtek mindenkit. Gyalog indultam haza, de előtte bementem a patikába a Mamihoz. Azt mondta valami nagyon nagy baj, lehet Erzsébeten. A „gazda”, a patikus, őt is elengedte. Együtt vágtunk neki az igencsak hosszú útnak. A villamosközlekedés szünetelése miatt ezrek, és ezrek vánszorogtak az utcákon. Hatalmas por, és füst terjengett a város fölött. A Soroksári út, és Haller utca sarkán egy pillanatra benéztünk a Manci nénihez. Irtózatosan meg volt ijedve. A Fegyvergyár mellett még semmi nyoma nem volt a pusztulásnak, de amint elértük a gyár túlsó, Erzsébet felőli végét, a kerítéstől néhány méterre volt az első bombatölcsér. A gyár, amit le akartak bombázni egy találatot sem kapott. Iszonyatos volt, ami ezután következett a Kossuth Lajos utcáig. Csak a Soroksári út közepén lehetett menni a romok miatt. Halottak, ellátatlan sebesültek feküdtek a házak romjai között. Síró, jajveszékelő emberek zokogásától voltak hangosak a romok. Más emberek átkozódtak, átkozták Amerikát, hogy a legszegényebb emberektől vették el parányi kis otthonukat, pici vagyonkájukat. Egy fa ágain a beleinél felcsavarodva lógott egy ló, amit a légnyomás oda feldobott, másutt lovak kóboroltak gazdáik nélkül az utcán. Kutyák vonyítottak félelmükben. Minden ember piszkos, poros, koszos, rongyos volt. Ezek az emberek a szörnyű bombázást a szabad ég alatt ide-oda rohangálva, menekülve élték át. Az első hullám után, negyed óra múlva érkezett a második hullám, ami a legborzasztóbb volt. A romok alól előmászó szerencsétlen tömegre ekkor repeszbombákat dobtak, hogy több legyen a sebesült, és ne tudjanak tüzet oltani, másokon segíteni. Egyetlen ép ház nem, maradt, ameddig a szemünkkel elláttunk.

    Mamival nem tudtunk szóhoz jutni, csak mentünk a romokon keresztül. És ekkor a Kossuth Lajos utca sarkán szembe találtuk magunkat Papival. Döbbenet, ahogy kinézett. Koromfekete haja őszes lett. Piszkos, poros, rongyos, ruhája több helyen elszakadva. A legszörnyűbb az volt, hogy nevetett mindenen. Elmondta, hogy az első hullámban a városháza, pont középen a két torony között, bombatalálatot kapott. Az óvóhelyről nem lehetett kimenekülni. Ő, mint légóparancsnok köteles volt a menekülést valahogy megoldani. Kinyitották a vészkijáratot, és azon akartak kibújni, de a vészkijárat szűk volt, és a Papi beszorult, se ki, se be. Ekkor jött a második hullám, és ő beszorulva nézte végig, ahogy a menekülő emberek között robbantak a repeszbombák, és ordítva, átkozódva, imádkozva fetrengenek a sebesültek a földön. Szegény Papi jó, hogy nem bolondult meg. Együtt mentünk ki Pacsirtára. Ott semmi nem volt csak a nagy félelem. Szebeni néni félholt, még beszélni sem tudott jóformán.

    Rémülettel vártuk az éjszakát. Már este 8 órakor berepülési veszélyt mondott a rádió. 10 órakor megszólaltak a szirénák. Átmentünk a Fischer bácsiékhoz. Ők egy kis üzlethelységben laktak két házzal arrébb tőlünk a villamos váltónál. Elől suszter üzletük volt, hátul laktak. Fischer bácsi púpos, élettársa Mátés néni, csendes idős asszony. Nagyon jóban voltunk velük.

    A gépek elég hamar megérkeztek. Fényszórók villantak fel egy-egy pillanatra. Boforcok, meg gépágyúk lövöldöztek, majd a gépek tompa morajlása hallatszott. És leszórták a bombákat. Ismét célt tévesztettek a bombák, vagy nem is akarták talán a fegyvergyárat lebombázni? Most a papírgyárat, és környékét érte a bombázás. Kint, a Pacsirtán is lehetett látni a lángokat, ahogy a gyár égett. Én úgy féltem, hogy a tenyeremben nyomtam a körmömet a bőrömbe, és vérezni kezdett. A légiriadót éjjel egy órakor fújták le. Amikor az összes gép elhagyta az ország légterét a Juta-dombon egy fényszórót bekapcsoltak függőleges fénnyel, teljes fényerővel. Ami legalább 20 kilométer magasba felvilágított. Ezzel jelezték a légvédelmi ütegeknek a berepülés végét.

    Reggel gyalog jöttünk be Pestre, mert a villamosok nem jártak. Egy hétig szünetelt a villamosközlekedés, utána sokáig egy áramfejlesztő dízelvillamos mozdony fejlesztette az áramot a Közvágóhídnál. A Fegyvergyár ma is áll ugyan úgy, mint a légitámadások előtt, soha egyetlen egy bomba nem találta el. Jó mi?

  2. Jeney Attila Jeney Attila 2022.06.10

    Még két részlet…

    … Rudival volt még egy igen nagy élményünk 44-ben. Persze nálunk volt, amikor berepülési veszélyt mondott a rádió, meg németül elmondta, leírom, ahogy mondta „ahtung, ahtung lihtspile, krokodil grósz, mió, mió Budapest, közép-nyugat” majd „grószflige alarm Budapest” Közép-nyugat a Balaton északi medencéje volt. Na, tudtuk Pestet fogják bombázni. Én le akartam menni az óvóhelyre, de Rudi azt mondta, menjünk fel a gelázsra (Gellért hegy). Még megkérdezte „talán félsz”, hát hogy félnék, még ilyent kérdezni mondtam, és már indultunk is.
    Persze ha tudtuk volna milyen dolgokban lesz részünk nemsokára, inkább az óvóhely mélyére mentünk, volna, mint a gelázsra. Az amerikai terrorbombázók Olaszország felől jöttek, és a Balaton északi medencéje fölött gyülekeztek. Innen észak felé repültek, Budapestet észak felől támadták meg a szemetek.
    Mi persze mire ezek ide repültek, mi is fel értünk a Citadella mellé, ott volt fel állítva 8 magyar boforc (légvédelmi ágyú). A bakeszok rohamsisakban, derékig meztelenül álltak az ágyúk mellett és az eget nézték. Egyszer csak észak felé nézve rémülten láttuk a rengeteg négy hajtóműves Liberátort, repülőerődöt.
    Az volt a szokás, hogy szembe soha nem lőtték a gépeket, csak utánuk, illetve oldalról, nehogy valamelyik az ütegekre szórja a bombáját. Mi ketten igen csak meg voltunk szeppenve Rudival, amikor az üteg közepén álló tiszt magasra tartott zászlóját leengedte és a 8 boforcot egyszerre elsütötték. Én térdre estem, Rudival nem tudom mi történt, csak megpörkölődött a szemöldöke, lehet, hogy éppen rá akart gyújtani.
    A terrorbombázók a Soroksári úti Fantó olajfinomítót szórták meg egy szőnyeggel. Láttuk lentről, hogy egy gép egy nagy kört húz a többi előtt az égre. Amikor a gépek ebbe belerepültek célzás nélkül, leszórták bombaterhüket. Leírni nem lehet, amit láttunk. Olyan magas lángnyelvek csapódtak az ég felé, mint amilyen magas volt a Gellért hegy.
    A katonák kiabáltak nekünk, hogy álljunk be egy bódé mellé, hiszen valósággal ciripeltek a felrobbant légvédelmi gránátok repeszei. Egyszer csak a katonák „fedezékbe, hasra” parancsra levágták magukat a földre, nekünk is ordítottak, földre fiuk. Akkor láttuk, hogy egy Liberátor lövést kapott, és a Vár irányából egyenesen felénk tart, majd elkanyarodik Budaörs irányába, és arrafelé csapódott a földbe. Még láttunk egy-két katonát ejtőernyővel kiugrani. Gondolom micsoda vadászat volt utánuk, meg is érdemelték a szemetek, mert annyi keserűséget, amit csináltak a szegény magyar népnek arra nincs megbocsátás.
    Hát így végződött nagy kalandunk Rudival.

    ———————-

    Abban az időben még nem volt a házakba bevezetve az ivóvíz. A Vörösmarty utca sarkán volt egy közös vízcsap, ide jártunk ivóvízért. Itt aztán ment a pletyka az amerikai pilótákról. Elmondták öreg nénik, hogy látták a néger pilótákat, amint nevetve szórták le a bombákat. Elmondták, hogy robbanó töltött tollakat dobáltak le, amikor hozzányúltak, felrobbant. Na, ezek igazi marhaságok voltak, hiszen a 6-8 ezer méter magasan repülő Liberátorokat látni alig lehetett nem, pedig a röhögő négereket. A jenkik alacsonyan nem szálltak, legfeljebb, ha tévedésből, véletlenül kilőtték őket. Így a töltött tollak sem állták meg helyüket.

    Egy alkalommal egy kilőtt gép pilótáját valahol elfogták Soroksár-Újtelepen. Ezt a szerencsétlen frátert meg akarták lincselni. A Vörösmarty utcán kisérték a városházára. Szegény Papi, mint légóparancsnok, meg Karcsi bácsi, kardlapja, meg kutyája alig tudta megvédeni, a fickót, állítólag néger volt. Köpdösték, lótrágyát vagdaltak hozzá, kővel dobálták. A néger angolul bömbölte, hogy hadifogolynak számít, és nem szabad bántani, állítólag valaki tudott valamicskét angolul, és fordította, magyarra. Akkor már alig látott, mert egy lógombóc pont arcon találta. A Városházán már várta az SS, és elvitte, a néger sírva könyörgött, hogy ne adják át az SS-nek, de azok megkötözték, és irgalmatlanul elvitték. Mondjuk meg őszintén, meg is érdemelte…

    Úgy az ötvenes években Szombathelyen volt egy végállomásunk, egy öreg nyugdíjas vasutasnál laktunk az állomás közelében. Ő mesélte, hogy a háború után, amikor már lehetett utazni egy volt amerikai pilóta, aki a szombathelyi székesegyházat eltalálta bombájával ide utazott, és kifizette a templom újjáépítését. Állítólag egy jenki milliomos gyereke, és bántotta a lelkiismeret a rombolásért. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, a házi bácsi kőkeményen állította, hogy így történt.

Hozzászólás a(z) Jeney Attila bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .