Press "Enter" to skip to content

2014. január 20.
Történelmi traumáink és a gyász

Az ember veszteségei, legyenek azok kisebb vagy nagyobb súlyúak, negatív érzelmeket, bánatot, gyászt stb. indítanak el a személyiség rétegeiben. Az egyéni veszteségek feldolgozására különböző kultúrák különböző módon rendezkedtek be, ahol kiemelkedő szerepet kaptak a vallások, különösen a súlyosabb veszteségek esetén. Napjainkban is hasonló a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a lélektan fejlődésével, különböző pszichoterápiás módszerek is létrejöttek, melyek alkalmazásával a gyászmunka elősegíthető, megakadályozva az elhúzódó, vagy kóros gyász kialakulását.

De mi a helyzet egy kultúra történelmében elszenvedett traumáival, amelyek már nem egyéni, hanem kollektív szinten vannak jelen? Hogyan lehet azt feldolgozni, amikor a kultúra tagjai folyamatosan, a történelem alakulásával óriási veszteségeket élnek át?

A magyar kultúra világelső volt az öngyilkosság elkövetésében 1960 – 70 – 80-as években. Felfoghatjuk ezt a deviáns viselkedést, az 1945-öt követő időszakok kommunista hatalomátvételére adott reakciónak?  Vagy a vajdasági magyarság (főleg Szabadka és környéke) 1960-as években történő magas öngyilkossága mögött mi húzódhatott meg (akkor 66.6 száz ezrelékkel megelőzte Magyarországot)?

Bordás Sándor véleménye szerint: a magyar társadalomra vonatkozó deviáns, nem adekvát viselkedési formák a történelmi traumáink nem kellő feldolgozásából erednek, és a feszültség mindaddig fennmarad, amíg a „feladat” be nem fejeződik, helyére nem kerül.

 

A témát bevezeti dr. Bordás Sándor pszichológus.

felkért hozzászóló: dr. Szabó Márton antropológus és dr. Ujváry Gábor történész

A beszélgetést vezeti: Horányi Özséb

Előzetes tájékozódásként ajánljuk

Bordás Sándor: A magyar kultúra történelmi traumáinak lélektani megközelítései

című tanulmányát.

Pfitzner Rudolf hozzászólása Bordás Sándor Történelmi traumáink és a gyász című bevezető gondolataihoz

Amire jutottunk…

Hanganyag: Meghallgatás/Letöltés

Az előadáson felvett videó:


5 hozzászólás

  1. […] és a fősodorfonalak szerint, a magyar kultúra történelmi traumáiról végzett kutatásról szólt. Az említett személyesen traumatikus hatás ráadásul egyfajta közvetett következményként […]

  2. Bordás Sándor Bordás Sándor 2014.06.06

    Trianon és egyéb traumáink árnyékának árnyékában
    Válasz az Akasztott házában Trianon? hozzászólásra

    Egy befejezett öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet mögött, nem feltételezni a kultúra sajátosságait, értékeit, normáit az ugyanolyan balgaság, mint öngyilkosságnak nyilvánítani azokat a helyzeteket, amelyek két fehér amerikai sheriff beszélgetéséből derülnek ki, nevezetesen nem értik, hogy tudnak a feketék tucatjával öngyilkosok lenni, egyenként 50-60 golyóval a testükben.
    Nagy bátorság kétségbe vonni Durkheim, Merton, Gibbs-Martin, Powel, Henry-Short, Gold, Hendin, Zonda, Kézdi, Hódi stb. szakmailag elismert, öngyilkosság kutatók munkáit, melyek az öngyilkosság és a különböző kultúrák értékei közötti összefüggéseket kutatták. Arra a megállapításra jutottak, hogy a kultúrában történt traumatikus változások, olyan mértékben befolyásolhatják a kultúra tagjait, hogy azok akár az önmegsemmisítés különböző útjait is választhatják. Nem feltétlen „Vesszen Trianon” felkiáltással ugranak le a tízedikről, de a Trianon okozta gazdasági csőd, olyan gazdasági válságot idézett elő a megmaradt Magyarországon, hogy 1920-ban, 10%-al megugrott az öngyilkosság (ide ajánlom Durkheim munkáinak elolvasását, aki már az 1800-as évek végén kimutatta, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosság).
    Bátorságnak tartom figyelmen kívül hagyni a kultúrák sajátos gondolkodását is, amely a kultúra tagjainak sajátos viselkedéséhez vezethet. A pszichológia tudománya már régen tudja, hogy a nyelv meghatározza a gondolkodást, sőt Whorf és Sapir nyelvi relativitás elmélete egyenesen kimondja, hogy a más nyelven beszélő emberek másként is gondolkodnak, másként élik meg a valóságot. Ez a folyamat dinamikában van, mint ahogy a nyelv is dinamikusan változik a különböző történések hatására, dinamikusan változtatva a gondolkodást is, ami a kultúrára jellemző. 1956 után a magyar kultúra tehetetlenségi állapotba került, köszönve a korábban elszenvedett sérelmeknek is, annyira, hogy megjelennek azok a nyelvi kódok, melyek a tanult tehetetlenségről szólnak. Ez a tanult tehetetlenség a nyelvi kódoknak és a szocializációs folyamatokban átélt, de nem feldolgozott traumáknak köszönhetően, világelsővé tette Magyarországot az 1960-70-80-as években a befejezett öngyilkosságban és az öngyilkossági kísérletben (itt ajánlom elolvasásra Kézdi Balázs A negatív kód című könyvét, vagy Rosengren, Kommunikáció című könyvét, különös tekintettel a szocializációs ágensekre).
    Nem utolsó sorban, de utoljára, bátorságnak tartom azt a cinizmust, amellyel Ön kezeli a magyar kultúra történelemben elszenvedett traumáit, és az ezzel összefüggésbe hozott öngyilkosságot. Nem midig szerencsés személyiségjegy, ha az embernek a kognitív intelligenciája jóval magasabb az érzelmi intelligenciájától. És véleményem szerint a polihisztorok kora lejárt, vagy csak nagyon felszínen tudnak széles területeken kapirgálni.
    Bordás Sándor

    • Andrew_s Andrew_s 2014.06.13

      Tisztelt Tanár úr!
      A Gépnarancstól megkaptam a levelet, ami így indult. “Küldöm a válaszom Andrew_s részére, aki az Egyház és társadalom honlapon reagált, ”
      Nos! Nem reagáltam ezen a honlapon eleddig, hanem az internetes automatika emelte be a Gépnarancsos hivatkozást. Annak llenére köszönöm különben a válaszát, hogy némi, technikai ismerethiánnyal kapcsolatba hizható félreértés eredménye.
      Az, hogy a sorok közt, ha jól értem, cinikusan ostoba maflának nevez, nem különösebben zavar. Mert például tévedhetek is. S minek bántórjak meg rajta, ha esetleg mégsem tart annak.
      Irja válaszában, hogy “Egy befejezett öngyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet mögött, nem feltételezni a kultúra sajátosságait, értékeit, normáit az … balgaság,”
      Irtam volt az eredetiben: “A történelmi traumákat nyilvánvalóan számos nézőpontból lehet és érdemes is vizsgálni. Beleértve az egyes népek, nemzetek, etnikumok, vallási csoportok sorsának alakulását is. S nyilvánvalóan azokat a kulturális hatásokat is, amelyekben nyomot hagynak. Amelyek nyilvánvalóan hatnak az egyes emberekre is.”
      Így a válasz idézet gondolata kicsit félresiklani látszik, amennyiben részemről tételezett fel balgaságot. Egy kicsit mindenképpen. Ugyanezért nem igazán értem, hogy mennyiben vontam kétségbe a felsorolt nagy nevek munkásságát. Bár alkalmasint talán még ehhez is lenne bátorságom, ha úgy érezném szükségét.
      Alighanem ismeri Ön is azt, hogy volt időszak, amikor igen komoly férfiak állították, hogy a Föld lapos. Egyes kultúrák a világot tartó elefántokról is tudni véltek. A lapos Föld kapcsán még kivégzéseket is tartottak, miközben nem különben komolya tudósok a világ teremtésének pontos idejét is kiszámították. S bár nem tartom magam Galilei-hez vagy Bruno-hoz méltó tudásúnak, azért voltak akkor is néhányan bátrak sutba dobni a nagy neveket és szaktekintélyeket.
      „Durkheim munkáinak elolvasását, aki már az 1800-as évek végén kimutatta, hogy a gazdasági válságok idején megnő az öngyilkosság”. Nos, nem rémlik, hogy kétségbe vontam volna. Trianon hatása is nyilvánvalóan megmutatkozott, ahogy a nagy világválságok is. Ott helyben, vagy rövid távon. Az egyéni egzisztenciák és személyes csődérzések csatornáin is keresztülhatva. Azt azonban továbbra is erős kétségekkel hinném el, ha jelenleg az öngyilkosok többsége a nagy világválság vagy Trianon felett keseregve ugrana a mélybe. Az emberek zöme egyszerűen nem így működik. De ezt Ön szerintem nálam sokkal jobban tudja. Az ember egy önző egoista lény. Ez még akkor is igaz,ha vannak kivételek. Írtam volt ezzel kapcsolatban: „A nemzeti traumákat nem egy esetben személyes traumák sora kíséri. Kiirtott rokonság, egzisztenciális összeomlás, megerőszakoltság, és megannyi más olyan tényező, amely valóban alkalmas a személyiség összeroppantására, a halálvágy kialakítására.”

      Most nem térnék ki arra, hogy véleményalkotáshoz, és a vélemény megírásához kell-e nagyobb bátorság, vagy ahhoz, hogy valaki a nagy nevek, és személyes pozíciójának védelme mögé bújva személyeskedjen.
      Egy gondolatra azért reagálnék: „És véleményem szerint a polihisztorok kora lejárt, vagy csak nagyon felszínen tudnak széles területeken kapirgálni.”.
      Pusztán azért, mert végtelen erővel remélem, hogy ezt a véleményét egyetemi oktatóként nem érvényesíti. Mert a polihisztorok kora nem járt le. Abban az értelemben, hogy megadatik a világ számos dolgával kapcsolatban a véleményalkotás joga. A véleménypolihisztorság tehát igenis napi jelenség. Már akkor, ha nem szorítja a tekintélytisztelet, a dogmák serege satuba a szellemet. Hogy felszínes. Igen. Talán. De saját. Tudja, kicsi, savanyú, ellentétes a nagy nevekkel, a tekintélyes professzorokéval, de saját. Ezért remélem, hogy a diákoknak azért megengedi a saját vélemény megalkotását a világról. Még akkor is, ha engem esetleg meg is vet miatta.
      Ha ez így van, akkor az utóbbi nem zavar.

      További jó tanítást, vitát, véleményt, és kevés öngyilkost.

      Üdvözlettel::
      Andrew_s

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .